Kecskemét, 1910. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1910-07-03 / 27. szám
XXXVIII. évfolyam. 27-ik szám. Kecskemét, 1910. julius 3. Szerkesztőség: IV. Nagykőrösi utca 15. szám. A lap szellemi részét ilető közlemények ide küldendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre ... 5 kor. Negyedévre . . 2 50 kor. Egyes szám ára 20 fillér.KECSKEMÉT Kecskemét vám közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Kiadóhivatal, IV., Nagykőrösi utca 15. szám. Előfizetési pénzek és a hirdetési díjak ide küldendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre ... 5 kor. Negyedévre. . 25' kor.,gyes szám ára 20 fillér. A kisiparosok helyzete. Tejjel-mézzel folyó Kánaánnak szeretik nevezni a vezércikkírók a mi szegény Magyarországunkat s míg a frázisokat papírra vetik, nem veszik észre, hogy a színtiszta magyarság tízezrei hogyan hagyják itt szülőhazájukat s keresnek maguknak uj hazát másutt, túl Magyarország határain, ahol két kezük munkájáért talán még kenyeret is kapnak. Gazdasági életünk hanyatlik, a megélhetési források folyton apadnak, úgy, hogy a proletárok száma maholnap nagyobb lesz, mint azoké, akik győzelmet vettek az élet bajain. Sanyarú gazdasági állapotaink miatt már nincs egyetlenegy társadalmi osztály széles e hazában, mely ne panaszkodnék sorsa és helyzete ellen. A munkás, a gazda, a hivatalnok mind panasszal van tele az élet mostohasága ésdrágasága miatt. S ebből a panaszból a legnagyobb mértékben kiveszik részüket azok, akiknek a helyzete tényleg a legszomorúbb: a mi kisiparosaink, akiknél jogosabban senki se panaszkodhatik az élet mostohasága és drágasága ellen. Mert tényleg, ha egy pillantást vetünk társadalmi osztályaink helyzetére, kénytelenek vagyunk igazolni, hogy a kisiparosok mostoha gyermekei az államnak, a társadalomnak, a polgárságnak egyaránt. Pedig senki sem érezheti jobban az élet terheit, senki sem küzködik hatványozottabb mértékben az élet bajai ellen, mint épen a kisiparos. Régebbenmég csak tűrhetőbb volt a kisiparos helyzete, bár sohase volt valami nagyon kecsegtető. De most? Gyászkeretes papírra kell írni azt a cikket, mely a kisiparosok helyzetével foglalkozik, oly szomorúak ezen a téren az állapotok. Régente pár száz forinttal ipart lehetett kezdeni s megnyílt a boldogulás kapuja az előtt, aki dolgozni akart. Most azonban? Most hiába teketi bele vállalatába pénzét a kezdő iparos, a legtöbb esetben a legnagyobb igyekezet mellett is nem tud zöld ágra vergődni. De ez csak egy szociális kórjelenség, bár az ily konkrét esetek nagyon alkalmasak annak bizonyítására, hogy a magyar kisipar beteg. S ezt a beteget, a magyar kisipart senki nem segíti, sőt sokan kárörvendve nézik pusztulását. Orvosai nincsenek. Azok pedig, akiknek ápolni kellene, azok egyszerűen megszöknek feladatuk teljesítése elől. Mert hol marad az állam? Hol látjuk az ő jóakaratú beavatkozásának a jelét? Pedig épen az államnak állana legelsősorban érdekében a magyar kisiparos-osztály fentartása és megerősítése. Aztán hol marad a magyar társadalom? Ez a szalmaláng hevületű lomha tömeg? S hol maradnak a magyar polgárok milliói? Mindezek alszanak s bedugják a füleiket. Mert az új iparpártolási törvény csak mézes madzag, vagy ha tetszik, szemfényvesztés, mert ez a törvény csak a gyáripart támogatja a kisipar rovására. A kisiparral pedig senki se törődik. S amint alszik az állam, úgy alszik a társadalom is. Ennélfogva az ipar pang, a kisiparos tengődik, pedig a derék, hazafias, magyar kisiparososztály egyik legértékesebb eleme a mi társadalmunknak. A kisiparosok helyzetének javítására sok balga ember azt mondja ugyan, hogy a kisiparos könnyen sem sgithet magán, ha az élet drága: felemeli az ipartermékek árát. De avval senki se gondol, hogy, ha a szíjgyártó drágábban adja a hámot, hát akkor a tímár is ugyancsak úgy segít magán: felemeli a bőr árát, mert ő is drágábban veszi a nyers bőrt. És ez így megy tovább minden vonalon. A kisiparos jövedelme tehát nem fokozódik, ellenben a megélhetés mind nehezebb lesz. Az élet hullámai épen azért nyelnek el oly sok kisiparost. Ez az oka — sajnos — hogy a magyar kisiparos-osztálynak nincs meg a kellő tekintélye. Pedig hány kisiparos van itt Kecskeméten is, akinek nemcsak a vagyona, hanem a műveltsége is vetekszik akárhány diplomás ember vagyonával s műveltségével. S még sincs tekintélye az egész iparos-osztálynak, mert — hiába — a sok boldogulni nem tudó félig-egészen proletár. iparos nagyon lerontja az iparos-osztály tekintélyének színvonalát. Azt mondjuk: a munka nemesít. Ez igaz — Amerikában. Nálunk azonban ez csak frázis. Itt az ellenkezője áll. A mi „drága“ hazánkban a munkát mindenki szégyenli. S valósággal lenézik azt, aki kézi munkával keresi a kenyerét. Akárcsak az ókorban volnánk. Puffog a jelszó a munka diadaláról, pedig ez csak üres bombaszt marad minden komoly tartalom nélkül. Ezért nem adja a középosztály iparos pályára a gyermekét. Ezért van kevés tudományosan képzett iparosunk. Nálunk az ipari pálya nem „úri“ foglalkozás. Mert nálunk a stréberkedés, a kártyázás, no meg az adósságcsinálás a legúribb foglalkozás. Maró gúnyba kell mártani a tollat annak, aki erről a thémáról akar írni. Mert mégis csak csodálatos ország ez a Magyarország, ahol az a legnagyobb úr, akinek nemesi előnevének hűséges ápolása mellett a semmittevés a legfőbb foglalkozása s ahol a tisztességes munkát megvetik. Pedig milyen erős bástyát lehetne építeni a magyar alkotmányosság vára körül a magyar kisiparos osztályból. Ezekből a színtiszta magyar, derék, munkás, hazafias, becsületes emberekből. De hát mi csak szónokoljunk, kártyázzunk, igyunk nagyokat a hazáért s hunyjuk be a szemünket s dugjuk be a fülünket, ha valaki a legmagyarabb társadalmi osztály pusztulásáról beszél. Ha pedig valami álmodozó uj-