Kecskeméti Ellenőr, 1905. május (4. évfolyam, 198-201. szám)
1905-05-07 / 198. szám
2. oldal, kedő kirakatában elhelyezett, térkép teljes képét nyújtja a szabályozás alatt levő Széchenyi térnek s egy kis gondos áttekintés mindenkit meggyőz állításaink igazságáról. Bárha egyszer már nem a magánérdek, hanem városunk jól felfogott érdeke győzne a sziveken. POLITIKA. A válság. A képviselőház folyó hó 4-én újra összeült és megkezdte a felirat tárgyalását, amelyet Battyhányi Tivadar gróf tartalmas beszéddel vezetett be. A vitában eddig részt vettek ellenzéki részről: Kossuth Ferenc, gróf Zichy Aladár, Darányi Ignác, báró Bánffy Dezső, a kormánypárti részről Nagy Ferenc, Tisza István gróf, Issekutz Győző, Dániel Ernő báró. A felirati vita hihetőleg jövő héten véget ér s a feliratot küldöttség nyújtja át a királynak. A kormányválság tekintetében ez ideig semmi komolyabb lépés nem történt. Úgy látszik, Bécsben ki akarják koplaltatni a koalíciót. Pedig tévednek, visszafelé talál sülni a fegyver s az alkotmányos ellenzék csak annál konokabbul fog megállani követelései mellett s a miben eddig mérsékletet tanúsított — a jövőre visszavonja e koncessziókat. A képviselőház jövő héten megalakítja az egyes szakbizottságokat is, így kívánja a koalíció kierőszakolni a parlament munkásságát. Hülyeség. Szabadelvűpárti lapok nyomán egy helyi kormánypárti újság is megírta azt a képtelen hülyeséget, hogy Justh Gyula képviselőházi elnök állítólag egy Makón tartott politikai lakomán ezt a nyilatkozatot tette volna: „Ha Magyarország ma független állam volna és királyt kellene választania, én habozás nélkül Tiszára adnám A KORZÓRÓL. Tavasz van. Virágot fakasztó, üde, illatos tavasz. A fecskék már mind itt vannak, visszaköltöztek a gólyák is; a korzó elevenebb, színesebb, a hangulat kedélyes, szív és lélek örül az enyhe légnek, a kék égnek, a socialistákkal együtt minden rendű-rangú nép kedvvel köszönti az újraéledés, az újjászületés hónapját, a bájos Májust. A szobák ablakai kitárulnak; friss, illatos levegő hatja át a téli fülledtségtől megtelt termeket, a madár víg csacsogása behallszik, tán a párját hívja, tán a párját várja . . . Szép, nagyon szép a tavasz hónapja ! A dicső tavaszé, mely egyformán adja kellemeit úrnak és pórnak, egyformán termi virágait mindenkinek, egyazon képen örvendeztet gyermeket, felnőttet s aggot. A sötét téli köddel elül a lélek borúja is. „Megenyhül a jég, s indul a határ, s a lég dalosai a tavaszról dalolnak és határon innen, határon túl vigad az emberi lélek, örülve a tavasznak, a szabad tavaszi légnek és a szabadságnak. Bécs városának egyik börtönében, a börtönnek egyik sötét cellájában fásult kedélylyel, borongó lélekkel sétál a rab. Míg élnie lehetett, a halállal játszott és a halálba indult, most, hogy már soká élnie nem lehet, a halál gondolata rémes fátyolt vet sötét lelkére. A társadalom emlőin növekedett és annak mérges anyatejét szívta magába. Más azért vétkezik, mert a társadalom kiveti, őt azért veti ki a társadalom, mert vétkezett. Klein Franciska a társadalomnak volt betege, annak lesz a halottja. Benne diadalát üli a züllés miazmája, orgiákat csap a fertőző társadalmi bacillus, mely ha egyszer valakit megtámadott, hathatósabban és gyorsabban öl, mint a legerősebb méreg. Amint valóban méreg is. Mert manap a köz, a társaság, a nélkülözhetetlen együttélés felgerjeszti a vágyat az együtt haladásra, kis emberekben nagy igényeket támaszt, fejleszti a kielégíthetetlen nagyzási hóbortot, a mérhetlen nagyravágyóét és az együtthaladásnak ez a maniatikus ösztöne méreg, mely az egyik individuum testét, a másiknak lelkét öli meg. Az jár jobban, kinek teste pusztul. Abból ki lehet venni a vészt, a lélekből soha. Klein Franciska nő volt. Olyan mint a többi. Erényekkel, szeméremmel, szerénységgel, egyszerűséggel született. Aztán jött a társadalom, az együtt élés, az együtthaladás ösztöne, — ez a nagy kígyó, mely polypkarjaival kapocsként szorítja össze áldozatait. A kígyó kiöltötte méregfogait: itt a színház, toilette, equipage és más ezer fényűzési hóbort, ott többek között a korzó és vele a szemlélés és szemléltetés imprudens félőrültsége. Klein Franciska gyönge volt, mint más millió és millió embertársa. Lassan pusztulni kezdett az egyszerűsége, majd a szerénysége, vele veszendőbe ment a szemérme, az erénye végül az erkölcse, a becsülete. Klein Franciska beteg lett. A társadalom betege. Gyógyulást keresett. Olyasféle gyógyulást, mint amikor az álmatlanságban szenvedő morfiumot szed és méreggel öli magát meg. Az urát kishirdetéssel szerezte. A kishirdetéses férj szorgalmas, derék ember volt, de még Klein Franciskánál is gyöngébb. Hibáit nem büntette, hanem elnézte, szöges korbács helyett szeretőket küldött a felesége nyakára. A munka de voltnál jobban vágyott rá. — Nem keresett soká asszonyt. A szomszéd birtokosnak volt egy leánya, mindennel megálldotta az Isten, hogy jó feleség lehessen belőle. Csupa szív volt, ritka, nemes szív egyszerű és igénytelen, a kinek sem lelkét, sem kedélyét nem rontotta meg a nagyváros raffineriája. Ez a leány titokban régóta szerette Tobort, aki egészen más volt mint a többi falusi gavallérok. Három havi mátkázás után megesküdtek. Ez a tobor házasságának története. Boldogan éltek egész az összeveszésig. Hogy ez miként esett, mint mondom, szinte érthetetlen, ám azért mégis megvan a maga története. Tobort ismerve, meglehet talán magyarázni. Tobornak a szíve sohasem mozdult meg egész életében, csak ott a Tisza mellett a csöndben. A leendő feleségét pedig nem ismerte ki teljesen, nem is mérlegelte magában, hogy tulajdonképen milyen kincset kap benne. Az első hónapban pedig boldogság volt, csupa boldogság és Tobor azt hitte, hogy ez nem lehet másképen. Azt látta, hogy felesége nagyon szereti, hogy menyország az otthona. Ám valljuk meg őszintén Tobor abból a menyországból néha ki-ki vándorolt egy kissé a pokolba. Értvén pokol alatt azokat a helyeket, ahol legénykorában vélte föltalálni a menyországot. Egy este a felesége hiába várta vacsorára. Elmaradt bejelentés nélkül s csakreggel felé vetődött haza magával hozta a jó pajtásokkal átélt tivornya mámorának egy részét. A szegény asszony egész éjjel nem tudott hová lenni az aggodalomtól s hajnalban aztán a nyakába ugrott az urának, de később szemrehányásokat is tett neki. Tobor egyszerre dühbe jött, hogy az ő egyéni szabadságában korlátozzák. Durván fölpattant, így vesztek össze. Az asszonyka pedig, akiben volt önérzet, nem tűrte a sértegetést, hanem összepakolt s utazott haza tüstént a szüleihez. Tobor még a vasútra sem kisérte ki, sőt búcsúzás helyett utána kiáltott, hogy minden jól van így, csak menjen, örül, hogy végre szabad lett. Tobor e pillanatban azt hitte, hogy meggyűlölte ezt az asszonyt s hogy most megszabadult tőle, attól az óriási, szinte majomszeretettől, mert terhére volt. Ám csakhamar másképen kezdett gondolkozni. Hogy magára maradt, föl s alá járt a szobákban s lassanként minden oly üresnek, kietlennek tűnt föl neki. Két napig élt magányosan s oly rettenetesen kényelmetlenül érezte magát. Minden egész más. A harmadik napon mikor éjjel hazafelé készült, borzadva gondolt lakására, ahol most nagy magányos csöndesség ütött tanyát. Fáradt volt, de a helyett, hogy vágyott volna pihenni, úgy gondolt hideg ágyára, mint valami koporsóra. — Legjobban gyötörte a csönd, a nagy sivár, kietlen csönd. Meg aztán oly pusztának érezte a hajlékát pedig az asszony csak egy-két apróságot vitt magával, de éppen ez a néhány apróság tudta oly kedvessé tenni a hajlékot. Tábornak megfájdult a szíve. Kérdezgetni kezdte magától, hogy tulajdonképen miért is történt mindez ? Rájött, hogy úgy még senki sem KECSKEMÉTI ELLENŐR 1905. május 7. szavazatomat.“ Persze a cáfolat nem késett sokáig és Justh Gyula már másnap kijelentette, hogy kereken kikéri magának, miszerint neki ilyen hülyeségeket tulajdonítsanak.