Kecskeméti Közlöny, 1920. október (2. évfolyam, 225-251. szám)

1920-10-01 / 225. szám

2 fraesKEMrrr közlony 1920. Október 1. egységes táborba tömöríti az egész világon szétszórt élősködőket s a megszokott pióca­­életükhöz való ragaszkodás ösztönös lele­ményességével különböző frontokon lépnek fel ellenünk. Hogy önbizalmunkat lefokoz­zák, harcunkat „kurzusnak“ nevezik. Össze­fognak a sajtóban és „fehérterrort“ kürtői­nek, hogy megszállják és bojkott alá he­lyezzék „Horthy országát.“ És e hiábavaló kísérletek, eredménytelen küzdelem után sem csüggednek és nem sajnálják a hadiszállí­tásokkal összeharácsolt vagyont. Újabb frontot építenek ellenünk, a lé­­lekmérgezés frontját, melyen sajnos Ma­gyarországon sikerrel dolgoztak és 1918. októbert, 1919.­márciust vérünkkel testünkbe írták. Ezt az új frontot most Németország­ban és Ausztriában építik , Sztettintől a ma­gyar határig és minden vonalon, ahol az orosz fogságból annyi szenvedés után haza­térő véreink vonatja elhalad. E front ki­építése, megerősítése és rendszeres támadó szakaszokra osztása zsidó szervezettségre vall. A legénységet magyarországi „paci­fistákból“ frontiszonyban szenvedő emig­ránsokból toborozzák. Minden nagyobb vas­­úti állomásokon magasabb parancsnoksá­got állítanak fel, munícióval, kommunista pénzzel bőségesen ellátva. Ezek az u. n. főügynökségek, melyek a támadó csopor­tokat , a repülőügynökségeket irányítják és utánpótlással ellátják. A repülőügynökök feladata azután a tulajdonképeni lélekmér­­gezés, mely hazatérőink egybehangzó elbe­szélése szerint a következőképen folyik: Alig végzi el feladatát a kikötőállo­­másra kiküldött magyar fogadó bizottság, megjelennek a repülőügynökök és „meleg szeretettel ölelik keblükre a hazatérő honfi­társakat“. Nagyon előzékenyek, udvariasak és készségesen vállalkoznak a kalauzolásra. Szóval előbb igyekeznek minél m­egnye­­rőbbek lenni. Ez az előkészítés. Azután jön a támadás. Megkezdődik a huszonöt bottal. — Milyet változott az ország, mondja az egyik,­ am­ig oda voltak! Nem is tud­ják, mire jönnek haza. Micsoda ázsiai, mi­csoda középkori állapotok ! Istenem, egész a botozásig visszasülyedt mvik. — És érze­legnek a hiénák. Borzalmasabbnál borzal­masabbra festik „Horthy országát.“ Foly­tatják a fehérterrorral és levonják a követ­keztetést, hogy „egyedül a proletárság újabb forradalma válthatja meg a magyarországi munkásságot“. Ilyen útravalót­ adnak a hazatérőknek mindjárt a kikötőállomáson. A legközelebbi megállónál azután ezek az „érzelgős honfi­társak“ lemaradnak a vonatról és újabbak szállnak fel, akik pihent erővel újból elöl­ről kezdik a lamentációt és a kioktatást. A tanulságos előadás gondolatmenete ter­mészetesen mindig ugyanaz. És így megy végig „rokonszenvesebbnél rokonszenve­sebb arcokkal“ egészen a magyar határig, Ausztrián keresztül folyton növekedő vak­merőséggel. Ez érthető is, mert ott na­gyon otthonosan érzik magukat az emig­ránsok. Vigasztaló, hogy e lélekmérgezéssel, ezzel az újabb harcmodorral sem érnek célt. Mert hadifoglyaink tengernyi szenvedések között küzdik magukat haza és e sok szen­vedés a honvágyat fokozza, a haza jelen­tőségét, értékét lelkükben növeli. Kemény magyarrá kristályosodott lelkükről, bármi­lyen finoman igyekeznek őket megközelí­teni, minden mérgezett tőr visszapattan. Mennél tovább voltak távol, mennél többet szenvedtek, annál egészségesebb magyar lélekkel térnek vissza. lis M Magomzägliffl. Hat százalékban állapították meg a zsidó egyetemi hallgatók számát. — A böl­csészeti karon 300, a gyógyszerészetül 100 új hallgató számára van hely. — Megkezd­ték a birtokreform bizottsági tárgyalását. — Ötszáz vörös fogoly érkezett Debrecenbe az oláhoktól. —A románok sorba beszün­tetik az erdélyi magyar lapokat. — A fel­vidéki postákon a cseh a hivatalos nyelv. — A Csanádi püspök oláh rabságban síny­lődik. it is k­ivett a Nagyvilágitól. A Wrangel hadsereg áttörte a vörös frontot, elvágta Voronistől Varszinig vezető vasútvonalat. — Stambulinszky bolgár mi­niszterelnök okt. 7 én Londonba utazik. — A corki polgármester 42 nap óta éhezik. — Egy német tanár új gyógyszert talált fel a tuberkulózis ellen. — A népszövetség meg­hívta Ausztriát a párisi forgalmi tanácsko­zásra. — A szovjet kormány minden kö­rülmények között békét akar Legyelország­­gal. — A bécsi „emigránsok“ magyar nem­zeti tanácsot alakítottak. — A cseh lakos­ság , hite megingott az állam gazdasági helyzetében, pénzt senki sem helyez el a takarékpénztárakban, mert attól tartanak, hogy egy­ napon elkom­munizálják a beté­teket. — A rigai békeértekezlet legutóbbi ülésén a lengyel delegáció közölte a béke­feltételeket. — Ausztria föderatív állammá alakul át. Nem lehet ám gyere ki! Válasz a K- L sárhajigálására. A Kecskeméti Lapok nem tudta tűrni a szemébe tartott lámpást és megkísérelte, hogy kiüsse ezt kezünkből, még mielőtt a nagyközönség megdönthetetlen bizonyos­sággal ráismerne tulajdonképeni liberális, szabadkőműves, filoszemita mivoltára. Ez a hármas jellemvonása ugyanis cáfolhatatla­­nul kiderült abból, hogy egyik tőlünk ol­lózott vezércikkéből (a Szarvasi Halap is tőlünk vette, de teljes egészében s így csak örülünk rajta) kihagyta mindazt, ami ezzel nem egyezett. Védekezése azonban a csap­dába került róka erőlködéséhez hasonlít, amely szívesen hagyná már ott a farkát is, csak az életét elhurcolhassa. Körülbelül háromnegyed oldalon foglalkozik leleplezé­sünkkel, de az egész betűhalmazból csak annyi tartozik a tényállásra, hogy az „inkri­minált szószaporító részleteket­“ csak azért hagyták el, mert egy hasábra akarták ösz­­szeszorítani a cikket, amelynek lényege azonban ezáltal nem változott. A dolog e részét tegnapelőtt már teljesen megvilágí­tottuk. Legyen tehát a Kecskeméti Lapok lelkiismeretére mondva. A mi „bűnünk“ abban áll, hogy nagy­kőrösi származású tanító tragédiájának hírét átvettük — de nem, mint odaát hiszik, a Kecskeméti Lapokból, mert mi csakugyan „nem szopjuk híreinket az ujjainkból“ — átvettük a Nagykőrös és Vidékéből. Ezt is álírtuk, azonban a K­ L. ellenére nem Cik­k­nek, hanem egyszerű napihírnek és nem metszettük liberálissá sem­. Ami ezen a jámbor állításukon túl van, az közönséges sárhajigálás. Ilyen az az állítás, hogy lapunkat a Magyar Alföld nyomdájában készítik, holott a kommunista Magyar Alföldet állították elő a „Kecske­méti Lapok“ nyomdájában. Azután, hogy nekünk a liberalizmus, szabadkőmivesség és zsidókérdés csak „zsebfájdalom­“, amit csak az állíthat, aki egész ideológiáját, vele materialista felfogását is Lőwi Ödöntől vette át és így képtelen az események esz­mei rugóit meglátni. Megértjük tehát, hogy Lőwiéknek igaza volt, mikor csak a 95. sz. Madách-csal akartak üzletet csinálni. S nem adták akkor át egy nagyobb árajánlatot tevő intranzigens keresztény érdekeltségnek. Csak csodálkozni tudunk, hogy vádjait és s­ár­­hajigálásait oda nem terjeszti, hogy a kom­munistákkal egy ég alatt lakunk, ezüstka­nalat loptunk, kommunista és anarchista előadásokat tartottunk, szobánkból kommu­nista képkiállítást rendeztünk és lakásunkba milliós értékeket harácsoltunk össze s a kommün bukása után három napot a Mar­git- körúton ültünk. Mert csak ezek után volna érthető az, hogy, bár burkoltan, megrágalmaz bennün­ket, hogy munkatársunk a Magyar Alföldbe dolgozott. Nevet kérünk, hogy a bíróság előtt bizonyításra szoríthassuk. Mert aki bizonyítás nélkül állít, az közönséges rágal­mazó és mivel rágalommal hadakozna, gyönge ellentét, akinek foga beletörik a dióba. A kommunista barátságot pedig ne emlegessék, mert ha megírjuk, hogy kik voltak a kommün alatti gégecimborák és „Igyunk pertut Laci“ hangos kiáltói, szik­rázna a szemük és levágnák a förmedvé­­nyüket fogalmazó négytagú kupaktanácsnak körmeit, amiért e dolgot felszínre hozták. A mi „szalmatüzünk“ már évtizedek óta lángol s igazán nincs szükségünk arra, hogy a „Kecskeméti Lapok“ álljon mellet­tünk őrt. Az ő keresztyénségütk csak kon­­junkturamáz, melyet levakartunk s megmu­tattuk a való arcot, amely a ref. boltbér­lőktől kéregeti össze 3 ik és 4 ik oldalát. A bírósági tárgyalótermekben fityegő fel­hívásokról ne is beszéljünk. Igaz viszont, hogy ez „nem apró ki­szórásokkal, piszkálódással, ijesztgetésekkel, hands­bandával és nyelvöltögetéssel“ való elintézése a zsidókérdésnek, hanem „céltuda­tos, talán nem olyan hangos, de annál ered­ményesebb szívósan kitartó“ munka „a zsi­dóktól eltanult taktikával.“ Ellenben tévedni máltóztatik újból a Kecskeméti Lapoknak akkor, midőn azt ál­lítja, hogy lapterjesztő vállalatunkat is zsidó­­kommunista kézből szereztük meg és most destruktív lapokkal együtt árultatjuk a Kecs­keméti Közlönyt. Tévedni máltoztatik, mert a Magyar Újság- és Könyvterjesztőt ugyanis nem lapunk, hanem 8 intranzigens keresztény úriember vette meg, akik súlyos áldozatokat hoztak azért és igaz, hogy zsidótól vették, de olyantól, akire még saját rágalmazó kom­munista fajsorsosa sem tudta a kommunista bélyeget reáütni, viszont munkájukat azzal kezdték, hogy az összes destruktív írásmű­veket kiselejtezték s olyan téren vették fel a versenyt, amely eddig zsidó birodalom vo­t. A .K. L .at azonban csakugyan a „Népszava“, „Világ“ és „Az Est“ kocsiján árulják, míg a Kecskeméti Közlöny egyedül a keresz­tény lapok árusítóinál kapható. Erre az le­het a felelet, hogy mi sajtógyűlést is ren­deztünk a keresztény újságok érdekében. Hát ez ugyan így nem igaz, de vádnak mindenesetre súlyos. A Központi Sajtóvál­­lalat azonban arra hivatkozhatik, hogy csak nem kérhette meg a rendezésre a Kecske­méti Lapokat, amely a liberalizmus, sza­badkőmívesség és ju­deizmus kérdésének elhallgatásával és kendőzésével époly de­struktívnak bizonyult, mint asztaltársai. Mi, akik csak az elvekért küzdünk, cikkünkben hallgattunk a nevekről. Azon­ban a Kecskeméti Lapok dühében most neveket is emleget és így kénytelenít ben­nünket, hogy ezekről is beszéljünk. Legna­gyobb tisztelettel vagyunk azok iránt, akik nagy anyagi áldozattal elérhetőnek vélték, hogy a Kecskeméti Lapokat kiragadják a Lőwi féle érdekeltség kezéből. Nekünk nincs és nem is lehet az ér­demes férfiak ellen kifogásunk, hiszen ők a mi intranzigens álláspontunkon vannak. Egyedül a lap szelleme az, amire a rész­vényeseknek úgy látszik nem sok befolyá­suk van s az irányítást az végzi, aki az egész alakulást elsősorban saját és a többi liberális becses személyének védelmére ösz­­szekalapálta. — Így került két név a lapra, amit mi is kénytelenek vagyunk megemlí­teni. Hankovszky Zsiga bátyánk ama bizo­nyos szabadkő­míveseket megbélyegző köz­gyűlési határozat után méltatlankodva jött szerkesztőségünkbe és cikket akart közölni lapunkban a szabadkőmívesek védelmére. Értjük, hogy miért jött hozzánk, akkor még nem volt „főszerkesztő“. Kérését megta­gadtuk. Talán az olvasóközönség megérti, hogy miért lépett az általunk egyéb kiváló polgári erényeiért igen tisztelt Zsiga­ban őszülő fejjel a főszerkesztői rögös pályára. A másik névről minek beszéljünk. Olvasó­közönségünknek egyszer már bemutattuk. Frontmögötti részeik és spiritus rektoraik is belátták már, hogy „tévedtek“ . . . Egyébként pedig hetet-havat össze­hozó „szószátyárkodással“ és otromba „sár­­hajigálással“ nem lehet elbeszélni, amit mi ismételten is leszögezünk, hogy a Kecs­keméti Lapok azokkal a bizonyos végzetes kihagyásokkal megmutatta az ő igazi le nem tagadható „negatív“ arcát. S úgy járt, mint a róka, mely be­bújta magát most is a lukba, de mivel dombos az oldala lett: Nem lehet ám gyere ki!

Next