Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-07 / 1. szám
művészet által vezérelt, az eszméből kiinduló s ahoz visszatérő munkásságba, mi lelkét gyönyörrel töltse el, és azon tudatra emelje, hogy egymagában is hasznos, sőt szükséges a társadalomnak, mint enyésznek ki természetéből mindazon gyöngeségek és hibák, melyek onnan erednek, hogy nem talál lelkének méltó táplálékot és foglalkozást; mennyire ismeretlenné válik előtte az az unalom, melynélfogva ma annyi ízetlenséget és silányságot eltűr és elnyel, csakhogy társaság nélkül ne maradjon. S nem a természettel merőben összeütköző fonákság-e a szerepeknek az az emberi kiosztása, mely szerint a nő, ki esetleg nem talál férjhez menni, mint valamely kelletlen ráadás, mint egy fölösleges automat, minden tulajdonképi czél nélkül bolorog az emberek között, majdnem kényszerülve elnézésért esedezni azért, hogy ő is létezik, és kegyelemnek tekinteni, hogy töretik a társadalomban! És nem roppant veszteség-e, hogy ebben a megfigyelés, a kutatások, fölfedezések , találmányok korában, amikor minden újabb ismeret az ismeretlen létezőnek új meg új világait jelzi, az emberiség szellemi erejének leleményesebb fele a pipere asztalhoz, üres semmiségekkel foglalkozásra kényszeríttetik! Ha pedig valaki aggódnék amiatt, hogy e tanult és polgári kötelességekkel is foglalkozó nőknél mivé lesz a nőiség, a szerelem , az anyai hivatás, az tekintsen körül és ítélje meg, mivé lettek azok ma, és mivé lesznek még ezután, ha folytatjuk a mai nyomon haladást? — És nem vonzóbb látvány lesz-e, ha például a politikai választásokban hivatva és avatottan részt vesznek a nők, annál , mint azt ma, hívatlanul és avatatlanul, bár csak közvetve, szintén cselekszik. Az a hajadon, ki legalább tizenhat éves koráig tanul, de igazán tanul, bizonyára vágyaiban nemesebb,, érzelmeiben gyermekdedebb és szűziesebb lesz, mint egy mai tíz éves leány; kedély és lélekvilága pedig emelkedettebb és gazdagabb, s akarata erősebb mint ma sok éltesebb nőé. Oh, a szép ismeretek, a tudomány, az emberméltóságnak felmagasztaló érzete nemhogy elvonná a nőt eredeti hivatásától, sőt, ha már eltért is, ahol visszavezeti, s nemhogy kivetkőztetné eredeti természetéből, sőt, ha ez már megtörtént is, azzal újra és fényesebben fölékesíti. Mindez pedig nem puszta képzelet. Hát nem ismertek ma is nőt, kinek ismeretei túlszárnyalják a szokásos mértéket, akit balsors ten függetlenné, önállóvá oly viszonyok között, melyek férfiúi szilárdságot és bölcsességet is megpróbáltak volna, kinek a társadalmi "igények, a szülői gondok, egy mostoha élet válságai, melyek mind egymagára nehezültek, csak világosították és edzették lelkét, s ki feladatát úgy fejtette meg, hogy ismerőinek mély tisztelete, övéi-nek áldása és csodálata követi. Én ismertem ilyen nőt, annak szelleme leng körül, midőn e sorokat irom. Ha elnézem ezt a puszta léteiért kelletlenül és zsibbadottan folytatott, mozzanatokban szegény küzdelmet, a mit ma életnek nevezünk, — és elgondolom, hogy férfi nemünknek, (a nagyobb rész után ítélve az egészről), még fiatalsága is kimerült, vén anélkül, hogy fáradott volna, és bölcselkedik mielőtt tanult volna, mindinkább meggyőződöm, hogy végre is a nők emancipatiója ragad ki bennünket az önelhagyottságnak ez üdvtelen állapotából. Garzó Imre: Egypár és a Egypár szó a színi bizottsághoz és akapitányi hivatalhoz. Nincs a világon színház, nem hiszem, hogy legyen, legalább ott, ahol a színházat és annak hivatását fel tudják fogni, és azt már nem comoediának tartják, ahol annyi rendetlenség forduljon elő, mint a kecskeméti színházban. Nincs szándékunkban most mindazon rendetlenséget elősorolni, mely rendetlenségeknek számos okai részint a színháztulajdonosban, ki a kényelemre, a szükségesre keveset gondol, csupán a jövedelemre; ki azzal, hogy a színházba járó közönség egy része megbetegszik a léghuzamtól, mitsem törődik; ki a szükséges kályhákkal sem akarja ellátni a színházat stb., részint az igazgatóban, ki a legkevésbé sem törődik azzal, hogy a zártszéket váltó , egyszersmind meg is tudja találni a maga zártszékét, és hogy azt előtte már valaki más el ne foglalja, ki a színház elejébe a színpad közelében, mint a heringeket rakásra préseli a közönséget; ki nem gondol azzal, hogy minden előadás alatt a zártszékek mögött egy csapat szurkos, piszkos gyerek futtat, birkózik, kiabál, a közönség mulattatására, szóval aki mással mint a jövedelemmel nem gondol , ám az ő dolga, úgy veszi majd hasznát; részint a kapitányi hivatalban keresendők, mely vagy nem tudja felfogni a színház körüli kötelességeit, vagy nem tudja azokat érvényesíteni; — mindezekről azonban nincs szándékom most megemlékezni, hanem kötelességemnek tartom a közönséget egy nagy rendetlenségre figyelmeztetni, és ezáltal egy történhető nagy veszélynek elejét venni. Színházi épületünknek többi hibája között legnagyobb hibája a kijárás, midőn az egész színházból két ajtón kell kijárni, és egyik ajtó egy hosszú szűk folyosóra vezet, mely 8 lépcsőn végződik; aki egyszer színházunkban volt, okvetlen észre vette ezen hibát, azonban most ezen hamarjában nem segíthetünk, hanem e körül forog, a mi végett tollat fogni kötelességünknek tartjuk. Van közönségünknek egy rész, egy gyalázatos rész szokása, mely a mint emberi gyarlóságáról élénken tanúskodik, úgy a nők iránti figyelmet, udvariasságát nem valami előnyös színben tünteti fel. Amint a függönyt leeresztik, a szinkház minden zege-zugában pattognak a gyufák, ésrohamos sietséggel szipákolva gyújtanak szivarra és pipákra, a rendkívüli megtagadás és áldozatért, hogy két egész óráig nem áldozhattak kedves szenvedélyüknek, hogy két óráig nem füstölhették le a nyomorult világot, nagy lélekzettel és kettőzött erővel eresztgetik a füstöt, úgy a műveit vagy bocsánat, mert műveit ember nők társaságában soha engedelem nélkül nem gyújt pipára, pedig egy színházi közönség közt lehetnek oly idegzetű nők is, kik nem szenvelgésből, hanem egészségi szempontból is nem szívelhetik a füstöt, és hánynak szemére káros a dohányfüst, — tehát közönségünk minden osztálya a kimenő nők orra előtt húzza el a falon tyúkot is leszédítő szagos gyufáját, és illatosnál illatosabb szivar vagy kapadohány füstjét fújja a távozók orra alá; ezen rész szokásról le kell szokni közönségünk miveit névre igényt tartó részének, a másik részt pedig le kell szoktatni, hozzák meg a nőközönségnek azon rendkívüli nagy áldozatot, hogy egy perczig még nélkülözzék azon magas élvezetet és csak a színházon kívül gyújtsanak kedves szivarjuk vagy pipájukra. De kérdezzük a színi bizottságtól, úgy a kapitányi hivataltól is: hallottak-e már oly esetről, hogy az eldobott égő gyufa a nő ruhán lángra kapott és a nő megégett? ha igen, azt kérdezzük: megtörténhetik-e az nálunk is? és ha igen, mit gondolnak, mily veszedelem lehet abból, ha azon nagy tolongásban gyuladna meg valamely nő ruhája? gondoljanak az ijedtségre, a tolongásra, és annak következményeire. Hát az megtörténhetik-e, hogy az eldobott gyufa, vagy égő szivardarab a hosszú női ruhára tapad és lassan tüzet fog, és csak otthon már a rakásra rakott ruhahalmazban kap lángra, gondolják-e mily veszély származhatnék ebből? Ha mindkét eset lehetséges, mit azt hiszem, hogy kétségbe senki sem von, akkor mindannyiunk kötelessége arról gondoskodni, hogy az nállunk meg ne történhessék, minek egyedüli biztos szere, hogy meg ne engedtessék a színházban senkinek pipára gyújtani. A mivelt ember úgysem gyújthat színházban s nők előtt pipára, aki pedig nem akar e sorba számláltatni, azt rendőrség által kell Hiedelemre s rendre utasítani. Argus. TÁRCZA. 1871 -re. Most, midőn egy zsarnok véres képe Kíno s nyomornak undok tüköre. Most, midőn hít szószegésre lépve Gyilkol Frankhon átkos ördöge. Most, midőn uralg csupán kajánság, S a mi szent volt, gúnytárgyú leve; Porban fetreng adott szó , igazság, S bús homályba dőlt nagy, szent neve. Midőn az embersziv ördögé lett, És a gyilkolásba megvadul; Már nem ismer túlvilági létet, Nem pokolt sem, — vér s könyárban dúl. Midőn Istent, legfőbb lényt, feledve, Szent nevében gyilkol, öldököl, És a romlatlan kebel remegve Jajkiáltást hall nyűgöt felöl: Oh nagy Isten, merre, hol hatalmad, Hol van életoltó mennyitized? Irgalomban oly sokáig nálad Áll e törpe faj, — s te szenveded? úgy Lelke üdvét is feledte már ő, Dörgd a bűn közé hogy létezel, S szózatoddal, — mely halált lehelte, — Szörnyvilágod oh veszítsed el! ... Ah de még se;... még egyszer honában Áld meg a magyart, e nemzetet, Vérszerezte ősi szent jogában Óvd meg őt, —hisz annyit szenvedett! Adj erőt, ha majd az óra eljő, Küzdeni a király- és szent honért, Hadd legyen e nép nagyságban első, S érdemeljen hősi pályabért. Kárpátoktól széles Adriáig Zengje minden a magyar nevét, S hogyha kell, tiporja föld poráig Ős honának hitvány ellenét. Halld meg Isten, a miért te hozzád Oly epedve sóhajt e kebel; Vagy ha nem talál parányi szolgád Irgalomra: oh hadd vesszek el! Varga Gyula: Carthagó pusztulása. Történeti leírás. Róma és Carthagó e két hatalmas állam, égyük mint a másik a kereskedési és politikai tekintetben egyaránt fontos Sicilia elnyerhetéséért versenyeztek, s minthogy egyik sem akart hirhatásáról lemondani, háborúra került a dolog. A carthagóiak többizben, különösen Zámánál 202-ben Kr. e. annyira megverettek, hogy Hannibal hadának csak csekély maradványával menekülhetett Adrumetumba, honnét Carthagóba sietett, melyet 35 év előtt mint gyermek hagyott el. Hannibal Carthagóba érkezvén, a nép örömrivalgások között fogadta és daczára az önző aristocraták ellenszegülésének, kormányzóvá — suifet — választá. Hannibal, ki ép oly nagynak mutatá magát a közigazgatás vezetésében, mint a milsz rendkívülinek a csatában, minden erejét hazájának új felvirágzására fordítás a becstelen és önző aristocraták uralmát megbuktatá és helyébe a polgári kormányzatot állitá föl, mely derekasan megvédett minden rendet és jogot; az államháztartást oly bölcsen és körülnézőleg vezette, hogy a carthagóiak a rómaiaknak 50 év alatt lefizetendő hadisarczot 10 év alatt lefizették. Carthagónak ezen fölélénkült gazdagsága és virágzása a nemzeti gyűlölettől eltelt rómaiak irigységét újra fölszitotta és Cato izgató beszédei által, ki részint személyes boszából, mivel közbenjárását a carthagóiak nem fogadták el, részint mivel aggodalommal látta Carthagónak a békében ismét fölélénkült gazdagságát, a tanácsban szünet nélkül sürgette, hogy Rómának versenytársa, a gyűlölt és rettegett Tisztelt szerkesztő úr! A „Kecskeméti Lapok“ múlt évi utolsó számában meglehetős haragos kritika jelent meg az „elemi iskoláink“ czímű cikkre. Minthogy a kelet