Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1871-04-08 / 14. szám
r ^ VI \ \ TÁRCZA. Fivérem sírjánál. Mi végzet űz engem e sirkertbe, Miért keserg a szív e kebelben, Miért csókolom e sirkant porát, A melyen oly sok szép virág terem ?... Ha fivérem porát födi e sir Hol most szivem fájón, fájóan sir. Mig én e hon határitól távol valék, Fölserdült az ifjú s e szent hazát Gyámolttá ... de im korán hervadt.. . Hervadt élte s nem érte el czélját, Korán törött élte, e hant alatt, Melyre fájó könyeim hullanak. Áldott fivér! te ha valál hozzám, És én feledni tudjalak? Füleimben megtörött szivednek Végszavai most is viszhangzanak: „Búcsút veszek e szent hontól—mondád — S te ha testvér ne hagyd el e hazát.“ „Tégy érte mindent, mit lehet fivér, Áldozd e szent hazának éltedet! És igy azon tudattal nyugszom el: Van, ki tovább folytatja tervemet. Tégy e honért mindent a jó fivér S ha kell csörgjön fegyver, s omoljon vér“ ... Midőn e hant partján valál te már, Mely örökre elzárt téged tőlem , Itt is hajlám végső sóhajodat: „Az elárvult honra béke lengjen.“ Itt súgá még egy bús szellemed: „Szeresd e szent hazát fivér... szeresd!“ Intő szavaidat befogadám S hazám nevét keblemben hordozom, S ha ellen tör e hon határba. . . Szembe szállok, s ha kell vérem ontom. Itt e hangnál, mely téged eltakar Mondom : nagy lesz még egykor a magyar. De immi hang vegyül bús dalomba ?... Sirod szomor füzén bús fülmile Fájón dalol, — siratja éltedet, Mely oly korán hervadt el örökre. Dalolj madár, dalolj keservesen, Fájó dalod enyhíti keservem: Elég a dal, elég, te bús madár! E sirhantnál szálljunk mi magunkba, S ne tudjuk mi soha felejteni... E hant honfi hamvait takarja, S ha nem feledjük, kit föd e halom, Fájón dallunk e hantnál olykoron. Vécsey Benedek: Húsfogyasztás Londonban. London az óriás város már az 1868-ik év Ápril hó 6-án megejtett népszámláláskor kerek számmal 3 millió lakost számlált. A húsfogyasztás Angolhonban tetemesen nagyobb, mint bármely más civilizált országban és évenként minden ember után 134 fontra, vagy egy napra egyharmad fontnál valamivel többre becsültetik. Ehez képest a húsfogyasztásbanvagy koczkás szöveteket készítenek; lehámozott borsó szemekből és vékony fácskákból bútor darabokat, vagy más effélét épitenek, agyagból idomokat utánoznak s több efféle munkákat végeznek, melyek a gondolkozási képességet fokonkint fejlesztik és gyakorolják, s változatosságoknál fogva a vidám hangulatot folyton fentartják. Hogy ezeket a kisdedóvoda vezetője lelkiismeretesen és czélirányosan keresztül vihesse, s hogy a kellős sikert biztosan elérhesse , arra nézve szükséges, mindenek előtt alkalmas helyiség és a czélnak minden tekintetben megfelelő berendezés. A helyiség legyen tiszta, világos, száraz , tágas és könnyen szellőzhető. Elkerülhetően szükséges továbbá, hogy a helyiség udvarán vagy annak közvetlen szomszédságában árnyas kert álljon rendelkezésére az intézetnek, hogy a gyermekek a kellemes időszakot háboríthatlanul tölthessék a szabad ég alatt, nehogy a folytonosan belélegzett zárt levegő egészségüket már zsenge korukban megrongálja. A berendezésnél különös gondot kell fordítani az ülőhelyek és asztalok készítésére, mert kiszámíthatlanok a testi elferdülések és sérülések, melyeket gyönge gyermekek az iskolai bútorzat czéltalan berendezése következtében szenvednek; orvosilag be van bizonyítva, hogy az iskolás gyermekek 25 — 30 %-ka gerinczoszlop görbülést szenved a természetellenesen készített iskolai padok által. És ha a nemes város a kisdedóvoda fölállításáról gondoskodott, mint ezt, hála bölcs belátásának, határozatilag már tette is, akkor rajtunk szülőkön van a sor a nemes város e nemes intenzióját tőlünk kitelhető módon elősegíteni és folytonosan istápolni. Nincs közöttünk oly szegény egy sem, ki az intézet javára segédkezni képes nem lenne, mert nem gondolható oly csekély adomány vagy cselekvés ha az jóakarattal van párosulva, hogy ez intézetnek hasznára ne válnék. Csak azt ne akarjuk tenni a mi terhünkre esnék, mert akkor azt sem fogjuk tenni, amit könnyen megtehetnénk; az asztalos, kerékgyártó faragtat az inas által 25—30 darab köb alakú, 1 vagy 2 hüvelyk nagyságú fát a kisdedeknek és igen jó szolgálatot tesz, mert ezek a koczkákból hidat, oszlopot s más effélét építenek s azzal mutatva gondolkozásukat, szemmértéküket és ízlésüket fejlesztik; az üveges küld néhány olcsó pohárkát, a fazekas egy két edényt, a papír kereskedő néhány iv színes papirt ad, a könyvkötő ezeket szeletekre metszi, a kicsinyek pedig ezeket szövetekké tűzdelik; a gazdálkodó küld egy pár izeze borsót, a játékszerárus néhány kötet fogváját, a kicsinyek ebből házat, bútort stb. készítenek, a szőllő birtokos ad egy kevés gyümölcsöt, hogy a szegényebb gyermekek közt, kik hazulról gyümölcsöt ozsonnára nem hozhatnak, kiosztassék, és hogy ezek ne kénytelenittessenek epedve nézni, midőn kis pajtásuk jóízűen falatozik. Röviden mondva, nincs Kecskemétnek oly szegény polgára, ki képes nem volna e nagy fontosságú intézetnek használni, ha benne a jó akarat a nemes tettre nem hiányzik. Van azonban két minden szent ügyet megingató érzet az emberi kebelben, t. i. az álszemérem és a nagyra vágyás; az álszemérem visszatartja az embert a nemes tettől, mert szégyelvén keveset tenni, nehogy valódi értéke köztudomásra jöjjön, inkább semmit sem tesz. A nagyravágyó többet akar tenni a vele hason sorsúnál vagy vagyonosabbnál, de ezt önkárosítás nélkül nem teheti, tehát semmit sem tesz. Pedig mind a két gonosz érzetet igen könynyen elfojthatjuk és nemes tettet követhetünk el, ha nem nézzük mit tett más, hanem mi magunk annyit teszünk a mennyi tőlünk önkárosítás nélkül kitellik, hogy ezt annál örömestebb tegyük, gondoljuk meg, hogy saját érdekünkben tesszük, és emlékezzünk meg Krisztusnak az emberiség isteni tanítójának ama nagy fontosságú és örökké igaz mondatáról: „Ha bármi jót cselekszetek a kisdedeknek az én nevemben, azt nekem cselekszitek. “ Kecskeméten, 1871. márczius 7-én. Dr. Dékány R. Ujjonczozás előtt. Azon vita alkalmával, mely a pesti képviselőházban, még a múlt február folytán honvédségünknél felállittatni javasolt tüzérség ügyében lefolyt, feltettük magunkban, hogy az idei újjonszállítás előtt alkalmilag szót emelünk, nemcsak az érdekelt fiatalsághoz, mely úgy látszik a katonáskodástól még folyvást idegenkedik, — hanem az újjonczozó bizottsághoz is, — mely a mi egyéni felfogásunk szerént eddigi eljárásával csak azt mutatta meg, hogy törvényhozásunk intenczióival nem ért egyet az átalános katona kötelezettség körül, s hogy az általa sok katonának való fiatal embert felmentett, polgártársainak köszönetét kiérdemlő kedves dolgot vélt teljesíteni. E feltevésünket változtatjuk tetté, midőn e sorokat írjuk. Czélunk a megértetés, s nekünk fájna leginkább, ha félreértetnénk. Magyar ember előtt, ki hazáját híven szereti, az ország biztonsága és védelmi képessége kell hogy főczél legyen. Az, hogy „magyar sorhadi csapatokkal“, „magyar hadsereggel“, „tüzérség nélküli“ vagy „tüzérséggel ellátott honvédség“-gel éressék-e el eme czél? nem mi reánk bizatott. Ott az ország házában, hol a fentebbi czélon kivül, mely bizonyára mindenik párt kebelét dagasztja, habár multjuk kötelezi s jövendőjük csábítja is az egyes pártokat e czél elérése körüli kérdésben külön véleményen lenni: helyén van mindenkinek elmondani, mi szivét nyomja, s megtenni mindent annak elhárítására, mit igaz meggyőződése szerént helyesnek nem tart. De ez eljárásnak az országház ajtajánál, s akkor midőn szentesített törvény végrehajtásáról van már a szó, meg kellene szűnnie, s különösen nem volna szabad egy végrehajtó közegnek egy párt malmára hajtani a vizet, mely legerősebb fegyverét azon vádból kovácsolta, hogy a közös hadsereg megszavazása egyenlő Magyarország önállásának feláldozásával. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint azon föltevés, mintha itt szándékosan követtetnék el a hiba, és bár hitünk szerint a hadkötelezettek erélyesebben s így tömegesebben is előállíthatók lennének, készséggel bevalljuk, hogy az újjonezozó bizottság igyekezettel felel meg kötelezettségének, hanem eddigi eljárásában mindenütt feltalálható annak nyoma, hogy azoknak kik e kötelezettségek alól kibúvni akartak, a lehető legsűrűbben megnyitották a kibúvó ajtót s szégyenére fiatalságunknak, oly eredményt értek el, hogy leszámítva a rendes hadseregbe önként beállott ifjakat, sorozás útján a honvédséghez alig állíttatott néhány egyén. Fiatalságunk — intelligenst és nem intelligenst ide értve — a katonáskodástól idegenkedik, a kényszerűség folytán szolgálatban levők pedig oly kevés igyekezetet és nagyratörést tanúsítanak, hogy önkénytelen azon kérdés áll szemünk elé, hogy tán a mostani fiatalokban nemes ambitio sincsen ? Ki az oka mindennek, hogy így van ? Részben bizonyára azon meggondolatlan agitatio, mely szószékben és sajtóban egyre hirdeti, hogy a közös hadseregben nincs szellem, hogy az nem is lehet , vagy midőn már egész őszintén beszélnek, hozzá teszik „ne is adjon az Isten.“ Más részben hibás az újjonezező bizottság is, hogy az átalános katona kötelezettség elvét a gyakorlatban kérlelhetlen szigorúsággal keresztül nem viszi. Mert a polgári adminisztratiónak feladata e téren nemcsak abban áll, hogy a kirovott hadjutalékot kiállítsa, , hanem főkép viszonyaink között abban is, hogy a kötelesség érzetét só törvény iránti tiszteletet a polgárokban felébressze. Úgy történt-e ez eddig az újjonczozásnál? Fájdalom nem! Pedig az idegenkedés nemcsak a közös hadsereg soraiba való beállásnál, de a honvéddé lenni akarás iránt is ép úgy nyilatkozik. Úgy van-e ez másutt is, nem tudjuk, de látva a mi fiatalságunk nagy mérvű puskakerülését — nem hisszük. Sehol sem hagyja ugyan békés foglalkozását csupa jó kedvéből oda a nép az exerczírozásért, de nem hiszünk a világon várost Kecskeméten kívül, hol annyi épkézláb fiatal ember közül, annyi „untauglich“ legyen. Fiatalságunk — a tűzoltók egyenruháját hordozók száma után ítélve — nem idegen épen a formaruhától: kísértsük hát meg bevinni őket a hadseregbe és a honvédségbe. Mi hisszük, hogy az uniformis nemcsak addig tetszik nekik míg játék , hanem viselik fenkölt lélekkel akkor is, ha azt a haza védelmére kell felölteni. De hát mért is e nagy idegenkedés a katonáskodástól? Hiszen a hadsereg a nemzet fiaiból áll,s a milyen a nép, olyan a hadsereg is.