Kecskeméti Lapok, 1878. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1878-05-05 / 18. szám

/■‹/ i/# ' / Tizenegyedik évfolyam. 18. szám. Május 5. 1878. KECSKEMÉTI LAPOK VEGYESTARTALMÚ HETILAP. 88--------------------------------------------------­------------------------------------- ~^------------------ — -------------------0 Előfizetési dij: Megjelen hetenként egyszer. Szerkesztő- és kiadó­hivatal: Hirdetési dij: Egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr.,­­ VASÁRNAP. BUDAI-NAG­Y­ UTCZA 184. SZÁM. 3 hasábos petit sor egyszeri hirdetésnél 5 kr., 1 negyedévre 1 frt. 50 kr. többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél ár-­j Az előfizetési pénzek. E lap úgy szellemi, mint anyagi részét illető leengedés adatik. Az előfizetés az év folytán minden hónapban úgy a hirdetések is „Tóth László könyvnyom- minden küldemény a szerkesztő- és kiadó­megkezdhető. I­dójának“ czimzendők, hivatalhoz intézendő. Bélyegdij minden beigtalásért 30 kr. 0_________________________|-----*---------------------------5_LM_____________________­________________________« Kecskemét, 1878. május hó 2-án. A magyar tudományos akadémia I. (nyelvtudományi) osztálya i. é. márczius hó 4-én tartott üléséből „fölhívás egy nemzeti ügy támogatására“ czím alatt Pulszky Fe­­rencz osztályelnök és G­yulay Pál osztály­­titkár aláírásával ellátott köriratot adott ki, melynek czélja nyelvünk sajátságos szóla­mainak gyűjtésére buzdítani a különféle vidéken lakó értelmiséget. Több vidéki lap, közöttük laptársunk a „Kecskemét“, e fölhivást egész terjedelmében közölte, egyben , a „Lehel-Kürt“-ben, mint vezérczikket, olvassuk, az előttünk fekvő „Zalai Közlöny“ középczikként adja ; e lapok szerkesztőségéhez a fölhivás, vagy mivel meg­feledkeztek róla, vagy pedig, mivel a küldött példány útközben eltévedt, nem érkezett meg; ez azonban , minthogy a fölhívásról most már tudomással bírunk , nem ok arra­, hogy a kétségtelenül nemzeti ügyhöz hozzá ne szóljunk. Olvasóink kétségtelenül fogják tudni, hogy Szarvas Gábor budapesti tanár több ügybarát támogatása mellett évekkel ezelőtt „Magyar Nyelvőr“ kevéssé magyarosan hangzó czím alatt havonként megjelenő fo­lyóiratot indított, melynek fő czélja a ma­gyaros zamatéi szólamoknak megmentése, s az idegen h­angzásúaknak gyökeres kiirtása. Később a magyar tudományos akadémia az életrevalónak bizonyult vállalatot pártfogá­sába vette, s mostan az alatt áll. „Örömmel mondhatjuk, — így szól a fölhívás, — hogy első fölkeresésünk óta a magyar közönség köréből sokan, férfiak és nők, valóban há­lára kötelező szeretettel és buzgósággal ka­rolták föl e nemzeti ügyet, (nyelvadatok gyűjtését érti) és a beküldött adatokban igazán becses adalékokkal gazdagították a magyar népnyelv kincstárát.“ Kissé dagá­­lyos, s tán mást mond, mint kellene, mi a „Magyar Nyelvőr“ kincsei daczára sem vettünk még észre jelentékeny javulást, s oly tősgyökeres magyar helyeken, mint például városunk, hallunk néha fülsértő barbaris­­must oly embertől is, ki a magyaron kívül más nyelven nem beszél. Ez természetesen nem a „Magyar Nyelvőr“ hibája, hanem a mienk, a­kik a „Magyar Nyelvőr“-t nem olvassuk, s annak tanácsait nem fogadjuk meg eléggé. Baj némileg az is, hogy a gyom­irtói maguk is követnek el hibát; sem a „Magyar Nyelvőr“, sem a „Fölhívás egy nemzeti ügy támogatására“ nem hangzik eléggé magyarosan, s így már az első lépés hibásnak látszik. De azért teljesen igazat adunk a föl­hivás e szavainak: „rajta kell tehát lennünk, tisztelt közönség, még pedig egész erőnkkel, közakarattal, s minden időhalasztás nélkül, hogy a mi az egyes vidékek nyelvi saját­ságaiból még megmenthető, az enyészettől megóvjuk, s a magyar nyelvtudomány szá­mára megmentsük.“ Miként kell eljárni a gyűjtésnél, arra nézve kimerítő útbaigazítást fog adni a „Nyelvőr“ folyó évi májusi füzete, melyet a „Magyar Nyelvőr“ szerkesztősége gyűjtőknek külön is hajlandó megküldeni. A­kik tehát hajlan­dók e szép munkára vállalkozni, s a gyűj­téssel bővebben foglalkozni, azok forduljanak a kérdéses folyóirat szerkesztőségéhez. A­kiknek azonban kevésbé van hajlamuk ily hangyaszorgalmat igénylő munkához, legalább fejtsenek ki annyi iparkodást, mint a tücsök, és danoljanak. Danáikat a „Kecskeméti Lapok“ szívesen fogja közölni, írja le egyik a hüllők, másik a kutak, harmadik az utak neveit. Akad csárda, vagy más helyiség is, a­melynek sajátságos neve van , sőt, ha valamennyit közöljük, sem követünk el hibát; nem lehetne mellőzni a csúf­neveket sem, az állatoknak, mint ebeknek, macskáknak, lovaknak, ökröknek, tehenek­nek, birkáknak, stb. adott neveket. Az eke, a kocsi, a szerszám , a ház stb. több részből áll, minden részecskének megvan a maga neve. Ezeket könnyű feljegyezni, s igy mindenki könnyen járulhat filléreivel a ma­gyar nyelv szókincsének gyarapítására, Da­lokat épenséggel nem volna szabad mellőzni, ezek valóságos gyöngyök. Mádi János úr tavaly bakától hallotta a következő dalt: Marsadj usztirungban voltam egész nap, Gyönge vállam fölveré a czakompak, De a szivem nem tört fel semmi sem, Haptilkban is érted ver az kedvesem! odaszólitotta magához a bakát, s a nótát följ­egyezte; azóta a „Kecskemét“ is közölte, s ma már meglehetősen ismeretessé vált Kecskeméten ez a kis vers , melyen a magyar gondolkozásmód a kaszárnya légkörére em­lékeztető szavak daczára is megérzik. E lapok egyik főmunkatársa, sz. kir. Kecskemét városa érdemes főjegyzője és monographistája, a ki a magyar tudományos akadémia tagja is egyúttal, tán két évvel ezelőtt magán társaságban, hol e sorok írója is jelen volt, két sajátságos kecskeméti ki­fejezésre , tán helyesebben szóra hívta fel az együttvoltak figyelmét: pilinger- és csaman­­góra. Az utóbbi mindenki előtt ismeretes jelentésű, de eredetét megfejteni senki sem tudja; másutt peczér, vagy gyepmesternek nevezik azt, a­kit nálunk csamangónak ne­veznek. Pilinger Kecskeméten harangozót jelentett; meghalt a pilinger, ki lesz a pi­linger? Így mondták Kecskeméten azt, a­mit másutt emigy mondtak volna: meghalt a harangozó, ki lesz a harangozó? mert valamelyik harangozó családi neve Pilinger volt, s szokássá vált e névvel a név tulaj­donosának foglalkozását is azonosítani. így eredt az abderiták, árkádiaiak, lidécziek neve, a kurucz és labancz, pecsovics és kupinszky elnevezés, guelf és ghibellin, whig és tory, szokrat és mokrat (nálunk mókra) stb. A kecskemétiek Pilinger nevű harangozóról pilingernek nevezték a haran­gozót még akkor is, mikor az nem volt már Pilinger, hanem például Nagy, vagy Kis, Schulze, Müller, vagy Jones. Így magyarázza meg Hornyik János úr a csa­mangó szó eredetét is, de ennél csak a ha­­sonszerűség szabályaira támaszkodhatván,­­ nem mint a pilingernél tényre is, vélemé­nyét minden kétséget kizárónak tartani még nem lehet. Nagyon kérjük azokat, a­kik netán efféle Kecskeméten szokásos szavakat ismernek, legyenek szívesek azokat ha már­­ nem a Nyelvőrrel, legalább velünk közölni. Egyébiránt ne gondoljuk soha, hogy valami jelentéktelen , közlésre nem érdemes. E tekintetben a fölhívás ekként szól: „senkit se riasszon vissza a hozzá intézett kérelem teljesítésétől az az álszerény vonakodás, hogy a néhány közlemény, a­melyet egyik­­másik gyűjtő beküldhetne, oly csekélység, hogy azt talán beszolgáltatni sem érdemes. Sok kicsinyből sok lesz, s lehet az adatok közt olyan, a­mely lássék bármily jelen­téktelennek, egy maga fölér száz mással is.“ Milyen roszul állunk saját nyelvünk is­meretével , azt nem is gondolnék. Arany János verseinek megértésében leginkább az okozza a nehézségeket, hogy nem tudunk magyarul. „Közöli a vágást, engedve hi­báztat“ (Buda halála), „Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat“ (Vásárban), oly szólamok és szófűzések, melyeknek szépségét megin­dítónak találjuk, ha egyszer megértettük. Az előbbeni kifejezést, ha jól emlékszünk, először Dux Lajos magyarázta meg: a „Ma­gyar Nyelvőrs régebbi folyamának egyike a vidékről beküldött szólamok között adja értelmezését. Az ily kifejezések tőről met­szett eredetiségükben leírják értéküket és szépségüket, s a­ki azokat napfényre nem hozza, hazai nyelvét egy-egy szép virágtól fosztja meg; azért jegyezzen fel inkább min­denki haszontalant is, semhogy a hasznos kárba vesszen, mert sok szemét közt mindig akad búzaszem, s ezt a miatt nem szabad elpusztulni engedni. De arra is kérjük olvasóinkat, hogy sa­játságos szokásokat se resteljenek ismertetni. Ezek rendszerint emlékezetet meghaladó idő­ből erednek, s világot vetnek a régi élet ismeretére, nemzetünk történetére. A lépten­­nyomon fitogtatott fölvilágosodottság szívte­lenségében megfeledkezik gyakran eredetéről, s szüleit, a régi jó időket, megtagadja. Ez a mostani szokás, mely pöffeszkedő gőgjé­ben eltiporni képes mindent, a mi hajdan szentnek tartatott, mert igy kívánja azt a bon­ton. Pokolra vele i­s jegyezzünk fel inkább népmeséket, mint népámító, nagy­hangzású üres phrasisokat. Dr. Mudrony Mihály pozsonyi ügyvéd, mint a „Vágvölgyi lap“ írja, a tót nemzetiség nevében felel Grünnwald Béla „Felvidék“ czímű művére 130 lapra terjedő füzetben. „Tagadja, hogy a tót gyűlölné a magyart; tagadja, hogy a tótok a pánszláv eszméért lelkesednének. De Mudrony úr egész művecskéjéből nagyon is kirí az óhajtás: Magyarországon belül egy kis „Tótországot“ látni tót maticával, tót iskolákkal és tót hivatalos nyelv­vel. Ha ezt elérnék a tótok , akkor kik is jó haza­fiak lennének s megengednék, hogy őket a ma­gyar nemzet nevezete alatt szinte érthessék.“ Hogy Mudrony úr a „Národni Noviny“ (nemzeti újság) olvasóit kivéve másutt hódításokat tenni nem

Next