Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1883-09-09 / 37. szám

TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 37. Szám. 1883 SZEPTEMBER 9. KECSKEM­ÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU­­ __ ___________ .. . HIRDETÉSI DT.T ' „ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP 41,41____ Félévre . . . „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP de,mes adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-ÚTCZA, 17. SZ. KIADÓ­ HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Tartsunk-e népgyülést ? Azok a qualifikálhatatlan zavarok, melyekkel ,,drága“ horvát testvéreink beszennyezni igyekeztek a magyar ál­lamiság szent eszméjét, nálunk ország­szerte a legnagyobb megbotránkozást idézték elő. Lehetetlen nevet adni an­nak az eljárásnak, hogy a­mely nép­nek olyan szabadságot adtunk , oly jo­gokat nyújtottunk és a­melyért éven­­ként áldozatokat hozunk , az a nép el­lenünk támad, meggyalázza államunk czimerét, felmondja engedelmességét kormányunknak és késznek nyilat­kozik ezen magaviseletéért a legvégső consequentiá­k­at elvál­lalni. Ha volna eszme, melyért a horvá­­tok lelkesülnek , ha féltékenyen őrzött szabadságuk támadtatott volna meg, ha nyomasztó terhektől igyekeznének szabadulni, akkor ezen nyilatkozatot a kész forradalom proklamációjának tartanák. De így csak lázadás, felkelés az állami törvényes rend ellen, mely­­lyel érdemetlenül élvezett szabadságu­kat erőnek erejével elvetik maguktól. Felszólaltunk minap a horvát üzel­­mekről és nemzetünk becsülete, álla­munk tekintélye nevében elégtételt, fényes elégtételt követeltünk. Ezen elégtétel megadására minden előzmény megtörtént Tisza Kálmán a magyar miniszterelnök méltóságának megfelelőleg, uralkodónk előtt igaz hazafihoz méltó bátorsággal és őszinte­séggel védelmezte álláspontját, és hogy ő Felsége ezen magyar felfogást teljes mértékben elismerte, arról min­den felülről jövő hir egyaránt tanús­kodik. Bécsi lapok írják, hogy személyes győzelme ez Tisza Kálmánnak azon elemek fölött, kik nem szívesen látják, hogy Magyarország állami hatalmát törvényesen és oly szívós erélylyel dokumentálja és gyakorolja, mint ez jelenleg is történt. De ámbár mi a törvényt minden személy fölé helyezzük és így abban, a­mit Tisza­­ személyes győzelmének neveznek, nem­­ látunk egyebet, mint törvényünk ter­­­­mészetes folyományát, ez esetben mi is szívesen elismerjük , hogy államiságunk magasztos eszméjének védelmét kirá­lyunk kegyelméből senki jobbra nem bízhatjuk vala, mint Tisza Kálmánra. A magyar miniszterelnök előter­jesztéseit királyunk elfogadta és így minden rendelkezésünkre álló hatalom­mal felléphetünk szabadon, hogy a lázadó horvát népet ismét a béke ös­vényére tereljük , és Horvátországban jogainkat érvényesítsük. Báró Ramberg lovassági tábornok mindaz ideig, m­íg helyre nem állítja a rendet, teljhatalmú királyi biztosi állásával egyesíteni fogja Horvátországban az összes katonai és polgári hatalmakat. Ez tehát megtörtént és így a ma­gyar társadalomnak nem szükséges egy­előre népgyűlések által a közhangulatot külön kifejezésre juttatni. De csak egyelőre, mert lehet, megtörténhetik, hogy a béke helyre­­állításának munkájában a horvátok eshetőleges csökönyös ellen­állása foly­tán kormányunk rászorul arra, hogy a nép közvetlen nyilatkozatai által újabban és erősen támogattassék. Nekünk tehát az ellen, a­mit tisz­telt laptársunk a „Kecskemét“ pro­ponál , hogy tartsunk városunkban meetinget, nincsen kifogásunk. A nép szava mindég, és mindenhol üdvös, ha kellő időben nyilatkozik, és a népgyűlések a nép felfogását, hangulatát és érzelmeit közvetlenségük által sokkal jobban kifejezik minden választási szavazásnál. De a jelen esetben a magyar nem­zet magatartása annyira minden két­séget kizáró, világos, határozott és egyöntetű — mit a ,,Kecskemét“ czikke legjobban bizonyít — hogy kü­lön ennunciatiót részünkről a jelen na­pokban alkalomszerűnek nem tartunk. Lehet, hogy az események ezen felfogásunkat túl fogják szárnyalni, lehet, hogy rövid idő múlva valóban beáll a szükség népgyűlésekre, és ek­kor szívesen szövetkezünk a „Kecske­­mét“-tel, hogy minden párt tekintet nél­kül őszintén, tartózkodás nélkül, ha­zafiasan támogassuk a magyar kor­mányt, mely minden viszontagságok között főczél gyanánt tekinti mindig a nemzet valódi aspiratióit. Különös megelégedésünkre és örö­münkre szolgál azonban a ,,Kecskemét“ utolsó vezérczikkének valóban férfias nyílt hangja, mert habár ellentétes politikai elveink kiegyenlítésére nem is gondolunk, és arra most reflektálni nem akarunk, az ellenzék hazafiságá­­ban biztos garanciát látunk arra, hogy komoly veszély esetén — mitől a ma­gyarok Istene védje meg hazánkat — Magyarországon nincs párt és nincs belső küzdelem, hanem mint egy em­­be­r, állunk síkra és egy szívvel, egy akarattal tűzzük ki homlokunkat a kö­zös veszélynek. Fekete József: TÁRCZA A kik szabadulni akarnak kedveseiktől. Francziából fordította: F. J.-né. Sue Jenő, a szellemes franczia író, egy­szer bizalmas társaságban arról beszélgetett, hogy művelt embernek, ki jó nevelésre tart számot, miképen kell könnyű szerrel megint szeretőjétől megszabadulni. Nézetét mindegyik saját tapasztalatai sze­rint adta elő. — Csak hideg ne légy — mondá az egyik — szeretőd iránt, mert semmi sem vonzza az asszonyt jobban , mint a közönyösség. — Helyes — mondá a másik, — de Seri­­benek a módszere is megfelel a czélnak. Ha meguntad szeretődet, elszánt kíméletlenség­gel állj elébe, erélyesen vesd oda neki: ,,Asz­­szonyom mindent tudok." Minthogy ritka nő kinek lelkiismeretét ne terhelné valami titok, elég ennyi, hog örökre megugorjon tőled. — Nem épen rossz — mond a harma­dik , — de egy kissé már elavalt. Én vak­merőséggel segítettem magamon. Levelet ír­tam kedvesemnek, hogy a vele való élet tö­kéletesen tönkre juttatott, birtokaim el van­nak adósítva, s minthogy felesleges kiadáso­kat nem engedhetek meg magamnak , küldje vissza postafordultával nála felejtett fogkefé­met, mert újat nem vehetek. — No ez mind megüti a mértéket — folytatta Sue, — de azt hiszem, hogy én még jobb módot tudok. Tíz esztendeje lehet, hogy regényem által egyszerre csak felkapott a hit szárnyaira. Megismerkedtem ekkor egy nagyvilági tudákos nővel és néhányszor el is látogattam hozzá. De ez a néhány alkalom tökéletesen elég volt arra, hogy megunjam­­ és bármiképen igyekezzem tőle megszabadulni. Ő azonban nem tágított. Egyre kaptam tőle sürgető, fenyegető, csábító leveleit, melyekre én azonban hidegen feleltem. Meg akartam vele értetni szándékomat. Mi sem használt, még az udvariatlanság sem. Egy­­szere egy mentő gondolatom támadt. Irtam­ neki, hogy másnap délelőtt 10 órára elvá­rom lakásomon. Néhány perc­c­el a megha­tározott idő előtt, felvettem inasom öltönyét, rám vettem vörös mellényét, fehér sipkáját, magam elé kötöttem egy fehér kötényt és egy súroló kefével fegyvereztem fel lábaimat. Alig végeztem be ezt az öltözködést, az ajtón kívül megszólal a csengetyű. Ez ő, gondolom, és sietve felnyitom az ajtót. Izgatottan lépett be a­nélkül, hogy reám tekintett volna. — Beszélhetek Sue Jenő úrral — kérdő lázasan. — Igen, asszonyom — felelém hal­kan és esdeklő hangon kértem, hogy el ne árulja titkomat. — Milyen titkot? — kiáltott fel és meglepetve tekintett reám. — Bocsánat asszonyom!.... beszéljünk kissé halkabban , figyelmeztetem közelebb lépve hozzá — nehogy az Istenért gazdám meg­tudja hogy az ő nevét bitoroltam, hogy nagy­­ság kegyét megnyerjem. Legyen irgalmas asszonyom! — Soha nem tapasztaltam ily gyors ha­tást — fejező be esetét Sue — még talán színházban sem. A hölgy leírhatatlan meg­vetéssel fordult el tőlem és megdöbbenve tá­vozott. Még csak a következő szavakat hal­lottam a lépcsőkről : ,,Ah, én szerencsétlen — — — — egy inas!“ * — De azért ne higgjék ám, hogy min­den csel így sikerül — folytatá Sue. — Egy barátom, ki a nagyvilágban is eléggé isme­retes, nagyon szerette volna egy viszonyát megszakítani. De hiába iparkodott, hiába próbált mindent, nem szabadulhatott, da­czára legügyesebb fondorlatainak , mikkel nem igen fukarkodott. Még vagyoni állapo­tát is rendkívül ravaszul tudta eltitkolni, de ez sem használt semmit. Utoljára végletekig ragadtatta magát. Midőn egy reggel bizalma­san cseveget kedvesével, betanított szolgája látogatást jelent. — Nem megmondtam — rivalt rá bará­tom, — hogy nem fogadok senkit? — De uram — felelt vissza a szolga ti­tokteljesen befedve száját ujjával, — az a bizonyos „két ember .... — Ok ? . .. Nohát mondjad nekik , hogy azonnal jövök. És azzal felkelt, zavart pil­lantást vetett a tükörbe mint a ki végzetes­­ látogatást sejdit. Kedvese rémülve figyelt minden mozdu­latára, s midőn ki akart lépni az ajtón, tárt karokkal állt elébe, akár csak egy színpadi hősnő. — Nem fogsz innen kimozdulni, mert ezek bizonyosan párbajra hívnak. — Milyen őrült gondolat! — csitita ba­rátom, — kétségkívül ebédre vagy vacsorára invitálnak. — Meg akarsz csalni, hisz szemedből olvasom ki a valót. Barátom iparkodott őt megnyugtatni és ez némileg sikerülvén, belépett a szobába, hol vendégei már várták. Alig csukta be az ajtót, kedvese a kulcslyukhoz szegező fülét és a következőket hallotta. — No már édes barátom, — tüzelt rá az egyik , — te távolról sem az vagy már a ki vol­tál. Alig láthatunk néha, és ilyenkor is, mit hozol magaddal? jóformán semmit. — Remélem, hogy legközelebb ki fogom pótolni mulasztásomat, — felesé barátom halkan. — Egy új tervet jöttünk veled közölni — mondá a másik — melyet ma estére akarunk végrehajtani, velünk tartasz? — Mindenütt ott leszek, a­hol csak akarjátok! — Hát halld! néhány előkelő párisi orosz család ma estére nagy hangversenyt rendez. Képzelheted, hogy nem lesz hiány ékszerek­ben , gyémántban. A légszeszvezeték kezelője egyetért velünk. Egy órakor éjfél után min­­minden lámpa ki fog aludni. A rendetlenség azonnal tetőpontjára hág s mi sem lesz köny­­nyebb, mint a nagy zavarban egy félmillió frank értékű fülbevalókat, gyűrűket, nyak­éket sat. elsajátítani. Ekkor egy kis zaj hallatszott a becsu­kott ajtó mögött. Barátom elégülten mo­solygott. — Beleegyezem, — mondá egész hév­vel, — veletek leszek, s meglátjátok, hogy semmit sem vesztettem el ügyességemből. — Már oly régen nem dolgoztál! — jegyzé meg az egyik. — Régen! hát nem vagytok-e megelégedve az órákkal, a láncz­zal s a gyémánttal? — Dehogy­nem , — mondá a két kópé. — Hát ma estére együtt leszünk! — A viszontlátásig! A két férfi távozott s ez örülve a komé­diának, melyet velük végigjátszott, felnyitá az ajtót, mely mögött kedvese hallgatódzott. Még mindig ott állt s nagy szemeket meresz­tett barátomra. Ah, gondolá ez, most bizonyára jól le­hord , rablónak nevez s eltávozik. Mindent szivesen eltűrök. Hozzáment s megszólitá: — Te hallgatóztál, mindent tudsz, oh, én szerencsétlen ! — Egy szót se, — mondá kedvese, hév­vel megölelve őt, — csak annál jobban szó- Kereskedelmünk. Azt mondják, hogy Magyarhon földmi­­velő ország. S valóban, ha hazánk múlt és jelen közgazdasági politikáját szemléljük , látni fogjuk, hogy politikusaink csakis a mezőgaz­daságra fordították fő figyelmüket , a haza boldogulását csakis e téren keresték, s ha részesítették is némi figyelemben az ipart és kereskedelmet, ezeket csak mostoha gyermek­nek tekintették, az ezekre fordított munka, figyelem amaz mellett számba sem jöhet. Igaz, hogy az ipar a legújabb időben már kellő figyelemben részesül, egymást érik minden oldalról a tervek és javaslatok, melyek annak előmozdítását czélozzák, de ez még mindig csak az eszmék és elvek munkája volt, a gyakorlat, a tett még eddig nagyon kevés. Azután ott van a kereskedelem. A­mióta az új alkotmányos aerával meg­kezdett rohamos vasútépítések befejeztettek , azóta a kereskedelem fontos. Kérdései érde­kében vajmi kevés történt, azaz," hogy tör­tént, de nem előnyére, hanem inkább hát­rányára, a­mennyiben a már majdnem önálló rendszerré változott indirect adózás egész sú­lyával a kereskedelemre nehezedvén, annak működését mindinkább megbénítja. Pedig, ha elismerjük is, hogy hazánk túlnyomólag földművelő ország, a­mint az is, ha tekintjük földrajzi helyzetünket, mely­­nélfogva a határkövet képezzük kelet és nyugat, a műveltség és a műveletlenség kö­zött, hogy mellettünk és körülöttünk szom­szédságunkban oly népek laknak, melyeknek műveltsége, de különösen ipara és kereske­delme alig van, el kell ismernünk azt is, hogy e népek között, a kelet téréii keres­kedelmünknek nagy és fontos hivatása van. De hogy e hivatás kellően betöltessék, ehhez helyes és erőteljes kereskedelmi poli­tikán kívül egy szakképzett és intelligens kereskedői testület is szükséges lenne. S ki kell mondanunk, hogy ezzel mi nem bírunk, nekünk ilyen kereskedői testü­letünk nincs. De hogy is lehetne ? Hogyan képeztetnek nálunk a keres­kedők ? A szülők, kik látják, hogy gyermekeik­ben semmi hajlam sincs a tanulásra, kik látják, hogy gyermekük aligha fog babéro­kat aratni a tudományos pályán, miután az elemi iskolákat, vagy legfölebb egy-két osz­tályát a középiskolának elvégezte, kiveszik az iskolából, s odaadják valami üzletbe inas­nak , hol bizony nagyon kevés gondot fordí­­tanak szakszerű kiképeztetésére, hanem in­kább az anyagi munkák teljesítésére szorít­ják; nyer ugyan némi gyakorlati ismeretet, szellemi kiképeztetést azonban nagyon cse­kélyet, sőt a legtöbb esetben semmit.

Next