Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1883-09-09 / 37. szám
TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 37. Szám. 1883 SZEPTEMBER 9. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU __ ___________ .. . HIRDETÉSI DT.T ' „ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP 41,41____ Félévre . . . „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP de,mes adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-ÚTCZA, 17. SZ. KIADÓ HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Tartsunk-e népgyülést ? Azok a qualifikálhatatlan zavarok, melyekkel ,,drága“ horvát testvéreink beszennyezni igyekeztek a magyar államiság szent eszméjét, nálunk országszerte a legnagyobb megbotránkozást idézték elő. Lehetetlen nevet adni annak az eljárásnak, hogy amely népnek olyan szabadságot adtunk , oly jogokat nyújtottunk és amelyért évenként áldozatokat hozunk , az a nép ellenünk támad, meggyalázza államunk czimerét, felmondja engedelmességét kormányunknak és késznek nyilatkozik ezen magaviseletéért a legvégső consequentiákat elvállalni. Ha volna eszme, melyért a horvátok lelkesülnek , ha féltékenyen őrzött szabadságuk támadtatott volna meg, ha nyomasztó terhektől igyekeznének szabadulni, akkor ezen nyilatkozatot a kész forradalom proklamációjának tartanák. De így csak lázadás, felkelés az állami törvényes rend ellen, melylyel érdemetlenül élvezett szabadságukat erőnek erejével elvetik maguktól. Felszólaltunk minap a horvát üzelmekről és nemzetünk becsülete, államunk tekintélye nevében elégtételt, fényes elégtételt követeltünk. Ezen elégtétel megadására minden előzmény megtörtént Tisza Kálmán a magyar miniszterelnök méltóságának megfelelőleg, uralkodónk előtt igaz hazafihoz méltó bátorsággal és őszinteséggel védelmezte álláspontját, és hogy ő Felsége ezen magyar felfogást teljes mértékben elismerte, arról minden felülről jövő hir egyaránt tanúskodik. Bécsi lapok írják, hogy személyes győzelme ez Tisza Kálmánnak azon elemek fölött, kik nem szívesen látják, hogy Magyarország állami hatalmát törvényesen és oly szívós erélylyel dokumentálja és gyakorolja, mint ez jelenleg is történt. De ámbár mi a törvényt minden személy fölé helyezzük és így abban, amit Tisza személyes győzelmének neveznek, nem látunk egyebet, mint törvényünk természetes folyományát, ez esetben mi is szívesen elismerjük , hogy államiságunk magasztos eszméjének védelmét királyunk kegyelméből senki jobbra nem bízhatjuk vala, mint Tisza Kálmánra. A magyar miniszterelnök előterjesztéseit királyunk elfogadta és így minden rendelkezésünkre álló hatalommal felléphetünk szabadon, hogy a lázadó horvát népet ismét a béke ösvényére tereljük , és Horvátországban jogainkat érvényesítsük. Báró Ramberg lovassági tábornok mindaz ideig, míg helyre nem állítja a rendet, teljhatalmú királyi biztosi állásával egyesíteni fogja Horvátországban az összes katonai és polgári hatalmakat. Ez tehát megtörtént és így a magyar társadalomnak nem szükséges egyelőre népgyűlések által a közhangulatot külön kifejezésre juttatni. De csak egyelőre, mert lehet, megtörténhetik, hogy a béke helyreállításának munkájában a horvátok eshetőleges csökönyös ellenállása folytán kormányunk rászorul arra, hogy a nép közvetlen nyilatkozatai által újabban és erősen támogattassék. Nekünk tehát az ellen, amit tisztelt laptársunk a „Kecskemét“ proponál , hogy tartsunk városunkban meetinget, nincsen kifogásunk. A nép szava mindég, és mindenhol üdvös, ha kellő időben nyilatkozik, és a népgyűlések a nép felfogását, hangulatát és érzelmeit közvetlenségük által sokkal jobban kifejezik minden választási szavazásnál. De a jelen esetben a magyar nemzet magatartása annyira minden kétséget kizáró, világos, határozott és egyöntetű — mit a ,,Kecskemét“ czikke legjobban bizonyít — hogy külön ennunciatiót részünkről a jelen napokban alkalomszerűnek nem tartunk. Lehet, hogy az események ezen felfogásunkat túl fogják szárnyalni, lehet, hogy rövid idő múlva valóban beáll a szükség népgyűlésekre, és ekkor szívesen szövetkezünk a „Kecskemét“-tel, hogy minden párt tekintet nélkül őszintén, tartózkodás nélkül, hazafiasan támogassuk a magyar kormányt, mely minden viszontagságok között főczél gyanánt tekinti mindig a nemzet valódi aspiratióit. Különös megelégedésünkre és örömünkre szolgál azonban a ,,Kecskemét“ utolsó vezérczikkének valóban férfias nyílt hangja, mert habár ellentétes politikai elveink kiegyenlítésére nem is gondolunk, és arra most reflektálni nem akarunk, az ellenzék hazafiságában biztos garanciát látunk arra, hogy komoly veszély esetén — mitől a magyarok Istene védje meg hazánkat — Magyarországon nincs párt és nincs belső küzdelem, hanem mint egy ember, állunk síkra és egy szívvel, egy akarattal tűzzük ki homlokunkat a közös veszélynek. Fekete József: TÁRCZA A kik szabadulni akarnak kedveseiktől. Francziából fordította: F. J.-né. Sue Jenő, a szellemes franczia író, egyszer bizalmas társaságban arról beszélgetett, hogy művelt embernek, ki jó nevelésre tart számot, miképen kell könnyű szerrel megint szeretőjétől megszabadulni. Nézetét mindegyik saját tapasztalatai szerint adta elő. — Csak hideg ne légy — mondá az egyik — szeretőd iránt, mert semmi sem vonzza az asszonyt jobban , mint a közönyösség. — Helyes — mondá a másik, — de Seribenek a módszere is megfelel a czélnak. Ha meguntad szeretődet, elszánt kíméletlenséggel állj elébe, erélyesen vesd oda neki: ,,Aszszonyom mindent tudok." Minthogy ritka nő kinek lelkiismeretét ne terhelné valami titok, elég ennyi, hog örökre megugorjon tőled. — Nem épen rossz — mond a harmadik , — de egy kissé már elavalt. Én vakmerőséggel segítettem magamon. Levelet írtam kedvesemnek, hogy a vele való élet tökéletesen tönkre juttatott, birtokaim el vannak adósítva, s minthogy felesleges kiadásokat nem engedhetek meg magamnak , küldje vissza postafordultával nála felejtett fogkefémet, mert újat nem vehetek. — No ez mind megüti a mértéket — folytatta Sue, — de azt hiszem, hogy én még jobb módot tudok. Tíz esztendeje lehet, hogy regényem által egyszerre csak felkapott a hit szárnyaira. Megismerkedtem ekkor egy nagyvilági tudákos nővel és néhányszor el is látogattam hozzá. De ez a néhány alkalom tökéletesen elég volt arra, hogy megunjam és bármiképen igyekezzem tőle megszabadulni. Ő azonban nem tágított. Egyre kaptam tőle sürgető, fenyegető, csábító leveleit, melyekre én azonban hidegen feleltem. Meg akartam vele értetni szándékomat. Mi sem használt, még az udvariatlanság sem. Egyszere egy mentő gondolatom támadt. Irtam neki, hogy másnap délelőtt 10 órára elvárom lakásomon. Néhány perccel a meghatározott idő előtt, felvettem inasom öltönyét, rám vettem vörös mellényét, fehér sipkáját, magam elé kötöttem egy fehér kötényt és egy súroló kefével fegyvereztem fel lábaimat. Alig végeztem be ezt az öltözködést, az ajtón kívül megszólal a csengetyű. Ez ő, gondolom, és sietve felnyitom az ajtót. Izgatottan lépett be anélkül, hogy reám tekintett volna. — Beszélhetek Sue Jenő úrral — kérdő lázasan. — Igen, asszonyom — felelém halkan és esdeklő hangon kértem, hogy el ne árulja titkomat. — Milyen titkot? — kiáltott fel és meglepetve tekintett reám. — Bocsánat asszonyom!.... beszéljünk kissé halkabban , figyelmeztetem közelebb lépve hozzá — nehogy az Istenért gazdám megtudja hogy az ő nevét bitoroltam, hogy nagyság kegyét megnyerjem. Legyen irgalmas asszonyom! — Soha nem tapasztaltam ily gyors hatást — fejező be esetét Sue — még talán színházban sem. A hölgy leírhatatlan megvetéssel fordult el tőlem és megdöbbenve távozott. Még csak a következő szavakat hallottam a lépcsőkről : ,,Ah, én szerencsétlen — — — — egy inas!“ * — De azért ne higgjék ám, hogy minden csel így sikerül — folytatá Sue. — Egy barátom, ki a nagyvilágban is eléggé ismeretes, nagyon szerette volna egy viszonyát megszakítani. De hiába iparkodott, hiába próbált mindent, nem szabadulhatott, daczára legügyesebb fondorlatainak , mikkel nem igen fukarkodott. Még vagyoni állapotát is rendkívül ravaszul tudta eltitkolni, de ez sem használt semmit. Utoljára végletekig ragadtatta magát. Midőn egy reggel bizalmasan cseveget kedvesével, betanított szolgája látogatást jelent. — Nem megmondtam — rivalt rá barátom, — hogy nem fogadok senkit? — De uram — felelt vissza a szolga titokteljesen befedve száját ujjával, — az a bizonyos „két ember .... — Ok ? . .. Nohát mondjad nekik , hogy azonnal jövök. És azzal felkelt, zavart pillantást vetett a tükörbe mint a ki végzetes látogatást sejdit. Kedvese rémülve figyelt minden mozdulatára, s midőn ki akart lépni az ajtón, tárt karokkal állt elébe, akár csak egy színpadi hősnő. — Nem fogsz innen kimozdulni, mert ezek bizonyosan párbajra hívnak. — Milyen őrült gondolat! — csitita barátom, — kétségkívül ebédre vagy vacsorára invitálnak. — Meg akarsz csalni, hisz szemedből olvasom ki a valót. Barátom iparkodott őt megnyugtatni és ez némileg sikerülvén, belépett a szobába, hol vendégei már várták. Alig csukta be az ajtót, kedvese a kulcslyukhoz szegező fülét és a következőket hallotta. — No már édes barátom, — tüzelt rá az egyik , — te távolról sem az vagy már a ki voltál. Alig láthatunk néha, és ilyenkor is, mit hozol magaddal? jóformán semmit. — Remélem, hogy legközelebb ki fogom pótolni mulasztásomat, — felesé barátom halkan. — Egy új tervet jöttünk veled közölni — mondá a másik — melyet ma estére akarunk végrehajtani, velünk tartasz? — Mindenütt ott leszek, ahol csak akarjátok! — Hát halld! néhány előkelő párisi orosz család ma estére nagy hangversenyt rendez. Képzelheted, hogy nem lesz hiány ékszerekben , gyémántban. A légszeszvezeték kezelője egyetért velünk. Egy órakor éjfél után minminden lámpa ki fog aludni. A rendetlenség azonnal tetőpontjára hág s mi sem lesz könynyebb, mint a nagy zavarban egy félmillió frank értékű fülbevalókat, gyűrűket, nyakéket sat. elsajátítani. Ekkor egy kis zaj hallatszott a becsukott ajtó mögött. Barátom elégülten mosolygott. — Beleegyezem, — mondá egész hévvel, — veletek leszek, s meglátjátok, hogy semmit sem vesztettem el ügyességemből. — Már oly régen nem dolgoztál! — jegyzé meg az egyik. — Régen! hát nem vagytok-e megelégedve az órákkal, a lánczzal s a gyémánttal? — Dehogynem , — mondá a két kópé. — Hát ma estére együtt leszünk! — A viszontlátásig! A két férfi távozott s ez örülve a komédiának, melyet velük végigjátszott, felnyitá az ajtót, mely mögött kedvese hallgatódzott. Még mindig ott állt s nagy szemeket meresztett barátomra. Ah, gondolá ez, most bizonyára jól lehord , rablónak nevez s eltávozik. Mindent szivesen eltűrök. Hozzáment s megszólitá: — Te hallgatóztál, mindent tudsz, oh, én szerencsétlen ! — Egy szót se, — mondá kedvese, hévvel megölelve őt, — csak annál jobban szó- Kereskedelmünk. Azt mondják, hogy Magyarhon földmivelő ország. S valóban, ha hazánk múlt és jelen közgazdasági politikáját szemléljük , látni fogjuk, hogy politikusaink csakis a mezőgazdaságra fordították fő figyelmüket , a haza boldogulását csakis e téren keresték, s ha részesítették is némi figyelemben az ipart és kereskedelmet, ezeket csak mostoha gyermeknek tekintették, az ezekre fordított munka, figyelem amaz mellett számba sem jöhet. Igaz, hogy az ipar a legújabb időben már kellő figyelemben részesül, egymást érik minden oldalról a tervek és javaslatok, melyek annak előmozdítását czélozzák, de ez még mindig csak az eszmék és elvek munkája volt, a gyakorlat, a tett még eddig nagyon kevés. Azután ott van a kereskedelem. Amióta az új alkotmányos aerával megkezdett rohamos vasútépítések befejeztettek , azóta a kereskedelem fontos. Kérdései érdekében vajmi kevés történt, azaz," hogy történt, de nem előnyére, hanem inkább hátrányára, amennyiben a már majdnem önálló rendszerré változott indirect adózás egész súlyával a kereskedelemre nehezedvén, annak működését mindinkább megbénítja. Pedig, ha elismerjük is, hogy hazánk túlnyomólag földművelő ország, amint az is, ha tekintjük földrajzi helyzetünket, melynélfogva a határkövet képezzük kelet és nyugat, a műveltség és a műveletlenség között, hogy mellettünk és körülöttünk szomszédságunkban oly népek laknak, melyeknek műveltsége, de különösen ipara és kereskedelme alig van, el kell ismernünk azt is, hogy e népek között, a kelet téréii kereskedelmünknek nagy és fontos hivatása van. De hogy e hivatás kellően betöltessék, ehhez helyes és erőteljes kereskedelmi politikán kívül egy szakképzett és intelligens kereskedői testület is szükséges lenne. S ki kell mondanunk, hogy ezzel mi nem bírunk, nekünk ilyen kereskedői testületünk nincs. De hogy is lehetne ? Hogyan képeztetnek nálunk a kereskedők ? A szülők, kik látják, hogy gyermekeikben semmi hajlam sincs a tanulásra, kik látják, hogy gyermekük aligha fog babérokat aratni a tudományos pályán, miután az elemi iskolákat, vagy legfölebb egy-két osztályát a középiskolának elvégezte, kiveszik az iskolából, s odaadják valami üzletbe inasnak , hol bizony nagyon kevés gondot fordítanak szakszerű kiképeztetésére, hanem inkább az anyagi munkák teljesítésére szorítják; nyer ugyan némi gyakorlati ismeretet, szellemi kiképeztetést azonban nagyon csekélyet, sőt a legtöbb esetben semmit.