Kecskeméti Lapok, 1884 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1884-05-04 / 18. szám
TIZENHETEDIK ÉVFOLYAM, 18. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 5 frt 8 kr. Negyedévre 1 írt 50 kr. Félévre . , 2 , 50 , Egy szám ára 12 kr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: KŐRÖSI-NAGY-UTCZA, 7. SZ. KIADÓHIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. HIRDETÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terjedelmes hirdetésein Ц árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtalásért 30 kr. Színészeink, zenészeink. .. A színi idénynek vége, s színészeink ismét eltávoznak. Nem sok remény és kilátással kecsegtetve jöttek városunkba , de még ezen csekély reményeikben is csalódva távoznak el. A múlt tehát egész tanulságaival együtt előttünk áll, a jövőről még semmi tudomásunk; legalkalmasabb időszak arra, hogy e komoly ügy fölött elmélkedjünk, az erre befolyással bíró okokat és tényezőket fontolóra vegyük, s a jövőben követendő eljárásra következtetést vonhassunk. Több mint tíz évi tapasztalat áll előttünk, mely kézzel foghatólag bizonyítja, hogy városunkban a színészet a jelen viszonyok között meg nem élhet. A kísérlet minden irányban megtör- tént, — csaknem minden évben változó színigazgatók tettek próbát a közönség megnyerésére, — a vidéken alakítható legjobb társulattól kezdve egész a leggyengébb erőkből összetákolt színtársulatokhoz volt időnként szerencsénk, majd az operettek fülbemászó zenéjével, majd ennek elhagyásával a komoly irányú színművekkel édesgették a t. ez. publikumot, s mindez nem használt semmit. Ha akadt I» *gjr-j két igazgató, kit a véletlen körülmények, — mint például egy ízben a népszínház csalogányának színfalaink közt történt tüneményszerű megszólalása, — a nagyobb bukástól megmentettek ; tény az, hogy nagy része keserű csalódással, üres zsebbel, s egy csomó kiegyenlítés nélkül hagyott tartozással távozott városunkból. Szomorú, de igaz, s az igazat bevallani és a baj gyökeres orvoslását keresni az ügyhöz sokkal méltóbb, mint kicsinyes okokkal védekezni, s hibánkat takargatni. Kecskemétnek, e nagy magyar városnak lakossága legnagyobb részt földmivelőkből, gazdálkodókból áll, kik még ha az Isten áldása egy kissé bőségesebben szállana is közéjök, mint csak a lefolyt években is, saját kijelentett bevallásuk, de a tapasztalat szerint is a színházat vajmi gyéren látogatják, s ugyanazért, de még sokoldalúig elfoglalt állásuk és helyzetüknél fogva tőlük a színészet pártolása körül sokat várni nem is lehet. A sokkal kisebb számmal lévő iparos osztályt szintén elfoglalt és sok tekintetben lekötött helyzete tartja vissza a színház látogatásától, s ezt ismét anynyira természetesnek találjuk, hogy amely iparost naponként vagy igen gyakran láttunk a színházban, az előbbutóbb vagy megbukott, vagy tönkrement. A kereskedő osztálytól már e részben többet várhatunk, habár a sokoldalú elfoglaltság őket is nem kis mértékben gátolja színpártolási jó szándékuk kivételében, úgy hogy egy állandó színházlátogató közönségnek jelentékeny kontingensét ők sem képezhetik. Kitűnik ezekből, hogy Kecskemét népességének túlnyomó részét, úgyszólván zömétképező eme három főosztály együttesen sem alkot egy állandó színházi közönséget, mely csak AJl’5tTA(« f-Xl« i rl j’ n llf Ivtíjjes lenne a színházat többé kevésbé betölteni. Ezekkel szemben a tisztviselők, ügyvédek, tanárok, lelkészek, s egyáltalában az úgynevezett honorátorokból álló , gyűjtőnéven intelligentiának nevezett osztály, habár mint ilyen elég erős és tekintélyesnek mondható is, a lakosság létszámának oly csekély részét teszi ki, mely ismét nem elegendő arra, hogy a színházlátogatás terhe és súlya tisztán vagy főkép csak az ő vállaira nehézkedjék. Habár tehát városunk lakosságában együttesen megvan is az ő erő és képesség egy minden tekintetben kielégítő színházi közönség alakítására, épen az a baj, hogy ezen közönség mindenkor egy és ugyanaz, melytől a legfelcsigázottabb követelmények mellett sem lehet várni és kívánni azt, hogy egyes habár művészeti vagy nemzetiségi czélok támogatását és pártolását állandó és kizárólagos feladatának ismerje. Hozzájárul mindezekhez, hogy ama közönségnek is egy nevezetes része nem örömest jár színházba, sőt némelyeknek egyenesen terhére van, s e tekintetben még Budapesthez való közelségünk is bénító hatással van, amennyiben évenként többször van alkalmunk a fővárosi színművészetben gyönyörködni, igényeinket itthon is ahoz mérjük, s mi természetesebb , minthogy azok nagyrészt kielégítetlenül maradnak. Ezeket azért kívántuk fölemlíteni, h°gy egyrészt a közönségben rejlő nem annyira hibák, mint inkább hiányok és hátrányos körülményekre rámutassunk; másrészt pedig, hogy a közönség irányában e részben történni szokott felszólalások és vádak jogosultságát is a kellő mértékre leszállítsuk, s ne akarjuk mindenért mindig csak a közönséget felelőssé tenni. Ezek mellett azonban lássuk és vizsgáljuk a uiíilljtiiliildvi/guitdio <3tü í J körül fölmerülő egyéb okokat és tényezőket is. Ezek közt nem utolsó helyet foglal el a vidéki, s különösen városunkban időnként megfordult színtársulatok gyarló állapota. Közönségünkben megvan a helyes műérzék fokozottabb igényekkel párosulva, s ennek egyik természetes következménye az, hogy gyenge színtársulat és rossz előadások ki nem elégítik. Minthogy pedig — a csekély kivételt leszámítva — túlnyomó részben ily gyenge előadásokban volt alkalmunk gyönyörködni, nem csoda, ha a színház üres volt, mert közönségünk kellemesebb szórakozást is tud magának szerezni, minthogy esténként unalmas előadásokat szemléljen. Tetézte e hibát a színigazgatóknak nem épen lelkiismeretes eljárása is, kivált a bérlő közönséggel szemben. A bérletgyűjtés előtt rendszerint fűt-fát ígértek, s minden eszközt megragadtak, hogy a közönség egy részét a bérletnek megnyerhessék. Ha a bérlet megtörtént, akkor a bérlőközönség részesült a legcsekélyebb figyelemben. Silány darabok, összetákolt előadások, s a közönség naponkénti fárasztása mellett iparkodtak a bérleti számokat lepörgetni, csakhogy mielőbb túlessenek rajta. El is érték ezáltal azt, hogy ma már városunkban csak némileg számbavehető bérletgyűjtés is teljes lehetetlen, mert az e tekintetben legnagyobb hatalmasságnak, a nőegyletnek hódító ereje és befolyása is megtörik már a közönség nem minden alap és indok nélküli makacsságán. De bármiként mérlegeljük is a közreható okokat és tényezőket, azok között kétségkívül legnyomatékosabb és legsúlyosabb egy alkalmas színház hiánya. Városunknak megvolt az a szerencsétlensége , hogy részint spekulációból, részint ambitióból akadtak egyes polgárok, kik színházat, vagy legalább egy,jlra szánt épületet emeltettek _l**'*^r az ő m»&r . i • i , , , jwczte, s tetentulajdonukat % r . .. széf szerint rendelkeztek vele. E körülmény folyton lehetetlenítette egy állandó színház létrehozatalát, akár a város, akár a társadalom részéről, mert a pillanatnyi szokáig úgy a hogy mindig fedezve lévén, a tciAi You.nYagzete e részben csak lassanként fejlődhetett ki. Ma már mindenki előtt kétségtelen, hogy elzüllött színi viszonyainknak városunkban első és legfőbb oka a színház hiánya, vagy még in- TÁRCZA A szerelem költészete. Irta: Hornyik József. A fővárosi élet idénye lezajlott. — A természet lehányta téli köntösét, az egykor tündén, de az ősz sivitó szele által rongygyá tépett mezt, s új pompába öltözve kitárta csábító kecseit, melynek élvezésére versenyezve siet a nagy úr és szegény pár, az ábrándos ifjú és tapasztalt agg, mintha az élvezetekben egymást megelőzni akarnák. A kopári puszta is megélénkült. A télen át lezárt kastélyban most a legélénkebb élet pezseg; a fogatok gyakori megfordulása, a látogatók nagy száma, ifjú barátnők és barátok gyakori megjelenése mind azt bizonyítja, hogy a kopári kastély varázserővel bír. — Igen , varázserővel... pedig évtizedekkel ezelőtt még kerülte mindenki; alig volt látható az egész pusztán egy két vityilló, és sivársága miatt neveztetett el „Kopár“ pusztának. Most azonban nevének tökéletes ellentéte, mert a fáradtságot nem ismerő Kopári Sándor uram paradicsommá varázsolta. — Igaz, hogy sok, sok idő telt már azóta el! az egykor hollófekete fürtök őszbe csavarodtak, az erőteljes férfias alak egy kissé meggörnyedt... de ez nem baj! hiszen a sivár pusztaság helyett ott díszeleg a bájos rózsakert, a vityilló helyét a kastély foglalta el, amott oly csábítólag hívogat árnyába a fürtös erdő, emitt — mint a tenger — hullámzik az aranykalászszal ékes róna... s az ő hollófürtje sem hiányzik tulajdonképen, hisz’ ott hullámzik a vénusz szépségű Júlia vállán, az erőteljes, ifjúi alakot meg odaadta Gerőnek, az ő trónörökösének, arczrózsái pedig ott vannak azon fürge gyermekek arczain, kik nevelőjökkel — a férfiasan szép Elemérrel — ott a lugasban sétálnak. Nem csoda tehát, ha a kastély varázserővel bír; valamint az sem csoda, ha a vendégek oly gyakoriak, hiszen ehhez ifjú és agg, férfi és nő egyaránt bizalommal közeledik , mert mindegyik megtalálja benne a maga barátját vagy barátnőjét, mégpedig olyan aranyos kedély világban , aminőt csak vendégszerető magyar családnál képzelhetünk. Tegnap az öreg úr születésnapja volt. A szomszédos pusztákról mind itt voltak azok, kik a család bizalmas körébe tartoznak. — Estebéd után az öreg urak szokott módon verték a paskievicsot; a mamák a beás- vagy kávéscsészék mellé egy csoportba gyűlve a legeslegújabb híreket vitatták, a fiatalok pedig tüzes tánczra kerekedtek, majd a pihenés óráiban élénk játékokkal űzték el a lomha unalmat. A kedves éj elmúlt, s a fiatalok széthordták ugyan a szíveket, de hogy hány lett azért mégis a legszorosabban összecsatolva? ki tudná megmondani! Mikor a legbizalmasabb vendégek utolsó csoportja távozott, Júlia az ajtótól visszafordult s az őt rögtön követő Elemér előtt el nem titkolhatta azon könycseppet, mely arczán végig futott. — Ugye Elemér — szólt teljesen nyugodtnak tetsző hangon a meglepődött nevelőhöz — beküldi nekem kedvencz madárkáját, hogy nálam énekeljen. — A legnagyobb örömmel — térdelő a nevelő — s rögtön távozott. A ki Elemért e pillanatban látta volna, lehetetlen, hogy be ne vésődött volna emlékezetébe. Arcza a szobában bent halálsápadttá, kint lángvörössé vált; szemei bent lesütődtek, kivül villogtak, mint éjjel a magasba dobott parázs. Szobája csöndes lett, mint az elitélt börtöne; még csevegő madárkája sem zavaró ezúttal; de annál inkább zaklaták az agyában fölvert gondolatok, melyek egymást űzték, hajtották a képzelem világának minden tája felé. — Úgy van — suhogá magában — könny volt szemében... De hogy jutott eszébe madaram?... Lehet, hogy épen azon pillanatban erősen csattogott s igy a meglepetésben akaratlanul is arról szóllott... De Júlia művelt, szellemes leány, s igy nem lehetnek-e szavai a leggyöngédebb elutasítás kifejezői, melyek a vakmerő tolakodót illették, ki a legszentebb titok nem várt tanúja Ion...? Oh akkor léphetek-e többet eléje!... Bármint legyen — sóhajtó lecsüggesztett fővel Elemér — bizonyos, hogy Júlia szive a távozók egyike után dobog ----------Nem is feküdt le, hiszen ablakára oly gyönyörűen sütött már a nap. De különben is volt, mi szeméről az álmot elűzze... hiszen a két kis gyermek is kialudta már magát, azok aludtak az éjjel, nem úgy mint ő, ki ébren álmodozott... de esh! majdnem elmereng, pedig a két kisfiú már ott játszik a lugasban. A következő perczben Elemér közöttük volt már s a mosolygó arczokat megsimogatván , szinte önfeledten — az egyiket megcsókolta. — Ezt se láttam öntől még soha — szólt a cserjés mögül mosolygva előlépő Júlia. — S nagyeád nem is ment aludni? — álmélkodék a meglepett nevelő. — Igen kedvesnek találtam a mosolygó reggelt... s különben is álmosnak épen nem érzem magam. — E véletlen találkozás — szólt az első meglepetésből kibontakozott Elemér — úgy hasonlít egy nevezetes tényhez, melylyel a költészet gyöngyeinek egyik legbecsesebb köve van összekapcsolva, hogy valóban költőinek találnám, ha az egyének mások volnának. — Nő kellene szellemesebb, nemde? — mondá kissé csípősen Júlia. Nem! — válaszolt keserű mosolylyal Elemér — csak férfi, kit valamikor legalább valaki szeretett. Júlia lesütötte szemeit, s a melletök játszadozó kis fiúk egyikét keblére vonván, megcsókolta. — E kis fiú nagyeádnak szakasztott mása — szólt indulataival küzködve Elemér, kit az előbbi szavaira adott néma, de mégis sokat mondó válasz egészen megzavart. — Az előbb egy költői találkozásról szólt; lássa, engem az ilyenek rendkívül érdekelnek, mondja el Elemér! A nevelő egy visszafojtott sóhajjal a következőleg kezdé: A költői kastély és vidéke egyike azon regényes helyeknek, mely az erre fogékony keblekben az ábrándokat nemcsak szüli, de elragadókká fejleszti is. Néhány évtizeddel ezelőtt itt lakott egy gazdálkodással foglalkozó úriember, ki a regényes erdő szépségét nem annak titokszerű Csendjében, a lombok halk suttogásában, a madarak bűvös dalában , hanem a fák nagysága s vastagságában kereste; a kertet nem virágaiért, hanem zöldséges ágyaiért becsülte, egy 87éval reális ember volt. Ezen tulajdonát azonban épen nem örökölte családja, különösen nagy műveltségű leánya Júlia, ki e tekintetben atyjának tökéletes ellentéte volt. Ábrándos, ábrándos volt annyira, hogy oly egyént szeretett — még pedig a rajongásig — akit sohasem látott. Ez a bizonyos egyén egyszer aztán hozzájuk került, és pedig a nélkül, hogy valaha sej- 1884. MÁJUS 4.