Kecskeméti Lapok, 1886. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1886-09-12 / 37. szám
TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 37. Szám. 1886 SZEPTEMBER 12. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU I 1 . HIRDETÉSI DUI Egész évre 5 frt—kr. Negyedévre 1 frt 50 kr POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP . P.,5 Félévre . . 2 „50 „ Egy szám ára 12 kr ___ ___ _A _ Élelmes hirdetéseknél arleengedés adatik. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA , 121 SZ. KIADÓHIVATAL: BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kv. Erkölcs, ideál, munka. Minden ember csak annyit ér, amennyire magát a társadalomban érvényesíteni képes. A munkakorszak a társadalom tagjaitól elsősorban használhatóságot követel , nem elégszik azonban meg az egyesek tisztán önző munkáival, követeli a társadalmi önérzet tiszteletét is. Küzdést általános czélokért. És e küzdelemben egyenlően kell résztvennünk. E szabály alól azonban sokan, igen sokan kivonják magukat. A gymnasiális oktatás az ifjú eszményi kiképeztetését tekinti főczélnak. És mégis, mire az ifjú érettségi színvonalon áll, maga alatt 12 év összehordott, de keserű mézét találja, melyből nem élvezhet, előtte pedig Charibdis szirtjeit, melyen csak a remény roncsolt hajójával , az elcsüggedés letépett vitorlájával juthat keresztül. Az egyik szirt, mely anyagi jólétét fenyegeti, a foglalkozáshiány, a másik, mely erkölcsi erejét zsibbasztja meg, a tétlenség. Pedig az egyetem után a pályák túltömöttsége miatt csak ily sors vár reá. Az intelligenczia e hajótöröttjeiről egyrészt, másrészt a társadalom általuk ütött sebéről szóljunk tehát. Régi bajok új köntösben. „A paraszté a dolog“, fájdalom, ez ott most is a jelszó, gyűlölettel fordulva el a kor jelszavától, a munkától, éltük meddő, maguk a munkás elem nyűgei, zsarolói , de ami a legkárhoztatandóbb, a fejlődő ifjúság megmételyezői. Nem akarok távoli következtetéseket vonni és általában beszélni, hanem egyenesen kimondom, hogy a nők azon osztálya, mely tagjainak szemébe tisztességes ember nem néz, találja kiváló pártfogóját ez osztályban. Ez osztály rendezi a népzavargásokat, heczezeket, emészti a tiszteletbeli hivatalok jövedelmeit, hajhászsza a protekciót, költekezik , adósságokat csinál és mely ifjúságunknak egy rész példája által többet árt, mint amennyit 10 más jó példa helyrehozni képes, ami különben természetes is, a „jeunesse dorée“ mindig a legföltűnőbb példákat szokta fogékony lelke elé mintaképül venni. Tanácsot adni a szülőknek? Nem, ez nem elég, majd okulni fog a társadalom, ha a pályatévesztettek elzüllöttjei mind nagyobb arányban lépnek föl. Hanem igenis, az ifjúságot kell óvni. A jó tanács nálluk elhangzik a sivatagban. Azoknak kezeit kell megkötnünk, akik az ellenkezőt művelik. A romlatlan ifjú legfőbb ideálja a hit; a romlatlan kedély a jól végzett munkát élvezi, miből később társadalmi helye jól betöltésének tudata, társadalmi önérzete fejlődik. A másik ideál, lerázva a gyermeki köntöst: a nő. Rósz példán okulva, az ifjú már a nőben nem eszményt lát, melynek eléréséért küzdenie kell, nem ezést, hanem eszközt, amit kénye-kedve szerint forgathat, válogathat, áldoz a legnagyobb anyagiasságnak, ily módon megsemmisülésig törpül előtte őseinek egyik ideálja, mely küzdés és viszontagságokon át vezércsillagként vezette őket. A reális világban is ideálra van az ifjúságnak szüksége, amelyért lelkesülni tudjon. És ha a társadalom hasznavehetetlen tagjainak kezeit, káros példáik eszközeiben kötné meg, ha a romlott nőt, az erkölcsiséget sértő irodalmat a legerélyesebb rendszabályok alá vetné, ifjúságunkat a lealjasodástól a korszellemnek, a munkának nyerhetjük meg. Ha itt városunkban a kétes jellemű nők férges nappal járnak a város legélénkebb pontjain, áldozataikkal körül, ha ez elcsábított teremtmények a társadalom intelligens proletárjainak még dédelgetéseiben is részesülnek, ha azok nyilvános sétatér padjaira, tisztességes elemek közé ülni merészelnek, ha azok minden ellenőrizés nélkül fogdoshatják el a tapasztalatlan ifjút, és ha rendőrségünk mindezt tűri, úgy a társadalom elzüllöttjeinek száma nem apadni, de szapordni fog, jövő reményünk az ifjúság a munkakorszakkal lépést nem tarthat, az aljas szenvedélyek folytán a társadalom tagjai magukat kellőleg érvényesíteni nem fogják és a nagyúri kényelem és semmittevés álmaiból csak az executio dobja fogja fölébreszteni. Óvjuk tehát ifjúságunkat, a nemzet jövőjét, forduljunk erélyes rendszabályokhoz, mert a munka korszakában élünk. Szigeti Árpád: KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA H . . . . -nek. Irigy sorsom elválasztott kegy télén S messze vetett tőled, lelkem-kedvesem. Ki tudja , hogy láthatlak-e valaha Összejő-e még, éltünknek csillaga?! Mindig minden összeesküdt ellenünk, — S mint akarok megmérgezni életünk!. . . — Mégis szivem azt susogja mindegyre: Majd megsegít a szeretet Istene! A nők szereplése a költészetben. „Keresd az asszonyt“ — ismeretes mondás. Ha valaminek okát kitalálni nem tudod , ha az okok oly szövevényesek, hogy Chaosba jutva, Ariadne fonalát hasztalan keresed, mely a czélhoz vezetne; ha isteni, emberi s természeti törvényeket nem találsz, melyek után indulva valamiben eligazodni tudnál: — csak keresd az asszonyt! Nagy, igen nagy szerep jutott az élet színpadán a nőnek — a rendező szerepe. Többször ő maga nem is játszik s a siker mégis tőle függ; néha oly igénytelennek tűnik föl a férfiúi méltóság mellett, mintha csak segédszerepet játszanék — s az eredményben mégis diadalmas : legtöbbször azonban ő képezi azt a sarkpontot, mely körül a mindenség forog. Ha a középkor előtti időket tekintjük, mosolyognunk kell a viszonyok óriási változásain. Akkor a nő még semmi, most minden ! — pedig csak azt sem állíthatjuk , hogy ennek oka a culturális viszonyokban keresendő, mert a classical műveltség oly szellemi magaslatra emelte birtokosát, hogy látköre ha nem vetekedett is egészen a mai koréval, de ettől nem is meszsze maradt. Virágzott a művészetnek minden ága, virágzott a festészet, szobrászat, építészet, zenészet és költészet; ahol pedig a szépnek ily talaját leljük, ott cultur nemzetet találtunk. S e népnél mégis mi volt a nő? Alárendelt személy, kinek a házi dolgok végzésén kívül semmi szerep nem jutott. Ezen mély alárendeltségből őket csak a lovagi szellem felébredése ragadta ki, miáltal aztán a nők az egyik túlságból a másikba jutottak. Mielőtt azonban eről szólanék, szükséges egy pillantást vetnünk az ókori költészetre is, hogy a nők különböző szereplése feltüntethető legyen. A legrégibb népek, melyekkel a történelemben találkozunk, a zsidók, hinduk és a chinaiak. Irodalmuk egészen a valláson alapszik s bár a két elsőnél a nő tiszteletben részesül, a költészet tárgyává még sem létetik. Pedig különösen a zsidóknál kiváló nőkkel találkozunk , minek Deborahh, Judith, Bethalia szabadítója, a királyi Atalia, Holda a prófétanő, Rúth, Sára és Tóbiás nejének kedves alakjai, kik mindanynyian tiszta, szent érzelemmel bírnak, nem úgy, mint más népek hölgyei, kik csak szépségök után méretnek, mert a gazdagok és hatalmasok mulattatására szánvák. A legrégibb népeknél — Dávid zsoltárait kivéve — alig találjuk a költészet egyéb faját művelve , mint az eposz, így a hinduk költészetét is az Istenek dicsőítését zengő hős költemények alkotják. De a jó ízlésnek undorral kell ezektől elfordulnia, amennyiben az istenek különféle megtestesülései nemcsak emberi alakot öltenek, hanem a legcsúfabb állatokká is átváltoznak, minők a medvék , majmok, kígyók stb., ami nemcsak az emberi érzelmet, de a szépnek fogalmát is sérti. Hát a schinai költészet tárgyát hogy képezné a nő, midőn mindig alárendelt állásban van ? „Kapzsiságból eladatva egy ismeretlen férfiúnak, féltékenységből elzárva és őriztetve, úgy hogy még legközelebbi rokonaikat sem láthatják, tűrni tartoznak azok lélekölő társaságát, kik férjeik szerelmében egyaránt osztoznak. Ha a nő rosszul bánik férjével, száz botütést kap, a férj pedig semmi esetben sem büntettetik. A paraszt feleségét és szamarát az eke elé fogja s a férj eladhatja vagy eljátszhatja feleségét és gyermekeit“. Ahol ily viszonyok vannak, ott ne szóljunk , még csak költészetről sem. Annyit általában elmondhatunk a legrégibb népek irodalmáról, hogy azokban a nőknek vagy semmi, vagy csak igen csekély szerepök lehetett, daczára annak, hogy némelyik népnél a nők még harczba is mentek, megosztották a terhet a férfiakkal s mig ez utóbbiak nemegyszer dicsőittettek, addig a nőket hallgatással mellőzték. Kivételt csak a jósnők képeztek, a kik iránt a tisztelet határtalan volt. De nézzük a hires classikai költészetet, mely az újabb nemzetek irodalmának alapjául tekinthető s mely oly híressé tette az ókor két leghatalmasabb nemzetét: a görögöt és a rómait. Ha a classikai költészetben azt keresném , hogy az egyes költők mily lelkesen tudtak énekelni a hazáról, harcrok, diadalok s ünnepélyekről, egy-egy hős halhatatlan tetteiről, mulatságok, szórakozások s élvezzetekről, de különösen az istenek cselekvényeiről, akkor alig találnék szavakat a clás , sikai költészet magasztalására; de mivel azt keresem, hogy a nők iránti vélelem minő? tehát újra csak azt kell mondanom itt is, amit a classikai irodalomtól meszsze álló régi népek irodalmáról mondottam: hogy a legtöbb költő a nőkről vagy nem énekel, vagy ha igen , akkor azokról csak gúnyosan szól. Nem az istennőkről, kiket csak a kép-zelet alkotott, hanem a földi nőkről szólok, ámbár némelyik költő előtt még az istennő sem az a magasztos, tiszteletet gerjesztő alak, aki előtt az erények miatt meghajlunk, hanem nagyon is furcsa dolgokat cselekvő köznapias teremtés. A költők nemzeti hősök vagy az istenek tetteit választék tárgyul, így Orpheus, Musaeus csak az istenek tiszteletére daloltak. Az ő költészetük igen szabatos kifejezése a szent tanoknak, mely inkább rövid, mint mesterkélt kíván lenni. A Hómér-féle költészet a hódító, harczias törzsnek való sajátja; Hesiod a legyőzöttek és földmivelők költészetét képviselte; Archilochus satirákban önté ki haragját; Colophoni Mimnermus az élet múlandóságáról s az érzékek gyönyöréről panaszkodott; Pindar hymnuszt készít valamely nyertes félnek a játékok alkalmával ; Aeschilus múzsája a honszeretet, míg Sappho a megvetett szerelmet bámulandó versekbe nyögte ki, melyek azonban a szenvedély heves küzdelmét árulják el s a női szemérmet lábbal tiporják. A lyrai költemények tárgyát általában az élvek könnyelmű bölcsészete teszi, múlandóságára emlékeztetvén az embert, élvezetre hívják őt fel addig, mig idő van rá. Tán Altmann az egyedüli lacedemoni költő, ki többek közt az Eurotas vizében fürdő hajadonok szépségéről is énekel. Később költemények írattak az ég és föld jelenségei, az ember két szervezete és az asztrológia fölött, és legtöbb bámulatot az gerjesztett maga iránt, ki a legnehezebb tárgyakat a természetestől leginkább elütő módon tudta kifejezni. Nicander megénekli a mérges állatok ellen használt gyógyszereket; Aratus versekbe foglalt egy anatómiai értekezést, azután Eudoxus csillagászati rendszerét; Archestratus a halakról, főzelékekről s általában az asztalnak minden csemegéjéről énekelt. Egyszóval zengtek a dalnokok mindent, csak hölgyet és női erő- Séta a történelmi kiállításban. Budavárát 1686-ik év szept. 2-án foglalták vissza a magyarok a törököktől, kiknek zsibbasztó, zsarnoki uralma alatt nyögött. Kétszáz hosszú, nehéz év haladt el azóta a magyar haza és nemzet fölött. Voltak e hosszú időn át a magyarnak sanyarú, viszontagságteljes napjai. Küzdelem küzdelemre nőtt. De a nemzet ősi erénye és ereje a dicsőség fényével úszott a küzdelmek árján s el nem merült soha, egy pillanatra bár. S a nagy, dicső ősök emléke mig duzzasztotta a kebelt, az emlék által felidézett fenséges alakok példáiból, a honfiúi szép és nemes tettekre serkentő tűz kapott lángra s e láng nem aludt ki addig, mig nyomán áldást hozó dolog nem műveltetett. Az az ezredév, melyet a nemzetünk a Kárpátok honában átélt, fényes tanúja annak , hogy nagyra termett a magyar S ez a tudat fennen is él a nemzet minden fiának keblében, ez lelkesíti, buzdítja szépet, magasztosat tenni, ez erőt ad megállani vészviharban rendületlenül. Napjaink bár meddők nagyobb s egyszerre kitörő nemzeti enthusiasmusra; de ha következnék egy nap, melyen az összlelkesülésnek csodákat kellene teremtenie, az ősök dicsőségén lelkesülő ivadék nem engedné az általuk szerzett dicsfényt elhalványulni, szerzett határaikat elhervadni , hanem újjal tetézné azt. Budavár visszavivása 200 éves évfordulójának , fényes ünneplése s igy a vitéz ősök emlékének szánt kegyelet nemes nyilvánulásaként nyittatott meg augusztus 16-án az országos kiállítás képzőművészeti csarnokában , nagy pompával s az ország előkelőségeinek részvéte mellett, a történelmi kiállítás. Ennek megnyitása óta az ünnepségek egész sorát élte át a főváros lakossága és bizonyos, hogy ez ünnepségekben szive érzelmeivel, lelke lángjával jelen volt minden igaz hazafi, hogy osztakozzék az őt is megillető örömben, dicsőségben. S ott, hol a magyar Genius szól hozzánk minden tárgyról: jöjj kedves olvasó, tégy velem egy rövid sétát a történelmi kiállításban s tanuld becsülni az ősöket! A régiségek gazdag kincseiből szemléljük meg először a képeket, melyek olajfestmények, metszetek és szövetképekből állanak. Egy nyílt, tiszta, jó festésű, életnagyságú arczkép előtt állunk s a mit lelkünk alig sejt, de a kivel nemcsak a komoly történelem, hanem Jósika szép regénye útján is oly édesen foglalkozott képzelmünk: Apafy Mihályt nézzük. Az 575. számú kép előtt szivünk egy szép, deli nő szemlélésének gyönyörét élvezi s e nő Eszterházy Zsigm. b. hitvese , Balassa Emerenczia grófnő, pazar ékitésű s kora divatját feltüntető öltözetben. A kis-szebeni kegyesrendi társház által kiállított Dessewffy István , a vitéz lovassági tábornok arczképe katonás tartású, daliás alakot mutat, homlokán mély értelmet, tekintetében merészséget tükrözve. Érdekes, a figyelmet lekötő kép a Csonkabég olajba festett mellképe, vállra hulló fürtökkel, markáns vonásokkal és daczos tekintettel. Csonkabég előbb vitéz török s Budavár alparancsnoka volt s a magyarok a „nagyvezír szeme“ néven ismerték. Budavár visz-