Kecskeméti Lapok, 1896. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1896-07-05 / 27. szám
2 Európa Fejedelmei is kifejezést adtak érzelmeiknek, felkeresték táviratban a magyarok királyát és szerencsét kívántak neki az új ezredév hajnalán. Sőt a kereszténység Atyja a római Pápa is így ír levelében hozzánk: „Nekünk a ti Jubileumotok olyan örömöt okoz, hogy az már nagyobb nem is lehet és semmi sem kedvesebb előttünk, mint szívben és lélekben nálatok időzni.“ Ezer év! Istenem, de nagy idő egy nemzet életében, hány nemzet kihalt, hány nép elpusztult ezer év alatt, de hála az isteni gondviselésnek, mely kegyes szemeivel őrzötte, kegyes kezeivel vezette, védte és millió elleneinek fondorkodása és támadása ellen megóvta nemzetünket ezer évig. T. Közönség! Valamint lehetetlen egy beszédben elmondani mindazt a sok szenvedést és viszontagságot, mely ezt a mi drága magyar hazánkat ezer év alatt érte; úgy lehetetlen kellő kifejezést adni az örömnek is, melyet a nemzet érez, midőn ezer éves fenállásának dicsőítésére ünnepeket szentel. Nincs nyelv, nincs ékesszólás, mely méltóan tudná ecsetelni a nemzet ezer éves fájdalmát; nincs nyelv, nincs ékesszólás, mely méltóan tudná tolmácsolni a magyar hazának örömét, melytől most ezredéves országos ünnepein át hatva van. T. Közönség! Én úgy vélekedem, hogy ez alkalommal a szónoknak nem arra kell kiterjeszkednie, hogy méltó emlékbeszédet tartson az ezer éves hazáról, ennek viszontagságteljes életéről és eseményeiről, hanem arra kell szorítkoznia, hogy méltó hálát mondjon a nemzetek és népek sorsát bölcsen intéző isteni gondviselésnek, mely megengedte, hogy a magyar nép ezer évig tapodja ezt a földet, melyet dicső atyáink annyi harcz, vérontás és küzdelem árán szereztek és nekünk, unokáiknak örökségül hagytak. Igen, örökségünk nekünk ez a haza, melyet mint egy szent birtokot őriznünk, védnünk, felvirágoztatnunk és fentartanunk kell, örökségünk nekünk ez a haza, melyet mint legdrágább és legféltettebb kincsünket jó és balsorsban, szivünk-lelkünk teljes erejéből és érzelmeiből szeretnünk kell. A hazaszeretetet nem kell tanulni a természet maga oltotta azt szivünkbe. Hiszen nem találunk széles e világon nemzetet és népet, mely saját hazáját nem szeretné, vagy azért lelkesedni és ha kell, meghalni, képes ne volna. Pedig vannak olyan világrészek, ahol az élet folytonos küzdelmek és szenvedéseknek van alávetve. És ha ezek mégis szeretik hazájukat, mennyivel innem lehet ezeken a dolgokon csodálkoznunk, mert mindenki fel akart tűnni a híres város még híresebb szépségei előtt. Hogy a mulatságról magáról bővebben írjak, arra nem érzem magamat eléggé hivatottnak, írja meg azt avatottab kéz. De azt hiszem fölösleges is profán kezekkel fellebbenteni a múlt fátyolát azokra nézve, akik ott voltak, mert hiszen úgy is szívükbe van vésve. Akik pedig nem voltak ott, megérdemlik, hogy ne tudjanak a dologról. Természetes, hogy reggelig tartott a táncz. Pedig nagy dolog előtt álltunk. Aznap volt ugyanis a matinéé, melyhez foghatóra még a legöregebb emberek sem tudnak emlékezni. El is voltak ragadtatva a fiatalok a művésznők szépségétől és játékától egyaránt. De nemcsak a fiatalok, hanem még az öregek is. Kegyelmes urunk, kinek szíve minden szép jós nemesért hevül, két remek felköszöntőben ünnepelte a művésznőket és a művészetet. Mondott olyan tósztet a művésznőkre, mely meleg szívről tesz tanúbizonysáságot. Ha még az öregek is úgy tudnak lelkesedni a szépség és művészet iránt, nem lehet csodálkoznunk, hogy az ifjúság lelkesedésében kifogta a művésznők kocsija elől a lovakat s maga húzta ki a kocsikat az állomásra. (Én mosomkezeimet, a kocsin ültem én is.) A művésznők és művészek elutazása után zeneszó mellett vonult a fiatalság a nőegylet rózsa ünnepélyére, hozva magával vidám hangulatot, pezsgőbb életet. Mindjárt akadtak az elárusító hölgyek mellé lovagok, mindjárt jobban kelt minden. Este táncz volt. S a társaság a legjobb hangulatban oszlott szét a késő éjjeli órákban.kább kell nekünk saját hazánkat szeretnünk, akiket a gondviselés olyan világrészbe helyezett, melyről már a példabeszéd is azt mondja Magyarországon kívül nincsen élet, és ha van, ehhez nem hasonló. Mennyivel inkább kell nekünk szeretnünk ezt a minden földi javakkal bőven megáldott édes hazát, Magyarországot, melyet nem szeretnünk már azért sem lehetne, mert ezt maga az Isten is annyira szereti, hogy ennek megvédését és fentartását ime ezer év után is igazolja. Igen, szereti Isten a magyarok hazáját, mert ha visszaemlékezünk hazánk csodálatos történelmére, ha visszagondolunk ama veszedelmekre, melyek létünket ezer év alatt oly sokszor fenyegették, el kell ismernünk, hogy a gondviselés gyermekei vagyunk, el kell ismernünk, hogy nem emberi erő, nem földi hatalom, hanem a mindenható Isten szentséges jobbja őrzött és tartott meg bennünket ezer évig. Hiszen voltak a nemzet életében oly mozzanatok és pillanatok, hogy már csak azt lehetett várni, hogy ezt a sokat küzdött és szenvedett magyar népet a sír nyeli el s a történet azt írja röviden sírjára: ezt a népet magyarnak hívták. Ámde a gondviselő Isten nem úgy akarta, hanem fentartotta magának, hogy nemzetünket nagykorúvá neveli s idővel a művelt és czivilizált nemzetek sorába helyezi. Fentartotta magának, hogy a magyar népet, mint saját gyámoltját, gyámsága remekeül egykor a föld népeinek bemutassa. És hála az isteni gondviselésnek, annyi válságos küzdelmek és szenvedések közt, ezer viszontagságos év után, megértük azt a szép és fényes korszakot is, hogy itt Európa közepette, megfogyva bár, de törve nem, ragyogunk mint nap, sok nemzetek fölött. Manapság büszkébben elmondhatjuk, mint bármikor, hogy Magyarország a mi hazánk, mely bennünket szült, táplál és egykor földjével eltakar. Magyarország a mi hazánk, amelyre oly büszke lehet a rongyos koldus, mint a dúsgazdag. Magyarország a mi hazánk, melynek oly édes fia az utolsó napszámos, mint az ország legelső ura. Ezért a szép hazáért, ezért a drága földért készen kell lennünk tisztelt honfiak, a költő szavai szerint mindenkor élni és halni. Készen kell lennünk annyi verejtéket hullatni felvirágzásáért, mint az égnek harmata, és annyi vért ontani fentartásáért, amennyi csepp ereinkben csörgedez. Dicső őseink, mikor e szép hazát elfoglalták, áldozatot mutattak; mi is mutattunk már áldozatot érette és hálát adunk Istennek a lefolyt ezredév sokszoros áldásaiért. 20-án 7 órára mindenki igyekezett a vonatnál lenni. Ekkor indultak Pusztaszerre. Az utasok nagy része azon volt, hogy jó helyet találjon, hogy kipihenhesse magát. Csak egy kis társaság nem akart helyet engedni a fáradságnak. Csupa jó hangú fiúkból állott az, kik Orpheus példájára dalukkal életet akartak adni a félholt embereknek. Ötnegyedórai utazás után megérkeztünk Kistelekre. Itt igen kedves meglepetés várt reánk. Egy 12 tagból álló parasztbandérium jött elénk Pusztaszerről. Kisteleken pedig még a harangokat is meghúzták tiszteletünkre. Pusztaszeren fehérruhás lánykák vártak ránk, és csokrokkal kedveskedtek a vendégek nagy részének. Az öreg Pusztaszer aligha látott Árpád apánk óta ily sok embert egyszerre. Az alapkőletétele után jött az ünnepély mulatságos része. Csak úgy görnyedeztek a hosszú asztalok a sok jó alatt. Volt ott minden, amit csak egy éhes társaság szemeszája megkívánhat. S hogy a mulatság tökéletes legyen, csakhamar rázendített a czigány egy ropogós csárdásra és a haza arany ifjúsága megkezdte a tánczot a pusztaszer szép lányaival. Igazi demokrata mulatság volt ez. Jogász és juhász egy sorban tánczoltak ott a sátor alatt. Talán még most is folynék a mulatság, ha derék vasúti főnökünk nem inti a bortól és szép szemektől nekihevült fiatalságot, hogy jó lesz már hazafelé indulni. Mindegyik fogott a kezébe egy egy üveg bort, hogy legyen az útra is s felhangzott az általános jelszó: Haza! Milyen visszavonulás volt ez! Vig danák zajától zengett az egész pusztaság. Hiába próbálnám meg ezt az utazást De én itt újra, a néppel együtt, ennek szivéből és lelkéből merített ama legszentebb imával járulok a nemzetek és népek Urához Istenéhez, hogy bocsássa meg és felejtse el nemzetünk ősi bűneit és még sok századon és ezredéven keresztül éltesse ezt a szép magyar népet hitben, egyetértésben és szeretetben; tartsa meg az ősi erényekben, hírben és dicsőségben, és áldja meg az ég mindennemű áldásaival ezt a szép édes magyar hazát és nemzetet. Éljen az ezredéves dicső magyar haza! Majd dr. Horváth Ádám orsz. képviselő mondta el nagy hatással és szónoki hévvel következő ünnepi beszédét: „Áldjuk a magyarok hatalmas Istenét, hogy megengedte érnünk, hogy a magyar állam ezeréves fennállását ünnepelhessük. És én áldom a gondviselést azért is, mert azt a kiváló szerencsét juttatta osztályrészül, hogy Isten szabad ege alatt, szabad nemzet, szabad városának szabad polgárai ezreinek tolmácsa lehetek e szent ünnepen.“ Tovább folytatólag elmondá, hogy joggal és okkal ünnepelhetjük mi ezeréves fennállásunkat. Mert alig volt nemzet, amely oly sok küzdelmeken ment volna keresztül. Megemlíti az évek hosszú során tartó folytonos háborúskodást, míg Ázsiából kijőve elértek Attila örökéhez. Röviden érintette a honfoglalás nagy munkájának nehézségeit. Felsorolja a tatárpusztítást, a mohamedánizmussal való évszázadokig tartó élethalál harcát. Hatalmas nemzetek és fejedelmek törekvéseit, hogy meghódítsák, vagy hűbéresükké tegyék a magyart. Rövid pillantást vet azután arra, hogy a szomorú napok mellett voltak fényes és dicső korszakai is a magyar nemzetnek. Ezután azt fejtegeti, hogy mik voltak a legfőbb okai a magyar állam ezeréves fenmaradhatásának ? Elsősorban ő is a Mindenható kegyelmét nevezi meg. Azután rámutat a magyar nemzet kiváló tulajdonságaira. Mihelyt megszerezte a hazát, törvényt, alkotmányt alkotott. Igyekezett a fejedelem és nemzet jogait és kötelességeit szabályozni. Ez a törekvés végig vonul egész történelmünkön. A magyar szívósan ragaszkodott a törvényekhez, alkotmányához. Belül szabadságot, kívülről önállóságot akart, ezt védelmezte mindenkivel szemben. Kiemelte továbbá a magyar nép erényeként, hogy olyan vallási és felekezeti viszályok, aminek nagy nemzeteket is az örvény szélére sodortak, nálunk elő nem fordultak, mert a józan magyar ember türelmes minden leírni részleteiben, be kell vallanom gyengességemet, nem vagyok képes arra. Látni igen, de leírni nem lehet azt, mert az egész lap se volna elégséges arra. Délután öt órakor volt a búcsúbanker. Sóhajtva mondogatta vendég és házigazda egyaránt, hogy ez az utolsó. Sok szép tósztot hallottunk, melyek szívből jöttek s szívhez szóltak. De mégis legjobban megnyerték tetszésünket szeretett főkapitányunkhoz intézett azon szavak, melyeket egyik vendégünk intézett hozzá. Köszönetet mond beszédében, hogy a kongresszus ideje alatt azok a rendőrbácsik nem igen alkalmatlankodtak és kéri a főkapitány urat, hogy még azon éjjel hagyja azokat a félelmetes bácsikat pihenni. Ezen az estén üdvözölhettük körünkben képviselőnket N és Horváth Ádám urat is, ki dicséretre méltó kitartással húzta ki velünk együtt az egész éjszakát. Köszönet érte! Bármennyire is féltünk tőle, mégis elérkezett a 21-ike, a válás szomorú napja. Bizony-bizony szomorú volt ez a nap. A vendégek egy része azonban még itt maradt, hogy segítsen jogakadémiánknak háláját leróni szeretett igazgatója iránt. Ma már nincs itt senki. Eltávoztak vendégeink, de magukkal vitték Kecskemét páratlan vendégszeretetének hírét s megtanulták szeretni azt, akit mi jogakadémiánk jószellemének tartunk, a kecskeméti jogászok édes atyját Dr. Kovács Pált. A mielőbbi viszontlátás reményében kívántunk nekik szerencsés utat. Adja Isten, hogy reményünk teljesedjék. Káté. KECSKEMÉTI LAPOK, 27. sz.