Kecskeméti Lapok, 1901. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-06 / 1. szám
yfán / r5 5,39, ff ’ XXXIV. évfolyam. I. szánt. 1901. január 6. Előfizetési ár: __ _ Megjelen vasárnap. I#mm/kiTi I inni/ K HiVKMF 11 I APÍIK Vidékre postán küldve I ■ I I 111 ll I IBNI fl ■ ■■■ I 111% hova a lap szellemi és anyagi Negyedévre... 3 kor. 50 fii. ■ B I % fdl I W ■ ■■ I I ■■ ■ I I % vonatkozó összes k ^ Félévre...kor.m. (A KECSKEMÉTI FRISS ÚJSÁG FŐLAPJA) doig°k intezendiok. Egyes szám ára 4 fillér. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. a Részvény-nyomak"!^^^^^A Társ-szerkesztő: Felelős szerkesztő: j Főmunkatárs.JDx. líTuji-C3-'5T KIHALT. Ifj. TÓTH ISTVÁN. sz. KOVÁCS Lapunk legközelebbi száma kedden korán reggel jelen meg, mai számunkhoz pedig féliv melléklet van csatolva. A föld: Budapest, január 5. Kezd a szemünk kinyílni. Közgazdasági ügyeinkkel komolyan foglalkozik minden faktora ennek az országnak. A mezőgazdasági érdekeket kezdjük az őt megillető védelemben részesíteni. Akik most a gazdatársadalom felrázásán évek óta fáradoznak, nem részesülnek többé kíméletlen támadásokban. Milyen más világ volt a Gazdakörök első alakulása idejében. A liberáltábor kikiáltotta őket politikai belpoklosoknak. Aki érvényesülni akart, messze elkerülte őket, a miként elkerülni szokás a nyomorult leprások szomorú telepeit. Érveik nem nyertek polgárjogot sem az időszakig sajtóban, sem a politikai küzdelmek fórumán. A szárnyasok közt hatalmas sasok voltak a liberálok , a gazdák pedig a sötétség madarai. Ebben a terrorisztikus időben a gazda sem mert gazda lenni. A föld érdekeit jóformán senki sem képviselte. Merőben egyoldalú közgazdasági elméletek kerültek felszínre. Az emberek láttak maguk körül a sok földet. Úgy hitték, hogy ez a sok föld majd csak elvégzi a maga dolgát. Ez megvan. Ezzel tehát nem kell törődni. De pénz nincs. Hitel nincs. Takarékpénztár nincs. Bank nincs. A van-t elhanyagolták, a nincs-et pártfogolták. Tiszta sor, hogy ez a dolgok természetes rendjének fenekestül való felforgatása Úgy tettünk, mint az a csizmadia, aki jó csizmát varrt, de rossz bort szűrt. A rossz borért félbehagytuk a jó csizmavarrást, így állott be az általános elszegényedés. Hol volnánk, ha feladatunkat kezdettől fogva megértettük volna? Ha állami költségvetésünk a föld érdekében emelkedett volna százhúszmillióról ötszázmillióra ! Ha társadalmi tevékenységünk abban az arányban feküdt volna neki a földnek, aminő arányban a földérték áll a többi gazdasági ágak értékéhez íret connatus, ha a földet nem terhelné négy milliárd korona adósság! Ha a kivágott erdők helyén mindenütt új ültetvények díszlenének; ha az elpusztult szőlők mindenütt fel volnának újítva ; ha a vámközösségben olyan szigorral oltalmaztuk volna mezőgazdasági termelésünket, amiként az osztrákok oltalmazták ipari termelésüket. Évtizedekig minden szajkó hitelről prédikált. A hitelhálózat meg is alakult. De a mezőgazdasági hitel érdekében történte egyetlen lépés? Még az az elemi lépés sem történt meg, hogy a telekkönyvi állapot szakszerű felmérések alapjára helyeztessék. Ki hinné el, hogy egy mezőgazdasági ország harmincéves önrendelkezési időt tékozolt el, anélkül, hogy birtokminimummal gondoskodott volna az otthonbiztosításról; anélkül,hogy öntözési csatorna-hálózatot létesített volna; anélkül, hogy a népnél meghonosította volna a kerti gazdaságot és gyümölcstermelést; anélkül, hogy az örökösödést és váltóhitelt és gabnahatáridőüzletet a mezőgazdaság érdekei alapján szabályozta volna! íme egy agrár állam, ahol több a bírósági végrehajtó, mint az állatorvos. Ahol nincsenek közraktárak a vasúti góczpontokon. ahol nincs zónatarifa a nyers termékek számára ; ahol a folyamok nincsenek kihasználva a tömegszállítás czéljából; a hol a halászat még mindig csak ősfoglalkozás ; a hol több rituális zugiskola, mint a földmivesiskola; a hol a nép gyermekét nem oltani, kapálni, ásni, ültetni, szántani, áll. T ARCZ A . Denise. Irta : Catulla Mendes. (Folyt, és vége.) A két, egymást szerető gyermek történetét ismerte az egész falu. A fiú szegény volt, félig vadorzó, félig fosztogató, aki néha aratás idején, a földekre lopózkodott. Mert semmije sem volt, nem egyeztek bele a házasságukba. Emiatt aztán a legényt oly mélységes fájdalom fogta el, hogy alig hasonlított jobban magához, mint árnyék a testhez. Valahányszor egy sikátorban vagy az erdőben lopva találkoztak, a leány megesküdött, hogy ha már az övé nem lehet, de a másé sem lesz sohasem. Hiába! A tudat, hogy mások éheznek, nem vigasz annak, aki maga éhen hal. És egyszer csak, mikor a juhászok a hegyekről jöttek, halva találták a legényt az utón , pisztolyából pedig hiányzott egy golyó. A leánynak tehát elég oka volt reá, hogy a kedves halott sírján imádkozzék. Oh, milyen szívesen térdeltem volna mellé, hogy én is imába fogjak, ha másért nem, hogy Denise közvetlen közelében lehessek és erre az édes alkalomra a leghosszabb litániákat választottam volna, így múlt nap nap után, de ő nem vett észre vagy legalább úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy ott voltam és lesben állottam. Bokrok mögé rejtőzve, egyik kezemmel úgy megrázogattam az ágakat, hogy a madárkák köröskor isrjedten riadtak fel fészkeikből, vagy a lábammal az utakra hintett homokos kajvicsokat vertem föl, de a fejecskéje meg sem mozdult, hátra sem nézett és nagy fájdalmában, mely egész lényét eltöltötte, azt képzelte talán, hogy ennek a zajnak a szél az okozója. Kimondhatatlan fájdalom fogott most el, mert úgy képzeltem, közönyös vagyok neki, sőt talán megvet! Olyan határtalan rajongással szerrettem őt! Ha rám tekintett volna, Istenemre, az a mennyország, mely szemeiben lakott, szívembe költözött volna, úgy éreztem ! Oh, örökké az a lehajlott homlok, ez a sírkő felé fordított tekintet és örökké ! a pici ajkak hangtalan suttogása! Oda- menni hozzá és megszólítani, erre nem volt bátorságom. Gyakran, mikor még nem jött el, úgy képzeltem, hogy már itt van és egész halkan kezdtem mondogatni magam elé : „Meg fogom szólítani!“ vagy : „Most oda megyek hozzá !“ így akartam magam bátorítani. De csak az ajkaimat mozgattam, mint ő, amikor imádkozott, de egy okos szót sem voltam képes kiejjteni és végre is futásnak eredtem, mintha a leány maga lett volna a sarkamban. Egyszer azonban csodálatos merész-ség szállott meg. Egy hosszú, nagyon hosszú levélben minden bánatomat és szerelmemet megvallottam neki és a levelet, s mielőtt Denise eljött, beletettem a szenteltvíztartóba, mely a fűzfára volt erősdve. Ezen a napon a vörösbegyek szerencsére az egész szenteltvizet ixgtták. Erősen dobogott a szivem, amikor Denise a temetőbe lépett és mielőtt letérdelt, a gipszmedenczébe nyúlt! Megtalálta a levelet. Ijedten és habozva nézegette, várjon elolvassa-e. Reszketve támaszkodtam egy fiatal fához, melynek minden ága remegett a félhomályban és a fölöttem levő madárkák fölébredtek, szemrehányó hangon hallatták panaszaikat — borzasztó f láz vert ki rajtam! Denise végre felbontotta a levelet és a haldokló világosság mellett olvasni kezdte. Legszívesebben valamely közeli sírba vetettem volna magam ! Most bizonyára dühbe jön, a levelem végig sem olvassa, a bűnös lapot széttépi és a papírdarabokat, mintegy újabb szerelmi áldozatul, odahullatja majd kedvese sírjára. De nem, nem, még mindig olvasott, és ismét elolvatsa, másodszor is, elolvasta , hosszan, aztán hátrafordult, szemeivel keresett a bokrok között, aztán észrevett és ... és csaknem mosolyogva intett felém, mire közelébe merészkedtem! Lábainál feküdtem. Hogy áradt belőlem a szó, minden félelmet feledve a homály csöndes magányában! „Imádom Önt. Szebb ön minden virágnál, minden csillagnál. Nem tudja? Három hónapja már, hogy mindért este kijövök a temetőbe, hogy önt imádkozni lássam. Maga egy kis szent és én vagyok a pártfogója“. És még ezer más dolgot is mondtam neki, félig kaczagva, félig sírva és szorongattam a kezeit és közelebb húzódtam hozzá. Denise nem felelt, de amikor azt kérdeztem tőle: „Szeret-e?“ nem mondott „nem“-et. Szelíden a szemembe nézett meglepődve, de nem megsértve. Láttam, mint emelkedik és sülyed kis pruszlikja, mintha elbujtatott madárkák rejtőznének benne. Fehér fejkötője remegett, még jobban, mint ke