Kelet-Magyarország, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
' EEEET-MAGVARORSZA® HÉTFŐ: KEDD: SZERDA: PÉNTEK Szociáldemokrata visszaesés, kommunista térnyerés a svéd választásokon. FAO-konferencia Budapesten. Giri indiai elnök Moszkvában. Halasztás az arab csúcson. Szovjet diplomáciai lépések a jordániai válság rendezésére. Tímár Mátyás római tárgyalásai. CSÜTÖRTÖK: Sikeresen Földet ér a Luna—16 visszatérő egysége. Az Egyesült Államok visszautasítja az új nyolcpontos vietnami javaslatokat. Titokzatos körülmények között eltűnik, majd felbukkan az ammani katonai kormány feje. Az NSZK gazdaságügyi miniszterének megbeszélései Moszkvában. Folytatódnak a kambodzsai harcok. SZOMBAT: Tímár Mátyás olaszországi látogatása. — A Luna—16 sikere és Jordánia. Ebbe a három, akár címnek is beillő fogalmazásba sűríthetjük mindazt, ami az elmúlt héten a közvéleményt foglalkoztatta. Nem kétséges, a magyar külpolitika szempontjából a fontos történés miniszterelnök-helyettesünk olaszországi látogatása volt. Az elmondott beszédekből, Tímár Mátyás genovai és szombati budapesti nyilatkozatából egyértelműen kitűnt: az út mind gazdasági, mind politikai szempontból sikeresnek értékelhető. Tímár Mátyásnak lehetősége volt találkozni az olasz politika vezető személyiségeivel, valamint a sajtó képviselőivel, az üzleti élet vezetőivel. Ezek a találkozások alkalmat adtak, hogy ismertesse a magyar gazdaságirányítás jellegét és lényegét, és ezzel egyben megjelölje azokat a pontokat, ahol a magyar—olasz együttműködés mélyíthető. Ez út következményeként várható a magyar—olasz gazdasági tárgyalások további folytatódása, elsősorban olyan kérdésekről, amelyek a kooperációt mozdítják elő. Ez a lépés azonkívül, hogy mind a két fél számára hasznos gazdasági következményekkel jár, magában rejti az egész európai légkör enyhítésének lehetőségét, a különböző társadalmi rendszerű országok közötti békés egymás mellett élés útján. A másik, a szocialista világ örömét és az egész világ csodálatát kiváltó esemény nem is elsősorban politikai, hanem inkább tudományos jellegű volt. A Luna—16 útjára gondolok. Ez a hatalmas vállalkozás az automatika és a gazdaságosság diadalát hozta, újfent bizonyította a szovjet tudomány határokat nem ismerő alkotóképességét. Igen jelentős tény, hogy a nyugati sajtókommentárok, ezek között még a kimondottan jobboldaliak is hangsúlyozzák: a szovjet siker világos választ adott arra, hogy egyáltalán nem lehet többé amerikai előnyről beszélni a holdkutatásban, sőt vitatható, hogy az USA drága módszere a jövőben egyáltalán használható-e az olcsóbb, megbízható és veszélytelen szovjet technikai megoldással szemben. A legtöbb kommentár egyetért abban, hogy a Luna—16 útjával kapcsolatban nem a stratégiai elképzelések elemzése az elsődleges, hanem a tudományos eredményé. Ez az a pont, ahol tovább szélesedhet a tudósok nemzetközi együttműködése, ez az a terület, amely lehetőséget ad a mármár rafinált technikai lehetőségek békés, az emberiség érdekét szolgáló kutatásokra. A Luna—16 kétséget kizáróan beigazolta a szovjet elektronika és automatizálás magas színvonalát, ami egyben annak a következtetésnek a levonására is alkalmas, ilyen magas technikai szint alkalmazására az egész ipar terén lehetőség nyílik. Ez a megállapítás ugyanakkor már több, mint egy technikai probléma rögzítése, ez már a távlati gazdasági versengés eredménye előjelének is felfogható. A jordániai eseményekkel kapcsolatban az elmúlt héten gyakran felvetődött a kérdés: vajon hogyan ítéljük meg az ottani véres eseményeket, kivel rokonszenvezünk az összeütközés során. Szeretnék mindenekelőtt leszögezni: rendkívül sajnálatosnak ítéljük azt, hogy a Palesztinát felszabadító mozgalom balszárnya a tervezett Jarring-misszió elején egyrészt a géprablásokkal, másrészt a fegyveres akciókkal átmenetileg lehetetlenné tette a rendezést. Az egész közel-keleti helyzetnek, az egész haladó arab mozgalomnak ártott a több mint egyhetes testvérharc, ami egyben módot nyújtott az imperialista hatalmaknak és Izraelnek arra, hogy agresszív lépéseikkel mélyítsék az amúgy is súlyos válságot. Nem kétséges, hogy a palesztinaiak régi és jogos sérelme vár orvoslásra, de ezt a Biztonsági Tanács ismert 1967-es határozata is sürgeti. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy súlyos testvérháborúval bonyolítsák a helyzetet, melyen belül a palesztin kérdés csak részügy. Az arab államfők, akik a jordániai—palesztin konfliktusban a fegyvernyugvást közvetítették, magatartásukkal világosan kifejezték: messzemenően elítélnek minden olyan lépést, amely növeli a válságot. Elítélik azokat a jordániai katonai lépéseket, amelyek az amerikai közbelépést eredményezhetik. Ugyanakkor nem helyeslik azt sem hogy a felszabadító mozgalom a fő veszélyről, az izraeli agresszióról elterelje a figyelmet és felcserélje a rendezendő kérdések fontossági sorrendjét. Ez a magatartás találkozik a szocialista országok többségének véleményével. A jordániai fegyvernyugvásért ezért vetette latba tekintélyét a Szovjetunió, s ezzel egyidőben ezért nyilvánította határozott véleményét egy esetleges amerikai beavatkozással kapcsolatban is. Rokonszenvünk a közel-keleti kérdés egészében az arab népeké Ugyanakkor nem tévesztjük szem elől, hogy a Közel-Keleten elsősorban az imperialista politika ellen kell harcolniok ,az araboknak, nem pedig egymás ellen. B. L. 1970. szeptember 27. Kongresszusra készülünk A nagy szövetség Olyan társadalomban élünk, ahol az államhatalom és a nép célja lényegileg azonos: a szocializmus teljes felépítése. A társadalmi és állami berendezkedés politikai alapja is azonos: a munkás-paraszt szövetség. Társadalmunk egységének erősödése szilárdítja a hatalom erejét, államhatalmunk pedig arra törekszik, hogy erőit a társadalmi célok minél következetesebb megvalósítására fordítsa. Szocialista fejlődésünk minden eddigi tapasztalata azt tanúsítja, hogy a haladás annál gyorsabb és biztonságosabb, minél szilárdabb az államhatalom és a társadalom egysége, minél szorosabb a munkásosztály és a társadalom egysége, minél szorosabb a munkásosztály és a parasztság szövetsége. Gondok és feszültségek akkor keletkeznek, ha ez az egység, ha ez a szövetség megbomlik, gyengül. Ám az egység nem olyan, hogy ha egyszer létrehoztuk, attól kezdve örökkévaló. A támadalom életében — akár csak egy-egy családban — állandóan keletkeznek ellentmondások, feszültségek. A politika helyességét éppen azon lehet lemérni, hogy a keletkező konfliktusokat idejében felismeri-e, s képes-e a megoldásukra ? A párt és a kormány munkáspolitikát, osztálypolitikát folytat. Osztálypolitikát, amelytől elválaszthatatlan a szövetségi politika. Ez az osztálypolitika tükröződött a IX. kongresszus határozataiban, ennek szelleme hatja át a X. kongresszus irányelveit is. Igaz, az elmúlt esztendőkben több olyan intézkedést hajtottak végre, amelyek könnyítették a parasztság helyzetét: egyes mezőgazdasági termékek termelői árának emelése, a tsz-tagok nyugdíj - és szociális ellátásának, a termelőszövetkezetek hiteleinek, adósságainak rendezése tartozik ide, hogy csak néhány tényre utaljunk. Ezek az intézkedések azonban nem az érdekellentéteket növelték, ellenkezőleg: régen meglévő ellentmondások megoldását, enyhítését szolgálták a szocializmus építése érdekében, tehát a munkásosztály, az egész, nép érdekében. A régi felvásárlási árak többségét még akkor alakították ki — s általában a valóságos értéknél lényegesen alacsonyabban —, amikor az volt a cél, hogy egyrészt megakadályozzák az egyéni parasztgazdaságok kapitalista irányba történő fejlődését, másrészt, hogy a mezőgazdaságból teremtsenek forrásokat a szocialista állam hatalmas beruházásaihoz, egyebek között épp a szocialista iparosításhoz. Mezőgazdaságunk azóta — épp a munkásosztály támogatásával, osztályharca eredményeként — a szocialista útra tért, szocialista nagyüzemekbe szerveződött. Tehát nem visszafogni, hanem elősegíteni kell ezeknek a nagyüzemeknek a fejlődését. A nagyüzemi termelés kialakításához a mezőgazdaságban is jelentős összegek szükségesek, a régi árrendszer keretei között viszont a termelőszövetkezetek jelentős része az önmagát fenntartó egyszerű újratermelésre is alig volt képes, nem hogy a fejlődést biztosító bővített újratermelésre. Történelmi tény, hogy a munkásosztály mindig áldozatkészen segítette a parasztságot. Győzelemre vitte huszonöt éve a földreformot s a földreform megvédésében is ő vállalta a döntő szerepet. A mezőgazdaság szocialista átszervezése érdekében nemcsak agitáltak a munkások, hanem megteremtették annak ipari feltételeit is. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a mezőgazdaság sem „eltartott szektora” a népgazdaságnak, hanem jelentős a szerepe a népgazdaság eszközeinek felhalmozásában. A külgazdaságban is fontos helyet foglal el. Exportunk tekintélyes hányada, a tőkésországokba irányuló kivitel csaknem fele a mezőgazdaságból származik, s tegyük hozzá: általában gazdaságos devizaforrásnak bizonyul. S ha munkásaink megelégedéssel olvasták az irányelvekben, hogy „az ipari termelés öt év alatt 34 százalékkal emelkedett”, parasztságunknak sem kell szégyenkeznie, hisz a „mezőgazdasági termelés — csökkenő létszám mellett — 16—17 százalékkal emelkedett, gyorsabban, mint az előző években.” A magyar parasztság a munkásosztály segítségével, de nem érdekei ellenére lépett a szocialista mezőgazdaság útjára. Ellenkezőleg: éppen az alapvető érdekazonosság, osztály- és egyéni céljainak helyes felismerése segítette a döntő lépés megtételében, s az elmúlt évtizedben mindennapi élete során győződött meg a munkásosztály politikai céljainak helyességéről. Akadhatnak munkások, akik egy-egy intézkedésben „parasztpolitikát” látnak s nem ismerik fel alapvető osztályérdekeiket. Lehetnek olyan parasztok, akik aggodalmaskodnak a jövőt illetően. Mégsem ez a jellemző a munkásosztály vezette nagy szövetségre. Növekszik a felismerés: nem más jövedelmi helyzetét, életszínvonalát kell elsősorban féltékenyen figyelni, hanem tenni mindannyiunknak a maga dolgát. Van belőle elég, ez is kiolvasható a kongresszusi irányelvekből. Tenni a magunk dolgát, mert ettől erősödik Szövetségünk is, munkásoké és parasztoké. S e szövetség erősödésének fóruma lesz a párt X. kongresszusa is. A párté, amely „a munkásosztály pártja, annak szocialista céljait valósítja meg s ezzel az egész társadalom érdekeit, szolgálja.” Juhász Róbert Az űrkutatás jelene az automatáké! Moszkva: A Luna—16 automatikus űrállomás főtervezője nyilatkozott a Pravda tudósítójának: „Mi — mondotta a szovjet tudós — tisztában vagyunk annak a kísérletnek az óriási értékével, amelyet az amerikai tudósok és mérnökök végeztek, amikor űrhajósokat juttattak a Holdra. Ez a kísérlet feltétlenül jelentős lépése a műszaki haladásnak. Véleményünk szerint azonban a világűrkutatás jelenlegi szakaszában célszerűbb automatákkal végeztetni a feladatot. Az automaták — a főtervező szavai szerint — sok egyéb kutatómunkát is elvégezhetnek: mérni tudják a hőmérsékletet, a sugárzást, a légnyomást, televíziós adásokat közvetíthetnek. Ha a Luna—16-nak csak az lett volna a feladata, hogy a Földre való visszatérés nélkül tanulmányozza a Holdat, a visszatérő egység és a viszszajuttató rakéta helyett sok tudományos műszert vihetett volna magával a Hold és a környező világ tanulmányozására, a jövőben pedig például, egy teleszkópokkal ellátott hold-obszervatórium építéséhez vihet magával felszerelést — mutatott rá a tudós. A főtervező nagy megelégedéssel nyilatkozott a Luna—16 Holdra szállásának rendkívül jó mutatóiról. A Holdról való rajt is simán zajlott le. A visszatérő egység az adott körzetben, simán landolva ért földet. Semmiféle sérülést nem lehetett felfedezni rajta. A rakéta minden pályakorrekció nélkül ért vissza a Földre. Gerencsér Miklós: fekete tél «. Remélte a báró, hogy kemény eltökéltsége imponálni fog Weinhoffernek, de az üvegszemű parancsnok nem is vett róla tudomást. A székre roskadva meredt maga elé, zord hallgatagsággal bámulta a padlót. Aztán mintha most vette volna észre, hogy nincsen egyedül, összerándult és a báróra förmedt: — Takarodj a dolgodra! Strahlendorf gépiesen elkotródott. Csak a folyosón vette észre, milyen súlyosan rendítette meg érzelmeiben a gorombaság. Letörten kullogott az alagsorba, s mint annyiszor, most is elszánt önsajnálattal fájlalta, hogy az általa oly nagyra becsült Weinhoffer mennyire érzéketlen az emberi méltóság, a jellem finomságai, a férfias önérzet iránt. Az alagsorban egyetlen csendőr vigyázott a fogdára." Türelmetlenül járkált a folyosón, csupa izgalom, csupa menekülhetnek volt minden mozdulata. Strahlendorf elővette pisztolyát, csőre töltötte. — Minden cellát kinyitni! Szó nélkül engedel eeeskedett a csendőr. Ismerte jól a szakállas bárót, ismerte Weinhoffer parancsát is. Noha semmi jelét nem mutatta a vonakodásnak, mindvégig lesütve tartotta a szemét, egy árva szót sem szólt, s folyton a hátát fordította a báró felé. Balogh Ferenc egyedül hevert a legbelső cella betonpadlóján. — Talpra magyar! — rúgott bele Strahlendorf. A csendőr halkan mormogta : — Nem fog az sikerülni, báró úr. — Ezt meg honnan veszi, tizedes? — Mert meghalt, jelentem alassan , Strahlendorf gyanakodva tétovázott. Belépett a cellába, csizmája orrával előbb a lábát, majd a kezét emelte meg a vérbe fagyott öregnek, így ellenőrizte, működnek-e még a tehetetlen test reflexei. Mivel az életnek semmi jelét nem tapasztalta, megnyugodott. Közben a fogdába érkeztek a Kisfaludy utcai pártszolgálatosok. Öt foglyot tereltek ki a cellákból: két munkaszolgálatost, és három katonaszökevényt. — Józsa!... Józsikám!... — szólalt meg zokogó-örvendő hangon az egyik felismerhetetlenségig összevert honvéd. Piritl elfehéredett, rémület és harag villogott szemében. Botos György hangját hallotta a szétroncsolt szájából. Azét a Botos Györgyét, akivel együtt szökött meg alakulatától még novemberben, s akit futni hagyott, amikor januárban rátalált Jankov kertész szivattyúházában. — Talán rokonod? — kérdezte gúnyosan Piriti Józseftől a báró. Ingerülten válaszolt a mészáros. — Nem vagyunk rokonok. Együtt szolgáltunk a komáromi hidászoknál. Jó haverok voltunk. Sötét árnyék borult Strahlendorf tekintetére. — Voltatok. Ez így helyes. Most pedig állt a volt haver mögé és vigyázz rá, nehogy valami baja történjen! Sorakozó! Indulás! És megindult az utolsó menet a vármegyeháza alagsorából a Duna-part felé. Késő délután, alkonyatba hajló napsütésben. Elült a zűrzavar, némaságba dermedve hallgatott a város. Távolról, szinte gyengéden omlott rá az utcákra a front moraja. Elvétve bukkant fel egy-egy civil, csak németek mutatkoztak itt-ott, rajnyi csoportokban osontak szaladva valamilyen cél felé. Strahlendorf szokása szerint a járdán lépkedett, emberei az úttesten hajtották a foglyokat, végig a Teleky utcán. Nem beszéltek, masírozásuk sikáló zajjá sűrűsödött a kövezeten. Piriti József valamilyen csodában reménykedett. Ahogy közeledtek a Dunaparthoz, úgy vált egyre hihetetlenebbé, hogy Botos Györgyöt meg kell gyilkolnia. Érthetetlen volt, mi ez az egész, miféle lidérces káprázattá cserélődött át a való világ, miféle hatalom képes benne véghez vinni azt az őrjítő csodát, hogy egyszerre érzi a legmélyebb ájulatot és a legvakítóbb ébrenlétet? A menekülés dübörgő vágyában felötlött a megoldás: géppisztolya sorozattüzével egyik pillanatról a másikra kiirtani az egész különítményt és eltűnni a sikátorokon át. De a vibráló lázálomhoz képest túlontúl vaskosan kopogtak a csizmák, túlontúl valóságosan állt össze a végzet alakzatává a Forradásos Kovács, Kővári Simon, Szelenszky József, Márton Mihály, Péter József, Müchleck Ferenc — és ő, Piriti József. Szabályosan, rendezetten, derűs tavaszi verőfényben játszódott le az ostoba borzalom. A szakállas báró intésére eldördült a sortűz és Piriti József tarkón lőtte Botos Györgyöt. Történt mindez a város szívében, egy német uszály roncsai és a révfalui híd között. A Duna-parti sortüzet a menekülés káosza követte. Sötétedés után gördült ki a pályaudvar első vágányáról a nyilasokat szállító szerelvény. Egekig lobogó lángtengerben Izzót a hengermalom, torkolattüzek hosszú sora villogott Szabadhegytől Ménfőcsanakig, ágyúdörgés rázta a sötétséget. 1945. március huszonhatodika volt. Másnap, huszonhetedikén délelőtt a vasútállomást is lángba borították a németek, sorra felrobbantották a hidakat. Délután felszabadult a város. Ebben a robajló, üszkös, lázas forgatagban senki nem vette észre, hogy egy fehér hajú öregember vonszolja összetört testét az összetört falakba kapaszkodva. A fehér hajú Balogh Ferenc leroskadt a Széchenyi téri Bencés templom márványküszöbére és hangosan sírt. Gyengítőbben, áradóbban, mintha bánatában sírt volna. Ez a sírás olyan jólesett neki, mint egy pohár hűvös tej. És a gyengeségből erő lett, a fájdalmak 01 gyógyulás. Felállt letörölte könnyeit. Ment tovább. Észre vette, hogy immár nem kell a falba kapaszkodnia. VÉGE