Kelet-Magyarország, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
Vasárnapi melléklet Folyamodni ? A vállalati kollektív szerződés, ami a kezembe került, ihletett szavakkal emlékezik meg a régi dolgozók, vagyis a törzsgárda megbecsüléséről. Közli azt is, hogy tizenöt-húszévi munka után bronz-, ezüst-, aranyjelvényt kapnak az arra érdemesek, az aranyjelvényhez nyomatékul még ezer kemény forintot is. Ez igen, gondolná az ember, itt aztán megbecsülik azokat, akik hűségesek voltak a vállalathoz. Aztán kiderül, egyetlen mondatból, hogy szó sincs megbecsülésről. Pusztán formalitásról — ha máshol is van törzsgárdajelvény, akkor miért éppen ennél a vállalatnál ne lenne? Meg egyébként a vállalat vezetőit különösképpen nem érdekli, hogy ki, mióta dolgozik a gyárban. A kollektív szerződés szerint ugyanis a törzsgárdatagságra jogosult „megfelelő időben köteles folyamodni a tagságért, s annak megadásáról a vállalat vezetősége, a mozgalmi szervekkel egyetértésben dönt...” „Hát nem gyönyörű”? — mutatott rá erre a pontra az a dolgozó, aki a kollektív szerződést —, mint afféle díszpéldányt — elém tárta. Mérgesen és felháborodva, s mindjárt hozzátéve: ő bizony a büdös életben nem lesz törzsgárdatag. Mert igaz ugyan, hogy már huszonhat éve ugyanott dolgozik, de folyamodjon az jelvényért, meg az ezer forintért, akinek nincs önérzete. Mert micsoda dolog az, ha az embernek magának kell felhívni a főnökök figyelmét a saját érdemeire? És micsoda megbecsülése az a régi dolgozónak, ha az illetőnek magának kell folyamodnia a megbecsülésért? Ha a vállalat vezetői maguk nem tudják, hogy ki a törzsgárdatag és ki nem, akkor ez a megbecsülés formális. Tulajdonképpen azt takarja, hogy nem becsülnek ők senkit, legfeljebb a saját adminisztrációs nehézségeiket. Bizony, rejtélyes e kollektív szerződés készítőinek gondolkozása. Sajnos azonban nem egyedülálló. Nagyon sok olyan vezető van, aki a beosztottjaiban csak „munkaerőt” lát. Egy csavart a gépezetben, amivel nem kell törődni. Legfeljebb akkor, ha valami baj van vele. No, már most, azért ember az ember, hogy megmondja, ha valami baja van. Következtetés: aki nem szól, az nem szorul segítségre, támogatásra, vagy esetleg megnyugtatásra. Aki hallgat, azzal nem kell törődni! Sok ilyen eset van, így derül ki aztán, hogy némely helyen sorra „megbolondulnak” a régi dolgozók. Évekig ott dolgoztak, s egyszerre csak kezdik elhagyni a munkahelyüket. Biztosan más gyárak a hibásak benne, mert csábítják az embereket. No, persze létezik munkáscsábítás is. De létezik az is, hogy némely üzemből, vállalattól valósággal eltaszítják az embereket. Nem törődnek velük. Márpedig az emberi természet olyan, hogy — legalább is a többség —, még akkor sem szívesen tálalja ki a problémáit, ha mások felhívják erre. Ha senki nem kérdezi őket, ha nem veszik észre, hogy valami bajuk van, akkor különösen hallgatnak. És megtalálják a megoldást maguk. Egyedül, s nem egyszer annak az üzemnek, vállalatnak a rovására, amely magukra hagyta őket. A vándormadarakat védem? Dehogy. Az igazság az, hogy az emberek többsége nem vándormadár; most egyébként is azokról van szó, akik hosszú ideje ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, s látszólag hirtelen úgy érzik, hogy elegük volt, másutt jobban boldogulnak. A hirtelenség csak látszólagos. Sokszor hosszú éveken át érlelődik a döntés. Ami pedig a vándormadarakat illeti: sokukból, különösen a fiatalokból soha nem lett volna az, ha már első munkahelyükön bizalommal, segítőkészséggel, — mondhatnám, — szeretettel közeledtek volna feléjük. Különböző botrányos ügyek kapcsán gyakran kiderül, hogy az illetőről a munkahelyén semmit nem tudtak. A közvetlen felettesek, a munkahelyi kollégák ilyenkor ijedten, sokszor szinte megdöbbenéssel mondják a televíziókamerák, vagy az újságírók előtt, ha a szóban forgó munkatárs hozzájuk fordul, segítettek volna. Dehát miért kell megvárni, hogy valaki szóljon? Miért kell „folyamodáshoz” kötni az emberekről való gondoskodást, vagy a törzsgárdatagságot? Micsoda bürokratikus, kificamodott gondolkodás ez! Miért nem számolnak a vezetők például előre azzal, hogy az új embereknek egy új munkahelyen szinte törvényszerűen problémái adódnak. Miért nem mennek ők oda hozzájuk, miért nem ők nyújtanak először kezet? Az új ifjúsági törvény végrehajtási utasításában a kormány elrendelte, hogy az új munkába állókra öt esztendeig a személyzeti, munkaügyi osztályoknak fokozott figyelmet kell fordítaniuk. Meg kell kérdezniük a fiatal dolgozókat, hogyan vannak megelégedve, módot kell nyújtani arra, hogy előadják véleményüket javaslatukat, s azokat figyelembe kell venni. Remek rendelkezés ez, s nagyon jó lenne, ha nem válna formális kötelezettséggé. Olyanná, mint amilyenné a kiindulópontul említett vállalati kollektív szerződés formálta a törzsgárdatagságot. Ne kelljen „folyamodni’'. Mindenki kapja meg, ami neki jár, ami megilleti. Már csak azért is, mert az üzemek, vállalatok csak így kaphatják meg dolgozóiktól, amit viszont cserében elvárhatnak tőlük. Pintér István A SZABADSÁG-HÍD A múlt század kilencvenes éveinek elején Budapesten nagyszabású városrendezési terv készült, akkor jelölték ki a pesti Vámház és a budai Gellért tér között felépítendő dunai híd helyét. Addig csak három híd ívelte át a folyót: az 1849-ben felavatott Lánchíd (az angol Clark fivérek alkotása), az 1875-ben elkészült Margit-híd (a párizsi Gouin cég építette) és az egy évvel ezután befejezett déli összekötő vasúti híd (Feketeházy János főmérnök tervezte, Cail és társa párizsi cég építette). A Vámház téri híd — később Ferenc József hídnak nevezték el — építése 1894- ben kezdődött és jó két év múltán fejeződött be. A tervezésre kiírt pályázaton — mint húsz évvel korábban — ismét Feketeházy János elképzelését fogadták el. A megvalósításban Czekélius Aurél és Nagy Virgil építészek működtek közre. Ez a híd volt az első, amely teljesen a hazai tudomány és munka együttműködésével jött létre. Az akkori tudományos írások különös jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy míg korábban a látványos városi hidakon a hegesztett vasszerkezetet a tervezők igyekeztek elrejteni különböző fém és kőburkolatok alá, az új híd büszkén viselte vashíd jellegét. A híd ívei és a kapuzatok formáiban egységbe ötvöződött a konstrukció és az esztétikum. Az új híd 365 méter hosszú lett, 20 méter 10 centi széles és 6102 tonna vasat foglalt magába. A főtartók mindkét végén 600—600 tonna nyersvasat helyeztek el. Ez, mint a mérleg két serpenyője, egyensúlyban tartja az építményt. Akkoriban még a gyalogos átkelők is vámot fizettek minden hídon. A megnyitás idején jelent meg egy képeslapban az aktuális vicc: — Egy krajcár a vám — állták útját az egyik sétálónak. — Micsoda, én fizessek vámot? Nem vagyok ökör! — — tiltakozott. — Ha az úr ökör volna — mondta tisztelettudóan a vámos — akkor többet fizetne. A hidat fél évszázad múltán, a második világháborúban, tüzérségi lövedékek erősen megrongálták — 28 helyen érte találat — később 1945. január 17-én a Pestről kiszorított náci seregek utóvédei a mintegy 140 méteres középső részt felrobbantották. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg műszaki alakulatai, magyar munkások segítségével, huszonöt nap alatt uszályoka és faoszlopokra épített átkelőhelyet ácsoltak a híd helyén. Tíz hónapig állt ez az ideiglenes híd, majd a Kosuth-hidat követően a Szabadság-híd újjáépítése volt a felszabadulás után a magyar hídépítők második legnagyobb vállalkozása. Bizonyos átalakításokat, korszerűsítéseket hajtottak végre rajta, de az eredeti formáját megőrizték. Az a több tízezer ember, aki naponta átkel rajta, talán nem is gondol rá, hogy a hídnak is van születésnapja. Pedig van: a Szabadsághid 75 éves. SZÜLETÉSNAPJA — Gyere csak, gyere, öcskös! Pont rád van itt most szükség —, mondta a nagybácsi, és kedves vendégként tuszkolta be az érkezőt a szobába. A vendég levette esőkabátját, felakasztotta a fogasra és kérdően mosolygott. — Majd abbahagyod te a mosolygást, mindjárt! — jegyezte meg a nagybácsi. — Ész kell ide öcskös! Nagy munkában vagyok. Segíts! Azzal újsággal, ceruzával a kezében leült a pamlagra. — No, szedd össze magad! Itt az első kérdés: zeneszerző, hat betűből. — Csajkovszkij, — kiáltott fel vidáman az unokaöccs. — Nagyszerű fickó vagy — mondta a nagybácsi és kezdte írni a betűket a keresztrejtvény kockáiba. Egyszercsak fölpillantott: — Nem stimmel. Négy betűvel több, mint ahány kockám van. — Mit számít az? — nyugtatta meg az öcskös. — Az a fontos, hogy kitaláltuk. Vagy ott nem lehet elírás? — Úgy gondolod, hogy rossz a rejtvény szerkesztése? — ráncolta össze a homlokát a nagybácsi, — És ha más zeneszerzővel próbálkoznánk? — Kivel mással? — tört ki az unokaöccs, — Na jó, legyen igazad — hagyta rá a nagybácsi, és odarajzolt négy kockát a keresztrejtvény széléhez, beírta a fennmaradt négy betűt. — Íme, itt van a következő vízszintes kérdés: folyó, hat betűből. — Volga! — vágta rá az unokaöccs. — Vág az eszed, mint a borotva. Micsoda lexikalitás! De ez meg kevés. Egy kocka üresen maradt. — Egy betű? Hát már az is valami? — bosszankodott az unokaöccs. — Véleményem szerint, azt is elírták! A bácsi megtörölte gyöngyöző kopasz fejebúbját, közben számolgatta a kockákat. — Na és más folyót nem ismerünk? — Minek azt ismerni? — mordult rá az unokaöccs. — Hát jó... — Ezzel a bácsika besatírozta a felesleges kockát. — Hű, de nagyon meleg van itt, — panaszkodott az unokaöccs, és kivette nyakából a csillogó fémszálas nyakkendőt; utána az ingét is levette. — Na lássuk tovább a függőlegest. Mi a következő? — Figyeld! Kémiai elem. — Víz. — De... az első betű nálunk „CS”, mivelhogy Csajkovszkijt elfogadtuk. — Akkor legyen csukamájolaj. — Eszes fickó vagy öcskös. — A bácsika kezdte írni a betűket. — Eszed az van... Több a kelleténél... De a betű. — Miért tesznek fel rossz kérdést a rejtvények. Vagy ezt is elírták? — bosszankodott az unokaöccs. — Úgy gondolod, megint tévedtek ? — A bácsika vette a ceruzát és berajzolta a hiányzó kockát. — Mi a következő? — Magaslat. Sok-sok betű. — Elbrusz. — Micsoda ész! Csak hogy kevés.— Elírás, biztos elírás. — Azt mondod? — Hát nem képzeli, hogy én tévedek? Nézzük csak tovább! — Felvilágosító és humanista a tizenkilencedik században ! — Mi? Hogyan? — Felvilágosító és humanista a... Az unokaöccs lassan öltözködni kezdett. Felvette a zokniját, atléta trikóját, ingét, mellényét, kabátját és kalocsniját. — Csak nem sértődtél meg, Szálka? Lehetséges, hogy ez is elírás, vagy rosszul fogalmazott kérdés? — kérlelte szinte könyörögve a nagybácsi, miközben kikísérte unokaöccsét az előszobába. A vendég szó nélkül vette le a fogasról az esőkabátját, taszított egyet a lábához dörgölődző macskán, s az ajtó hangtalanul becsapódott mögötte. Fordította: Siger Imre Andrej Kucsájev: Elsöprő tudás