Kelet Népe, 1939 (5. évfolyam, 1-11. szám)
1939-01-01 / 1. szám
ÉLŐ HALÁL A Bánki bánt olvastam. A tragédia utolsó felvonása előtt becsuktam a könyvet, elcsavartam a villanyt és sóhajtva a falnak fordultam. Milyen jó volna, villant eszembe, ha ilyen egyszerűen menne a valóságban is .. . Nem bírtam elaludni. A tragédia műfaját boncolgattam átmelegedő homlokkal, kissé márkicsorbult elmével — attól a titkos vágytól űzetve, hogy most a tragédiának valami nagy engedményt teszek. S elmosolyodtam. Hiába szabdalom újjá a ruhát, a lényeg nem változik. A tragédiát már nem lehet elkerülni. Olyan ez, mint a rák, ha elindult. Miért is menekülni a tragédia elől? Megvolt az expozíció, megvolt a bonyodalom, ki mondaná meg, az esztendők minő hosszú során át zajlottak le szigorú következetességgel a lélekzetelállító jelenetek, s meg kell vallani, mindvégig remekelt a szerző. Most hátra van a megoldás, a kifejlet, amikor menthetetlenül elbukik a hős. De nem, kapaszkodott belém egy gondolat. Még nincs tragédia. A tragédiát csak akkor fogadhatom el annak, ha beteljesedett. A Bánk bán sorsa még nem teljesedett be. Minden előfeltétel megvan ugyan rá , de még hátra van egy felvonás. Egy teljes felvonás, amelyben esetleg máskép is történhetnék. Inkább nem hiszek a fátumokban. Csodálom is, hogy alapjában nem hiszek a fátumokban. Nem hiszek már a titkon rontó és segítő hatalmakban. Nyílt már a játék! S nem hagyom, hogy a saját hitem halált mérjen reám. Idejekorán megláttam s most okosan kikerülöm a veszélyt. A veszélyt? Micsoda csapdába kerültem én, amelyből nem lehet kitörni? Micsoda ütővas a fejem fölött, amely miatt nem szabad megmozdulni sem? Fejem fölött az utolsó felvonás ... ♦ Meggyujtottam a villanyt és így kezdtem el írni. Előttem a félretolt Bánk bán, sandán lesnek felém a betűi. Éjszaka van. Vagy nappal? Folytatódás. A végzet sötétsége, igen, elejétől végig benne remeg a műben. Konok következetességgel, vastörvények szerint szövődik a történelmi hős sorsa, ahogyan is lehetne remélni, hogy most, az utolsó, a betetőző fordulat előtt, a csattanó előtt egyszerre engedékenyen kékre enyhül az ég, begurul a hajnal pirossipkás bohóca és megszólalnak a megváltó madárkák? Már nincsen fordulat. Ki lépne elő most már, miné l !