Kelet-Nyugat, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
Hetvenöt éve halhatatlan Címünk eléggé bombasztikusnak tetszik ahhoz, hogy már első olvasatra elvettessék, holott csupán egy pőre tényt közöl: valaki hetvenöt esztendeje megszabadulva földi sátorától a halhatatlanságba költözött. Költőkkel gyakorta megesik az ilyesmi, mégha kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, akkor is. S akad köztük jó néhány, aki tudatosan, szinte programszerűen készül rá, mégha kortársai ízlését sérti általa, akkor is. Ady Endre, ez utóbbi fajtából való poéta, immár három fertály évszázada halhatatlanok. S mert nem tudunk megszabadulni a számunkra kerekdednek tűnő évfordulók számmágiájától, nosza, emlékezzünk Adyra! Idézzük fel őt, mégha a penzumforma megemlékezések inkább holttá merevítik, mint elevenné jelenítik a halhatatlant, akinek illő helye hétköznapjaink éktelen sorában volna, semmint ünnepeink ékes rendjében. E sorok papírra vetője számára Ady családtag volt, egy apró mellszobor formájában, tiltott játékszerként. Még mielőtt megismerkedett volna a betűvetés tudományával, a szobor talapzatán lévő három titokzatos jelet azonosította egy vaskos, pirosfedelű könyv bordáján található jelekkel. Mivel a kötet jó nagy betűkkel volt kinyomtatva, amikor négy-öt éves korában összecsipegette az ábécé valamennyi betűjét, és azok valamilyen csoda folytán értelmes rendbe kezdtek összeállni, felütötte a pirosfedelű könyvet, s verejtékezve ugyan, de kisilabizálta az első szeme ügyébe kerülő szavakat. Lassan a sorok is összeálltak, majd a versszakok, maguk a versek is. Nem, nem értelemszerűen, hanem valamiféle bűvös mondókaként, ritmikusan hullámzó szópatakként, amelynek tetején uszadékfa gyanánt felszínre bukott egy-egy általa ismert és értett szó, melyet tovasodott az érthetetlen szavak zenéje-üteme. Második Ady-élménye bizarrsága miatt érdemel említést. Egy aradi nyaralása idején ritmikusan dünnyögő, olykor-olykor szinte artikulátlan sikoltásba váltó hang riasztotta föl hajnali álmából. A hang nyomában útnak eredve eljutott egy világítóudvar ablakához. Odalent, három emeletnyi mélység félhomályában, vézna, hálóinges nő ringatózott önnön motyogása ritmusára, s amikor szava sikoltásba csapott át, két karját a magasba emelve pörögni kezdett. A látvány maga nem döbbentette meg annyira, mint az, amit az eszement asszony szájából hallott: a hajnali produkció előadója ugyanis Ady-verseket dünnyögött-rikoltozott, míg valamilyen jótét lélek be nem rángatta a földszinti ablakon. A bérházban keringő legendák szerint annak idején, zsenge leányzó korában „hullott bele” Adyba, s állítólag minden versét megtanulta kívülről. Az akkori kisfiú annyira megrettent az Adymániás esetétől, hogy utána évekig babonásan elkerülte azt a bizonyos pirosfedelű könyvet, attól való félelmében, hogy hasonlóképpen jár... Csodálatosképpen a kisfiúkorban bevésődött Adyszövegek minden értelmet nélkülöző elsajátításuk ellenére szinte érintetlenül elraktározódtak, s mire az emlékező Ficzay Dénes tanár úr keze alá került az aradi líceumban, azon pedagógusi segédlettel úgy pattantak elő agya bugyraiból, mint Pallas Athéné Zeusz fejéből: épséges épen, s a tanári eligazításoknak köszönhetően immár szépséges szépen is. E sorok papírra vetője maturandusként igen büszke volt rá, hogy szóbeli vizsgán mintegy félórán keresztül fitogtatta Adyval kapcsolatos ismereteit. A jelesre sikeredett produkció befejeztével csak akkor lombozódott le, amikor immár érett ifjúként ismét összefutott az érettségiztető professzorral, aki egy feketényi idő lefolyása alatt bebizonyította neki, hogy mennyire nem ismeri Ady költészetét, főleg annak mélyebb rétegeit nem. Azon viszont már el sem álmélkodott az ifjú, hogy valamiféle sorsszerűség folytán, első nagyváradi albérlete a Szent János, volt Brenner Béla, ma Ady Endre utcán, éppen a Nagyváradi Napló szerkesztősége lett, éppen az az ablaktalan, sötét szoba, amelyben Ady szerkesztő úr dolgozott. Alulírott Adyval kapcsolatos magánemlékeihez szorosan hozzátartozik anyai nagyanyja is, aki személyesen ismerte a költőt. Méghogy ismerte, tiltotta is tanítványaitól a „részeges nőcsábász” poéta verseit. Tanárnőként, önképzőköri elnök lévén, óvta az úrilányokat Ady „veszedelmes” költészetétől, s a kisasszonyok bizonyára annál inkább fogyasztották a tiltott gyümölcsöt. Hogy az emlékező hétköznapjainak mennyire szerves részévé váltak az „Ady-színhelyek”, azt mi sem mutatja jobban, hogy a szerkesztőség felé való haladtában naponta többször is végig kell mennie a híres-neves Kanonok soron, az Egy kis séta színhelyén. De századvégi utódként már nincs mit pörölnie a Kanonok sor lakóival, mint annak idején Adynak. Mi több: a katolikus egyház adott otthont a teljes nagyváradi magyar sajtógárdának, így nem hogy viszálykodás volna sajtó és egyház között - szövetségi-bajtársi viszony alakult ki közöttük. Alulírottnak, a számára fenntartott spácium fogytával, most valami nagyon szépet és okosat kellene kiötölnie szövege befejezéseként. De úgy érzi, személyes jellegű, hétköznapi Ady-emlékei felelevenítésével kiírta magából mondanivalóját. A többit pedig kollégáira bízza: végezzék el az Ady-szakértők, mindazok, akik még tudnak, képesek Róla újat mondani... Szilágyi Aladár Hát emberségünk érte szörnyű csúfság, Mégis az Élet követeli jussát S a meggyötört szívet föl kell emelni, Kell hogy még lelkem régi hitek gyújtsák Vagy egészen elbocsátom magam. (Beszélgetés a szívemmel)