Kelet-Nyugat, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

Hetvenöt éve halhatatlan Címünk eléggé bombasztikusnak tetszik ahhoz, hogy már első olvasatra elvettessék, holott csupán egy pőre tényt közöl: valaki hetvenöt esztendeje megszabadulva földi sátorától a halhatatlanságba költözött. Költőkkel gyakorta megesik az ilyesmi, mégha kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, akkor is. S akad köztük jó néhány, aki tudatosan, szin­te programszerűen készül rá, mégha kortársai ízlését sérti általa, akkor is. Ady Endre, ez utóbbi fajtából való poéta, immár három fertály évszázada halhatatlanok. S mert nem tudunk megszabadulni a számunkra kerekdednek tűnő évfordulók számmágiájától, nosza, emlékezzünk Adyra! Idézzük fel őt, mégha a penzumforma megemlékezések inkább holttá merevítik, mint elevenné jelenítik a halhatatlant, akinek illő helye hétköz­napjaink éktelen sorában volna, semmint ünnepeink ékes rendjében. E sorok papírra vetője számára Ady családtag volt, egy apró mellszobor formájában, tiltott játékszer­ként. Még mielőtt megismerkedett volna a betűve­tés tudományával, a szobor talapzatán lévő három titok­zatos jelet azonosította egy vaskos, pirosfedelű könyv bordáján található jelekkel. Mivel a kötet jó nagy betűk­kel volt kinyomtatva, amikor négy-öt éves korában összecsipegette az ábécé valamennyi betűjét, és azok va­lamilyen csoda folytán értelmes rendbe kezdtek összeáll­ni, felütötte a pirosfedelű könyvet, s verejtékezve ugyan, de kisilabizálta az el­ső szeme ügyébe kerülő sza­vakat. Lassan a sorok is összeálltak, majd a verssza­kok, maguk a versek is. Nem, nem értelemszerűen, hanem valamiféle bűvös mondóka­ként, ritmikusan hullámzó szópatakként, amelynek tete­jén uszadékfa gyanánt fel­színre bukott egy-egy általa ismert és értett szó, melyet tovasodott az érthetetlen sza­vak zenéje-üteme. Második Ady-élménye bizarrsága miatt érdemel emlí­tést. Egy aradi nyaralása idején ritmikusan dünnyögő, olykor-olykor szinte artikulátlan sikoltásba váltó hang ri­asztotta föl hajnali álmából. A hang nyomában útnak eredve eljutott egy világítóudvar ablakához. Odalent, há­rom emeletnyi mélység félhomályában, vézna, hálóinges nő ringatózott önnön motyogása ritmusára, s amikor sza­va sikoltásba csapott át, két karját a magasba emelve pö­rögni kezdett. A látvány maga nem döbbentette meg annyira, mint az, amit az eszement asszony szájából hal­lott: a hajnali produkció előadója ugyanis Ady-verseket dünnyögött-rikoltozott, míg valamilyen jótét lélek be nem rángatta a földszinti ablakon. A bérházban keringő legendák szerint annak idején, zsenge leányzó korában „hullott bele” Adyba, s állítólag minden versét megtanul­ta kívülről. Az akkori kisfiú annyira megrettent az Ady­­mániás esetétől, hogy utána évekig babonásan elkerülte azt a bizonyos pirosfedelű könyvet, attól való félelmében, hogy hasonlóképpen jár... Csodálatosképpen a kisfiúkorban bevésődött Ady­­szövegek minden értelmet nélkülöző elsajátításuk ellené­re szinte érintetlenül elraktározódtak, s mire az emlékező Ficzay Dénes tanár úr keze alá került az aradi líceumban, azon pedagógusi segédlettel úgy pattantak elő agya bugy­raiból, mint Pallas Athéné Zeusz fejéből: épséges épen, s a tanári eligazításoknak köszönhetően immár szépséges szépen is. E sorok papírra vetője maturandusként igen büszke volt rá, hogy szóbeli vizsgán mintegy félórán ke­resztül fitogtatta Adyval kapcsolatos ismereteit. A jelesre sikeredett produkció befejeztével csak akkor lombozódott le, amikor immár érett ifjúként ismét összefutott az érettségiztető professzorral, aki egy feketényi idő lefolyá­sa alatt bebizonyította neki, hogy mennyire nem ismeri Ady költészetét, főleg annak mélyebb rétegeit nem. Azon viszont már el sem álmélkodott az ifjú, hogy va­lamiféle sorsszerűség foly­tán, első nagyváradi albérle­te a Szent János, volt Bren­­ner Béla, ma Ady Endre ut­cán, éppen a Nagyváradi Napló szerkesztősége lett, éppen az az ablaktalan, sötét szoba, amelyben Ady szerkesztő úr dolgozott. Alulírott Adyval kapcsolatos magánemlékeihez szorosan hozzátar­tozik anyai nagyanyja is, aki személyesen ismerte a köl­tőt. Méghogy ismerte, tiltotta is tanítványaitól a „része­­ges­ nőcsábász” poéta verseit. Tanárnőként, önképzőköri elnök lévén, óvta az úrilányokat Ady „veszedelmes” köl­tészetétől, s a kisasszonyok bizonyára annál inkább fo­gyasztották a tiltott gyümölcsöt. Hogy az emlékező hétköznapjainak mennyire szerves részévé váltak az „Ady-színhelyek”, azt mi sem mutatja jobban, hogy a szerkesztőség felé való haladtában napon­ta többször is végig kell mennie a híres-neves Kanonok soron, az Egy kis séta színhelyén. De század­végi utód­ként már nincs mit pörölnie a Kanonok sor lakóival, mint annak idején Adynak. Mi több: a katolikus egyház adott otthont a teljes nagyváradi magyar sajtógárdának, így nem hogy viszálykodás volna sajtó és egyház között - szövetségi-bajtársi viszony alakult ki közöttük. Alulírottnak, a számára fenntartott spácium fogytával, most valami nagyon szépet és okosat kellene kiötölnie szövege befejezéseként. De úgy érzi, személyes jellegű, hétköznapi Ady-emlékei felelevenítésével kiírta magából mondanivalóját. A többit pedig kollégáira bízza: végez­zék el az Ady-szakértők, mindazok, akik még tudnak, ké­pesek Róla újat mondani... Szilágyi Aladár Hát emberségünk érte szörnyű csúfság, Mégis az Élet követeli jussát S a meggyötört szívet föl kell emelni, Kell hogy még lelkem régi hitek gyújtsák Vagy egészen elbocsátom magam. (Beszélgetés a szívemmel)

Next