Keleti Ujság, 1919. május (2. évfolyam, 94-118. szám)
1919-05-09 / 100. szám
Oi Kritikaszínházlápa kolozsvári régiekről * * fi publikum humoros bírálata — fi Farkas utca planétái — Kis ember nagy asszonnyal jár Kolozsvár, május 8 A kolozsvári „Nemzeti Színház“ múltjáról igen sok értékes ismeretlen adatot hozott már nyilvánosságra a „Keleti Újság“. Minden sor, minden emlék, amely ehhez a nekünk igen drága kultúrintézethez fűződik, ma is érdekes és tanulságos. Körülötte, érte és benne zajlottak le nagyjában a város társadalmi életének legkimagaslóbb mozgalmai, a kolozsvári színjátszás története a tanúbizonyság, hogy ebben a városban mindig megbecsülésre és megértésre talált a komoly művészet és a hivatott művész. Emlékezzünk sűrűn kiváló aktorokról, igazgatókról, intendánsokról, legyen szó ez egyszer a mi közvetlen elődeinkről, akik épen úgy kívülről figyelték, bámulták vagy ócsárolták a festett világot, mint jó magunk, szóljunk a mai közönségnek a régi publikumról. A kolozsvári öreg színház 1840. évi közönségét igy írja le kedélyesen, csufondárosan, az utókor számára a „Nemzeti Társalkodódban egykori hírlapíró társunk : — Mi már a kolozsvári színház nagy magyar közönségét illeti, az még igen is hasonlít a régi nagy magyar hegyhez, a Himalájához. Ott sok növény tenyészhet a kolozsvári kicsi kifli-penésztől a lybanusi nagy cédrusig. Sok állat élhet egytől másig. E hegy csúcsán a karzat rostélyzata közt lövik el a művész-király koronázási százegyét. Ott dörgenek el a fenyegetődző villám véghangjai. A felmelegült hegytömeg ott alakul vulkánokká, onnan önti el a földszintet özönlő verslávával. Ah és óh, ott a jég is változó! A felső- és alsópáholy, mint árára, úgy tartalmára nézve is igen egyforma. Itt már az erkölcsi és értelmi műveltség otthonibb, az ítélet helyesb, gyakran önerejű és állású, nem rábeszélt. A mű, művészet és művész iránti nyilatkozás szerényebb, illedelmesb. A középkorpáholy a jelenkor jelesb hangászait, művészeit Európa legszebb színházaiban látta versenyzeni, működni. Ennek a művészet házi eleme, azt gyakorolja. — A földszint egy kivonat az előbbiekből, sőt leginkább erdélyi polgár és katona, tudós és tudatlan, agg és ifjonc, szép és rut köztársaságilag elegyülnek ott. A tanár könyve s a kalmár rőse: egyenrangúak. A piperkőc gőzőse csendesb, vitorláit összébb húzvák. A szemüveg gyönge fő, mint gyönge szem jele lehet egyformán. Kár, hogy a vérmérséklete szint oly izgékony ennek is, mint a más pólusnak — a karzatnak. Mint vas a mágnestől, úgy rázkódtatják, forgatják az indulatok a kedély hullámzatain e két végpontot. Földszint és karzat, mindig zörgő két kereke azon győzedelmi szekérnek, melyen a szegény működő művész oly gyakran nyakát szegheti. A földszinten alakult meleg körök fagylaló dérként hervasztják a karzat világait.,Vagynak színházi kétéltűek is. Ők most a karzaton, majd a földszinten él vélik a művészet örömeit. A lázas képzetek túlcsapongó dühei nem is korlátozhatók. Ezek éljen, taps, fütty s több efféle színházi Hírnökök telegraphjain mindig közlekedésben tartják az egészt. Aztán a karzat egyik magtára a földszintnek. Annak értekb gyümölcsei önkint alá hullanak ide. De a földszin nem Bethesda tava, nem is Prieznicz féle zuhany, nem gyógyít rögtön. Idő kell hát némelly főnek, mig abból egy nagy rész az értekb ész lombikán kigőzőlög és Betheri szárnyain vissza szállong eredeti honéba, föl, föl oda a Galériába. . . . Így ír egykori, derék kortársunk, aki azonban egy dologról megfeledkezett, mikor a közönséget leírta és ezt egy csípős mondatban egy későbbi számban pótolja is kortársa, aki Keserű Ödön álnév mögül aforizmákat szokott gyártani: — Nikleby szerepét K. színész igen nagy taps közt játszotta: a karzaton számos jegy ingyen osztatott ki. . . . Voilá! A klakk őse Kolozsváron ! A Farkas utcai színház planétái Ilyen volt a humor szemüvegén keresztül a régi publikum, de beszéljünk egyúttal arról, hogy milyen volt Korbuly Bogdán híres színtársulata, amely a Farkas utcai Múzsahajlékban játszott? Még ma is orromban van a jellegzetes parfüm: cukrászsütemények, jóféle kormos almák illata, keverve masztiksszal, arcfesték, púder és zsúfoltságszaggal, ami az embert már bizony elég szűk és szegényes foyer szárnyajtóinak csapkodása közben fogadta és amit az igaz régi habitate olyan élvezettel és egyszersmindt otthonias érzéssel szívott a tüdejébe, mint az ősjogász a kávéház füstjét, vagy Sir Joe Chamberlainé a „House of Commons“-ét. Évekig szívtam magamba én azt minden este, mint a Peteley öreges újságjának színi referense és valamelyik primadonnának állandó hódolója. Legelső ideálom Krecsányi Sarolta volt, valamennyi magyar subrette-genie elődje és királynője, aki azonban csak pár évvel előzte meg Pálmay Ilkát, a serpolettek serpolettjét a Korbulynera idején. Nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik volt nagyobb a maga nemében. Graciózitás, finomság, chick a kis ujja hegyéig az első — talán a legelső színpadi nagyság, aki a magyar színpadon fogalmat adott az igazi „chick“-ről — őseredeti tehetség, temperamentum, népies zamat, valódi drámai mélységektől a fékvesztett léhaság Chimboraszójáig, a második. Amannak a hófehér Teleky Sándor ezredes, emennek a koromfekete Bánffy Gyurka báró a peace-makerje a kolozsvári versenypályán. De azért mindkettőtől én is kaptam csókot. Az elsőtől úgy, hogy — ötödik gimnazista voltam akkor — beállítottam a lakására ezzel a kérdéssel: „Itt lakik kérem, Bodor Antal ?“ Persze, tudtam, hogy Bodor Antal az épület másik szárnyában lakott... De közben megcsókoltam finom fehér kezét jövet is, menet is. A másiktól pedig úgy, hogy egy bohém vacsorán lepingáltam a profilját, olyan találóan, hogy fülön csókolt érette. Soha ennél huncutabb fitos orr színpadon még nem hódított. Nem tudom, mit csinált vele Párisban, valahogy kiegyenesíttette, de tény, hogy ezzel legoriginálisabb karaktervonását tüntette el. De ideje, hogy komolyan beszéljek mér a Korbuly híres gárdájáról. Hát igen, E. Kovács Gyula . . . Ő hódította nekünk vissza Budapesttől. Mert egy ideig Kovácsot is elszakaszta a Farkas utcai színpadtól a fővárosi „„Nemzeti“. De nem állta sokáig. Ő sem tudott a pesti közönséggel soha összemelegedni, sem az ő vele. E. Kovács attól a pillanattól kezdve, hogy legelőször hált a kolozsvári „Csillag“-fogadóban (a „Biazini“-szálló szomszédságában jó kis kurta kocsma volt ez valaha, a Deák Albert dr. mostani háza helyén) — örökre, halétig eljegyezte magának a kolozsvári Tháliát, örökre, halálig otthonának a Farkas utcai öreg bíbor-hambárt, annyira, hogy egyik utána halt a másiknak. Kovács nagy színész-egyéniség volt. Annyira önálló és egyéni, hogy iskolája még ma is él például az Ivánffy játékában és varázs hatása alól nem tudott menekülni — a szintén őseredeti Szentgyörgyit kivéve — senki más drámai színész, aki vele valaha egy színpadon játszott. Ő, magét, sőt a közönsége is, a maga idejében a legnagyobb magyar tragikus hősnek tartotta. Én a legnagyobb Don Cézár de Bazan-nak. Lehet különben, hogy ezzel csak a sokoldalúságát dicsérem. Soha finomabb, elragadóbb humorú bonvivant én nem láttam. De azért a „Csikósban“, ahol énekelt is , levágott minden népszinmű-énekest. Olyan szép férfi volt, hogy mellette Szacsvay is másodrangúvá törpült, ha együtt voltak a színpadon , pedig Szacsvaynál szebb hősszerelmese a kolozsvári színpadnak sohase volt. És ez a szép férfi bomlott a szépítőszerekért a csillogó, sallangos ruhákért és — a görögtüzért... Kovács Gyula, tudtom és hitem szerint soha más nőszemélybe — a feleségén kívül — szerelmes nem volt. De szerelmes volt egy szép páncélba, egy szép kardba, és — a kolozsvári publikumba. De ez is szerelmes volt ő beléje. Ez volt a lélektani motívuma annak, hogy ő csak Kolozsváron tudott azzá lenni, ami lett — de annak is, hogy a kolozsvári színpadnak az ő idejében meg volt a maga saját stílusa. Ez pedig nem kicsi dolog. Ha egyebütt és így Pesten is nemtetsző, sőt visszatetsző volt az ő deklamációja — az valami olyan idegenkedés volt, aminővel sokan hallgatják a Comedie koburnusban járó scandáló művészeit — idegen országbeli műértő emberek. Egy színtársulat, egy ensemble önálló stílusa körülbelül olyan érték, mint egy originális egyéniség a művészet bármely más ágában. És az ő és a Karbuly idejében, a kolozsvári színpad fénykorában együttesünknek ez az originális stílje megvolt. És ez E. Kovácsból sugárzott ki. Ezért volt az, hogy mi éppen úgy idegennek néztük Molnár Györgyöt — aki pesti szereplése alatt próbálta őt helyettesíteni, — mint E. Kovácsot a pestiek. Mert, ahol Molnár suttogott, — ott Kovács harsogott, mint az oroszlán — ha ugyan bírta hanggal . . . A legszebb hősszerelmesnek, Szacsvaynak nem lehetett más a felesége, mint a legszebb drámai szende: Boér Emma. Minden hősnőnek és naivénak, tehát az utolérhetetlen „Marittá“-nak, Ditróiné, Eibenschütz Mari-nak is született ellensége. Az egyetlen, akivel kikezdeni nem mert: Jászai Mari volt, akit nálunk még Kassainénak hívtak, de Jászai Pestre távozása után állandó hadilábon élt minden drámai szépséggel, még a szelíd, korán elhalt kiváló tehetségű Kéler Ilonával is. Csodálatos házasság volt a Kassay Vidoré Jászai Marival. Szerintem Kassay Magyarország legnagyobb komikus színésze volt a maga korában. Klasszikus dráma, operette, népszínmű egyaránt a pazarabbnál pazarabb komikai alakítások mélységes kincses bányáját nyújtották számára. És ennek a pöttöm, bagolyképű emberkének a lelkét meghasonlásba kergette az a vágy, hogy tragikus szerepeket játszhassék. Egyetlenegy szerepben , — a férj szerepében ez sikerült is neki. Jászai Mari legalább is két fővel magasabb volt a férjecskéjénél, — aki már, ha csak a színpadra lépett, — harsogó kacajra fakasztotta a publikumot. Úgy kell lenni, hogy ilyen hatással volt a feleségére is, mert rövid pár évi együttlét után elváltak, mégpedig olyan nagyon, hogy Jászai rég a pesti Nemzetiben alakította „Kleopátrát“, mikor „Antoniuszkája“ még mindig a kolozsvári színpadnak volt utánozhatlan Gonosz Pistája. Utánozhatlan és felülmúlhatlan. Ketten is próbáltak közelébe lépni: Ujházy és Gabányi, de mindenik fölött toronymagasra emelkedett a kis ember. Egyáltalában az ő életében én még csak hozzáhasonlítható komikust sem láttam. Vizváry például nagy volt a maga nemében, de micsoda száraz volt az ő humora a Kassay vastagon zuhogó fontaine lumineuse mellett! És mennyire egy és ugyanaz a Vizváry volt a Kassay ezerszinű és oldalú tehetségéhez képest! Isten kegyelméből való ős-színésztehetség volt, aki nem lett, hanem született. A kolozsvári nagy színészek külömben mindebben külömböztek a pestiektől. Én Szentgyörgyin soha sem láttam, hogy tanult, — némely estéken különösen nem — de azt igen, hogy tudott. Ugyanilyen volt Jászai is, de hát még a remek Kőrösyné és kiváló utódja: „Mimi“-néni, a Krasznai Miska életpárja. Ilyen volt Gerő Lina, ilyen Pálmay, Baloghné, ilyen Vidtor Pál, aki a kolozsvári karból ugrott a népszínmű tetejére. Ami különben Jászait illeti: ő neki inkább ellenségei voltak született tulajdonságai, amikkel azonban diadalmasan megharcolt, mint igazi hősnőhöz illik. A hangja érdes volt, a mozdulatai szegletesek, durvák. De isteni szép volt már akkor, mikor Marosvásárhelyen 18 éves korában egy szál plaidből állott az egész ruhatára. A többit lefoglalták a hitelezők . .. íme ezek voltak a híres Farkasutcai színház fénylő planétái, ahogy a két Váradit, Józsit és Miklóst, Gyenest, Demjén Rózsát, Mátray B. Bélát, Ditróit és másokat ne is említsem, akik épp úgy Pestre kerültek egyenként, mint, ahogy Ditrói a „Vígszínházba“ áttelepítette az ő hagyományaikon nevelkedett egész kolozsvári színtársulatot Budapestre: Hegedűs Gyulát, Vendreyt, Szerémi Zoltánt, Fenyvesit, Hunyady Margitot, Szerémy Gizellát és a többit: hadd hirdessék, minő színész-nemzedék melegágyát teremtette meg Kolozsváron az egykori boltos-segéd, Korbuly Bogdán. Péntek, 1919. május 9. 8. oldal Ha bútort akar vásárolni, ne sajnálja az utat Marosvásárhelyre és tekintse meg Székely és Réti Erdélyrészi Bútorgyár Rt. hatalmas, gyönyörű, berendezett bútortermeit Nagy választék egyszerűbb és egész finom bútorokban, jutányos árak, szolid kiszolgálás