Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)
1988-02-06 / 6. szám
[56 Annak is megvannak a maga előnyei, ha az újságíró egy kis sportág versenyzőjéről készül írni. Amikor felhívom a síszövetséget, hogy Fischer Lászlóval, a síugróbajnokkal szeretnék találkozni, a világ legtermészetesebb hangján felelik: a jövő héten itthon lesz, mondjak egy időpontot, amikor nekem megfelel. Mondok, ezzel mindent megbeszéltünk, várnak a szövetségben. Mielőtt Fischer László érkezne, néhány dolgot megtudok a síugrásról Kelemen Zoltántól, a válogatottak edzőjétől. Például azt, hogy a jó síugrónak átlagon felüli a ritmusérzéke, az összpontosító képessége, tűrhetően tornázik, egy szaltót gond nélkül megcsinál. Elmondja azt is, hogy a síugrás kifejezetten technikai sport, az ugrás hossza főként — pontosabban hatvan-nyolcvan százalékban — abban a tizedmásodpercben dől el, amikor a versenyző elrugaszkodik a sáncasztalról. Beavat továbbá abba is, hogy az ugró 85-90 kilométeres sebességgel csúszik le a sáncon, és egy kilométer/órás sebességcsökkenés akár hat-nyolc méterrel is kurtíthatja az ugrást. Kiderül, hogy a légmunka, amit laikusként rendkívül fontosnak tartottam, nem játszik olyan nagy szerepet. Összhangban kell lennie a versenyző sebességének és röppályájának, a mozgás elemzéséhez elengedhetetlen kellék a videó. Éppen azt magyarázza Kelemen Zoltán, hogy a síugrás tulajdonképpen veszélytelen sport, amikor belép Fischer László. Tőle viszont azt hallom, hogy ő nem mindig osztotta ezt a nézetet, tizennyolc évvel ezelőtt, pályafutása kezdetén legalábbis nem. — Nyolcéves voltam, amikor először fölmentem a szabadsághegyi sáncra. Lenéztem, és egyetlen gondolat járt a fejemben: csak kerüljek le valahogy élve. — Lekerült. .. — Igen, de akkor még nem sítalpon. Két héttel később ugrottam először, akkor egy negyvenméteres műanyag sáncról. — Őszintén, soha nem fél? Hiszen versenyeken gyakran látni hatalmas bukásokat, vért... — Véreztem már én is, de nem félek. Tudom, hogy ha felkészültem, akkor nem történhet velem semmi baj. Amikor mégis történt, akkor az én hibám volt. Buktam már nagyot, és akkor is pontosan tudtam, hogy hol rontottam el. Ha annál az ugrásnál történetesen nem szakad szét a térdem, a bukás után visszamegyek a sáncra, és ugrok még egyet, félelemérzet nem volt bennem. Biztos ugró vagyok, de ennyi év versenyzés után ezzel nincs mit dicsekedni, ez nem szint. A levegőben megtart a léc, olyan, mintha járdán mennék. " Az évek során az első számú magyar síugró lett, járja a versenyeket, most is csak átutazóban tartózkodik Magyarországon ... — Igen, november elejétől két és fél hónapig csak négy éjszakát töltöttem otthon, Világ Kupa-versenyek voltak szinte minden hét végén. Lassan a síugrás is egész éves sport lesz, mert áprilisig havon folynak a versenyek, júniusban pedig már megkezdődik az idény a műanyag sáncokon, a Világ Kupához hasonló sorozat ez, Grand Prix elnevezéssel, és a télihez hasonló mezőnnyel. Készítenek nekifutót műjégből, porcelánból, kerámiából, ezeket még jobban is szeretjük, mert nem változnak az időjárás hatására, a tulajdonságaik kiszámíthatóbbak. — A december végi versenysorozaton, melynek állomásai Kanada, az Egyesült Államok és Japán voltak, ha jól tudom, minden költségét a szervezők vállalták. — Valóban, fizették a szállást, az ellátást, az utazást, csupán a repülőjegyek így, kedvezményesen fejenként 5500 dollárjába kerültek a szervezőknek. A költségek persze megtérülnek. A versenyeken rengeteg néző volt, vagy háromszor annyi, mint szokott. Ennek az volt az oka, hogy csak Japánban volt hó, a másik két helyre úgy hordták oda húszharminc kilométerről. Így aztán azok, akik máskor maguk is síelni szoktak, most beálltak a nézők közé. A síugrás külföldön egyébként is igen népszerű, az idén a garmischi versenyt például huszonegy ország tévénézői látták, összesen mintegy háromszázmillióan. — Ebben a népszerű — és a jelekből ítélve gazdag — sportágban hogyan jut eszükbe a rendezőknek, hogy éppen egy magyar síugrót kellene meghívni? — Eszükbe jut. Érdekes módon a stadionok kedvence egy angol és egy holland ugró, pedig egyikük sincs az élmezőny közelében. Ugyanígy természetesnek veszik, hogy ott ugrik egy magyar is a többiekkel együtt. Állítom, hogy külföldön jobban ismernek engem, mint itthon. Tudja, nekünk igazából csak Hegyeshalomig kell megküzdenünk a részvételért. A versenyeken aztán kialakul egy hierarchia, mindenkit a saját kategóriájában mérnek meg. Senkinek sem jutna eszébe, hogy bennünket mondjuk a norvégokkal hasonlítson össze. Úgy konferálnak be minket, hogy a síkságról, a pusztáról jövünk, tudják, hogy nálunk legfeljebb másfél hónapig van edzésre alkalmas hó. A síugrás igazából csak Norvégiában és Finnországban vált a tömegek sportjává, nálunk — mindenkit, a gyerekeket is beleszámítva — csináljuk ötvenen. Szóval az eredmények értékelésekor ezt a közönség is, a szakma is figyelembe veszi. — És a gyárak a felszerelések kiosztásakor? — Ők is. Néhányan, akik Világ Kupa-versenyekre járunk, ingyen kapjuk a felszerelést. Tudni kell, hogy a síugrók felszerelését nem lehet eladni, mert az ugrókon kívül senki nem használhatja. A ruha, a sí, a sisak nem alkalmas semmi másra, de még a kötés sem. A reklámérték azonban a televíziós közvetítések jóvoltából óriási. — Akkor itthon nem kerül sokba egy síugró. — Nem, mert az egyesülettől nem kérünk sem pénzt, sem felszerelést. Engem a Honvédban tulajdonképpen még szeretnek is, mert nyertem kilenc bajnokságot, és ez olimpiai pontokban ugyanúgy fizetett, mintha valamelyik csapat lett volna az első az NB I-ben. A külföldi versenyeken még reklámozom is a klubot, videokazettám van róla, hogy a nyugatnémet televízió a közvetítésben úgy mutatott be, mint a Honvéd versenyzőjét, azé a Honvédé, amelynek labdarúgócsapata bajnokságot nyert, és ahonnan Détári is kikerült. — Térjünk vissza a felszere