Képes Európa, 1995. október-december (4. évfolyam, 37-45. szám)
1995-10-04 / 37. szám
MINDENRE KÉPES EURÓPA VÁCZY ANDRÁS Szemét B., a csavargó és alkoholizáló életmódot folytató, halmozottan hátrányos helyzetű hajléktalan egy szeles, eső permetezte őszi alkonyon a kukában mobiltelefont talált, először nem hitt a szemének, ilyen csuda még nem akadt turkáláson edzett kezébe, ráadásul a mobil a kuka középtáján helyezkedett el, ott, ahol leginkább a lágy holmik szoktak lenni, jelesül a zöld hajat eresztett, nyúlós sonkafélék, nyáladzó algára emlékeztető, síkos tapintású, félig avagy teljesen rohadt sajtok és a folyós állagú, az emésztés határán málladzó desszertek, szóval a mobilnak, ha már idekerült, inkább kellett volna lenni a felső régióban, az értékesebb szilárdak társaságában, a csereértéknek minősülő hullámpapírdobozok, műanyaggöngyölegek és zacsik, a többcsillagos konyak és többéves viszkis üvegek között, utóbbiak alján egy slukkra valóval, de lehetett volna még alább, a penészes kenyérdarabok és a titokzatosan meghúzódó, negyedrészig kievett kaviáros üvegcsék szférájában, mely szférák tartalma némi szőrtelenítés után fogyasztható. B. csupán néhány kósza percig morfondírozott a lelőhelyet illetően, aztán szokásától eltérően, leült a járdára a kuka mellé, és turkálásra kifejlesztett, hosszú, kedves körmű ujjai közé vette, mondhatni dédelgette a mobilt, még a nyála is rácsorgott, egy nyomás, és a ketyere gombjai világítottak, istenem, tévedt el B., most nagy ember lettem!, mit csináljak, mit csináljak?, kit hívjak fel?, szökött fel vércukra a világ ilyetén kitágulására, és a hirtelen rázuhant gond hatására homlokán kiütött a verejték, feloldotta ráncai redőiből a hónapos koszt és kőkeménnyé csomósodó tincseiből a korpával komposztot képező zsírt, s a sötétbarna lé, mint tavasz tájt patak a hegynek ormáról le a völgybe, úgy csörgött B.-n végig, hogy már maga is érezte, büdös akár a klozettben hancúrozó döglégy; aztán lehiggadt, egyszersmind szagtalanabb lett, kijózanult a hirtelen jött eufóriából, hiszen a kollégákat nem hívhatta, azoknak nincs ilyenük, na de mi lenne, ha felhívná, mondjuk a főpolgármestert vagy a belügyminisztert, netán magát a miniszterelnököt, sőt, az amerikai elnököt, az ENSZ főtitkárát, a pápát, és elcseverészne velük a világ folyásáról, miszerint: én vagyok elnök úr meg eminenciás uram, én B., innen a kuka mellől, és hogyan megy sora, mi újság, hogy szolgál az egészsége és így tovább; de úgy ahogy van, ez hülyeség, szőtte tovább a gondolatot B., s tán jobb lenne, ha arról beszélne, mert végre beszélhet, hogy ebben a nagy rendszerváltás utáni keleti blokkban, kérem szépen annyi a szemét, hogy azt uraságok elképzelni sem tudják, és nemcsak az, amit én és a kollégák, mi a szemétspílerek a kukába köldökig belemászva kiguberálunk, hanem amit az emberek szétdobálnak, engem például, amikor egy ötszázas Merdzsó célba vett, s úgy húztam el hajmánt, mint a csuklyás patkány, fejen talált egy ezüst öngyújtó, besárgultak a kollégák az irigységtől, szóval folytatta már félhangosan a monológot újfent lelkesen B., ennek az egész mocsokságnak itt a szagtalan szemét az oka, a mani, merthogy ettől van, hogy a nyugdíjast összekeverik velünk, lassan már a tanárokat is, aztán meg mielőtt betakaródzom vele, olvasom a hírlapokban a nagy lenyúlásokat, a bankos balhékat meg a maffiát, munkámmal jár a sasszem, látom én a kacsalábas kórókat meg a korhadó paneldzsumbujt, szóval ez a mocsok pénz mindent berandít, tessék csak nézni a nagyvilágba, mutatja a tévé, tavalyi lomtalanításon jött, hogy mint a vadállatok, gyilkolásszák halomra egymást népek, vér és vér, naná, a gépstukker nagy biznisz, megint a pénz és annak ikertesója a politika, mert hát ott van aztán igazi ganézás dumában és csinálásban, és hogy amit összeturkálnak, azt hajigálják egymás fejének az ország választottjai, keverik a trágyát habosra, hát az kérem minálunk is sok lenne, pedig ugye sem én, sem a kollégák nem igazoduak mindenben a spanyol etiketthez, és B., ott a járda szélén magas morálfilozófiai fejtegetésekbe szökkent, még a századvégi kultúrgenyára is kitért, és nyomogatta a mobil gombjait, magát a Jóistent hívta volna, és a heves fölindulástól nekibuzdult adrenalinja csupán azért nem spriccelt ki a fülén, mert ott volt a zsírdugó, de a markolászástól a mobil nyekkent egyet, és mint elszenesedett fadarab, kettérepedt. És akkor B. felállt, és a kukába vágta a mobilt. MOTTÓ: „Koldulni, kintornázni, köpködni és szemetelni tilos!” (Egykori tábla a budapesti bérházak falán)