Képes Ifjúság, 1977 (33. évfolyam, 1427-1463. szám)
1977-02-02 / 1430. szám
képes ifjúság 5 (Tito elvtárs negyven évvel ezelőtt került a JKP élére)TITO mellett A jubileumi év alkalmából cikksorozatot indítunk. Ebben azoknak a dacosoknak a visszaemlékezéseit közöljük, akik a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette, forradalmunk fegyveres szakában ott voltak Tito elvtárs közvetlen közelében. Elsőnek az Újvidéken élő Janko Bajicot szólaltatjuk meg, aki 1941 nyarán Glina, Sisak, Kostajnica és Bosanski Novi által bezáródó négyszögben, a Petrova és Zrinska gora között, a horvátországi Banija szívében ragadott fegyvert és akit — majd egyévi partizánoskodás után — rendeltek át a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és a Jugoszláv Partizán Osztagok Főparancsnokságát kísérő zászlóaljba — Tito elvtárs közvetlen közelébe. I. Sokan a nevét sem hallottuk — Mi volt a neve annak a partizánosztagnak, amelyhez a felgyújtott falujából menekülve csatlakozott? — A legelején neve sem volt, valamilyen alakulatot emlegettek. Azután nevezték el Első bánijai osztagnak, amikor már több mint ezren voltunk. Én abba a zászlóaljba kerültem, amelynek parancsnokát Diura Bokrainak, politikai biztosát pedig Suzujevicnek hívták, de akit mindenki egyszerűen Cikónak szólított. Emlékszem, hogyne emlékeznék századparancsnokom nevére is, hiszen Rade Ormuja vezérőrnagy lett, néphőssé is avatták. — Hány éves volt, amikor a partizánokhoz került? — Húszéves, mondhatnám, hogy zászlóaljunk harcosainak túlnyomó többsége még fiatalabb volt. Fegyvert nem ragadhattam mindjárt, mert azért külön kellett mindenkinek megharcolnia — puszta kézzel. Abban az időben zászlóaljunk állandóan vívta a csatát. Kerültük a frontális összecsapásokat, mindig lesből, rajtaütésszerűen támadtunk, olyankor, amikor az ellenség , az olasz fasiszták, az usztasák és a demokránok a legkevésbé gondolták, hogy a közelükben vagyunk. Hogy miért csináltuk ezt így, sokáig nem tudtam, meg nem is érdekelt. Csak később magyarázták meg, hogy a túlerővel szemben ez a partizán-módszer a legalkalmasabb. Valahány fegyveres akciónk villámgyorsan folyt, ritkán tartott egy-két óránál tovább. — Milyen kiképzésen esett át? — Azelőtt soha puska nem volt a kezemben, a fegyverforgatáshoz tehát nem értettem, de a bajtársak mindent megmagyaráztak. El kell mondanom, hogy azokban az első hetekben és hónapokban a fegyveres felkelés méreteiről is vajmi keveset tudtam. Annyit láthattam magam is, hogy minden ütközet után többen vagyunk, a fiatalok megragadták az első alkalmat és csatlakoztak hozzánk. Hogy harcolnom és harcolnunk kell, azt nekem senkinek sem kellett mondania, hiszen a harc puszta létünkért is folyt. Később közölték velünk, hogy a mi harcunkat Jugoszlávia Kommunista Pártja szervezi és vezeti. — Mikor lehetett ez? — 1942-ben, egy szép tavaszi napon. Közvetlenül egy fegyveres akciónk után — Bosanski Novi helyőrségét támadtuk meg — mint a SKOJ új tagját engem is elvezettek a gyűlésre. Zászlóaljunk politikai biztosa beszélt, ismertette, milyen a politikai helyzet az országban és a világon. Beszélt a felkelés méreteiről, az árulókról, a megszállók szolgáiról, a fasiszták gazságairól, valamint a mi és a többi partizán osztag sikereiről. Akkor hallottam először, hogy nekünk, tehát a partizánoknak főparancsnokságuk van és hogy a főparancsnokot Titónak hívják. — Akkor hallott először erről a névről? — Most is csodálkozom ezen, de higgye el, sokan akkor hallottuk először, hogy Tito létezik. Össze is néztünk néhányan, mi, az új tagok, s azt kérdeztük magunkban, majd később egymástól: ki lehet az a Tito? Milyen név az? Egyáltalán név-e az? Hova valósi? És hol lehet ő most, amikor az országot megszállták a fasiszták? — Ki adott választ ezekre a kérdésekre? — Sokáig senki, mert úgy véltük, hogy ezt nem kell kérdezni. Ettől függetlenül jóleső érzés fogott el mindannyiunkat, mert úgy éreztük, hogy most ennek az adatnak a tudatában erősebbek vagyunk. Megtudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy még főparancsnokságunk is van, tehát hadsereggé fejlődtünk. Meg kell mondanom azt is, szégyenlős legény voltam, bátortalanul kérdezgettem, a legszívesebben pedig hallgattam. — Milyen annak a vidéknek a lakossága, ahol osztaguk harcolt? — Vegyes. Horvátok, szerbek és muzulmánok lakják. A megszálló igyekezett ezeket összeveszíteni, testvérháborút kirobbantani. Magam is hamar meggyőződhettem, hogy milyen hazug az usztasa propaganda. Fegyveres harcunk volt a legjobb válasz. Persze, a kitartó politikai felvilágosító munka is, amit a magam módján akkor vállaltam, amikor a SKOJ tagja lettem. (Folytatjuk)