Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1124 LEVELEK HULLÁSA. Mikor legelőször találkozott vele, egy kapu alól lépett ki. Meleg, tavaszi zápor paskolta végig a járdát, a csatornákban még bugyborékolt a víz, a rügyektől duzzadó fák mosolyogva könnyeztek a szétrepülő felhők közül kiáradó napsugárban. A meleg, barna, beszédes szemét rávetette .Filóra, azután az égre pillantott. A szoknyáját egy picit megemelte s gyors lépésekkel sietett végig a víztől ragyogó járdán. Itt-ott beletükröződött az alakja az aszfalt horpadásaiban összegyülemlett tócsákba, majd az arca fehérlett Filó felé egy kirakat üvegéről. Filó egész délután, de még este elalvás előtt is valami kellemes nyugtalanságot érzett. A leány otthon levetette a tavaszi kabátját, befutott a szobájába, lehúzta a nedves cipőjét s egy pici házi félcipőbe bujtatta a lábát. Mosolyogva gondolt a fiatal férfire, aki délután, mikor a kapu alól kilépett, hirtelen olyan meleg álmélkodással nézte az arcát. Másnap, mikor újra arrafelé ment, nem találkozott vele s este nyugtalanul hevert az ágyában. Filó egy félóráig járkált a kapu előtt, ahonnét tegnap a leányt kilépni látta, pedig nagyon jól tudta, hogy csak a zápor elől menekült be a kapu alá. Egy hét múlva találkoztak újra. A leány az anyjával a propeller hídjára lépett, amikor Filó éppen kifelé jött a hajócskáról. A leány egy picit elpirult, Filónak megdobbant a szíve. Néhányat lépett a jegyes ember felé, hogy jegyet váltson s visszamenjen a hajóra, de hirtelen elfordult, megállt. Maga sem tudta miért, de remegett a lába. Alig mert a leány után nézni, aki már fent ült a hajón s könnyedén nekitámaszkodott a pad korlátjának. A kis hajó szelíd brummogással elosont a hajóhidtó. Besiklote a hullámok hátán a Duna közepére s átcicázott a túlsó partra, a fehér füstöt könnyedén köpdösve. Filó most már szeretett volna utánarohanni. Gyorsan átgondolta, hogy kellett volna mellételepedni, beszédbe ereszkedni vele s szégyenkezve vádolta magát. Azután felment a partra s belekeveredett az utcai járókelők közé. — Ostobaság — gondolta. — Hány lány tetszett már nekem! Holnap másik fog megtetszeni. Fiatal volt. Este nagyot ittak, sokat kacagtak, de néha hirtelen elkomolyodott. A leány otthon pirulva vallotta be magának . — Száz férfival is találkoztam már. Néhányon nevettem is, aki szerelemről kezdett beszélni. Hogy van az, hogy éppen ő . . . éppen ő tőle félek és mégis égő örömmel tölt el az a gondolat, hogy él s talán reám gondol ? Meg kellene, hogy szólítson, ha meglát valaho. Mellém kellene, hogy álljon. Ezt közönségesnek mondják és mégis . .. mégis ezt kellene tennie . . . Hónapok teltek el. A leány sápadt lett, a szeme tétován röpdösött mindig az utcán, mintha valakit keresne. Egy júniusi délután bágyadtan lépegetett az anyja mellett a dunaparti korzón. Széket keresett s meglátott néhány üres ülést, de egy pillanat múlva a tekintete Filóra tévedt, aki az üres helyek mellett ült. A vér hirtelen az arcába szökött, a lába megremegett, hirtelen az ellenkező oldalra fordult s rebegve szólalt meg : . — Talán a másik oldalra, anyám ? Az anyja csodálkozva bámult rá. — Hiszen itt több üres hely van. A leány azonban nem felelt, előresietett. Filótól messze telepedtek le. A leány hirtelen mélységesen szomorú lett. Az arca izzott. — Miért nem ültem le mellé ? — kérdezte magától fájdalmasan. Filó egypárszor elsétált előttük s lopva a leány arcára nézett. Egyszer forrón, szemrehányón, fájdalmasan összeakadt a tekintetük. Filó megriadva, elkomolyodva továbbsietett. Filó egy hét múlva a pályaudvaron találkozott a leánynya. Cigarettákért szaladt be a pályaudvar trafikjába. A leány az útikönyvek között keresgélt. Filó komolyan, zavartan nézett a leány felé s a leány hosszan pillantott vissza rá. Megsoványodott és szomorú volt. Kifizetett egy könyvet s a váróterem felé sietett. Filó a perronjegyautomatához ugrott. Idegesen bedobta a pénzt az automatába s a perronjeggyel a leány után sietett. A leány visszanézett, észrevette, hogy Filó utána siet, meggyorsította a lépéseit Reszketett, a váróterem ajtajánál érezte, hogy egy picit megszédül, a szíve hevesen vert, az arca tüzelt, a könyvet hirtelen kiejtette a kezéből. Ebben a pillanatban lépett ki egy fiatalember a váróteremből. Felvette a leejtett könyvet s udvarias meghajlással odaadta a leánynak. Köszönt s majdnem beleütődött Filóba. A másik pillanatban mosoly derült a szája körül s hangosan rákiáltott Filóra: — Szervusz ! No ? Csak nem utazol ? Filó zavartan nézett rá: — Nem . . . azaz hogy . . . Csak be akartam menni a váróterembe. De már ment is visszafelé lehangoltan a barátjával. S amint tovaballagtak az utcán, komoran morfondírozott : — Ha én vettem volna fel a könyvet, akkor talán ... Megéreztem volna a mosolyából, a feje biccentéséből, hogy tetszem-e neki . . . Ha a könyvet én vettem volna fel . . . De nem én vettem fel . . . Szórakozottan lépkedett a barátja mellett s arra gondolt, hogy a leány most ül be valamelyik kocsiba. Most a vonat megindul. Talán soha többé nem látja. Egy év is eltelt, amikor egyszer a leányt egy férfi karján pillantotta meg. A Filó szíve megdobbant. Fanyar mosoly áradt szét az arcán. Nem is fájt valami különösen neki, legalább így akarta érezni. Hiszen természetes, egészen természetes, ami történt. Mikor az asszony észrevette, könnyedén elpirult, a szemét hirtelen lesütötte, majd lopva újra a Filó arcába pillantott, mintha azt mondta volna : — Hát látod ? így van ez. — Persze, persze — motyogott magában Filó. — Micsoda ostoba álmodozás is volt! Sokáig bámult utánuk. Egy-egy kirakat előtt megálltak, a férfi beszélt s élénken mutogatta az asszonynak a kirakatban heverő holmikat. Azután eltűntek. Filó lement a propellerállomáshoz, ott ődöngött egy darabig. Nézte a kis hajókat, az idegen embereket, amint ráléptek a hajóhoz vezető dobogóra. Bámulta az ismeretlen arcokat, amelyek közömbösen meredtek felé. Azután felment a lépcsőn a korzóra. Hideg őszi este volt. Alig lépkedett egypár ember a korzón. Leült ott, ahol egyszer régen őt megpillantotta. S kiment a pályaudvarra is. Cigarettát vett most is, hiszen kellett neki a cigaretta. Majd a kirakott könyvtömeg felé vetett egy pillantást. A lelkétől bőven ömlő fájdalma hullámokban tarajzott fel: — Hát miért nem jön most újra? Csak még egyszer látnám, amint kertüris keze végigszalad a könyvek között. Sokszor találkozott azután vele az utcán. Hol az urával ment, hol egyedül Egyszer, úgy látta, elpirult, de nem nézett soha a szemébe. Néha szomorúnak látszott, néha közömbösnek. A színházban néhányszor nevetni is látta. Az ura már kövéredett kissé, nagyon figyelmes volt hozzá. Az asszony valami természetes bájjal fogadta a figyelmességét. Nem volt szomorú, nem látszott, hogy őrülne. Élt. KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19.