Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-26 / 43. szám
1920. október 26. KÉPES KRÓNIKA Ferencnek joga volt előnyben részesíteni Bálint fiát és ha megtette, oka is volt reá. Az a pótvégrendelet csupa mese. — Nagyanyám , Solymári Ilona — látta! Magam hallottam tőle nem egyszer. És határozottan állította, hogy abban Bálint teljesen egyenlő részt kapott a testvéreivel. Évtizedeken át hiába kutatták-keresték az okmányt, de ha sikerülne ráakadnunk, legalább részben megakadályozhatnák Atala őrültségének következményeit. Semmit, érted, semmit se kapunk, ha az okmány elő nem kerül. Domokos Jenőé lesz ott minden, a legutolsó fűszálig. Valéria vállat vonz. — Atala néni úgy rendelkezhetik, ahogyan neki tetszik. — De nem addig van. A vagyon részben mégis Solymárieredetű és ha a tulajdonosa elhal, ott vagyunk mi, akik vérszerinti örökösei vagyunk. Ebben a tekintetben nem engedhetem bekötni a szemeimet. Amiért Atala valamikor szerelmes volt Domokos Lászlóba, nem következik, hogy az érzelgős ostobaságok levét mi igyuk meg. Elvégre, Jenő semmije Atalának. Se fia, se rokona. Soha óvást nem emeltem az ellen, hogy Domokos Lászlót, annak egész életében, pénzzel tartotta — elvégre a jövedelmeit saját tetszése szerint pocsékolhatta el, — de hogy a fia kiszorítson minket abból is, ami jogszerű örökségünk, a legerélyesebben tiltakoznom kell. — Magad mondtad, hogy Atala nénivel nem lehet arról beszélni. — Természetesen. Mert ő nem csupán elfogult, hanem az esze se tökéletes. Sokat búsult teljes életében és az megzavarta. Bizony, Domokos László okosabban teszi, ha minden csúnyasága mellett őt veszi el. Mi haszna volt a szép feleségből ? A Hámory-leány csak kacérkodni, affektálni tudott, fényesen öltözködni, mulatni, szórni a pénzt. Én tudom, hogy sok kezűséget, aggodalmat kellett átszenvednie, sohase volt mellette boldog és a féltékenység... Eh, mit nem beszélek előtted ! Szóval: el kell menned Borhátra mindenáron. Ha a pótvégrendeletet nem sikerülne is megtalálnunk, Atóla nem lehet annyira háládatlan, hogy valamiképen ne gondoskodjon rólad. Valéria hevesen szökött fel: — De én azt nem kívánom. Nem mehetek ilyen önző céllal. — Hát érts meg teljesen. Látod, hogy a legszükségesebbeket is alig tudom megszerezni. Nyomorúságosan élünk, mint az utolsó koldus. A jövő pedig még sötétebb. Jövedelmi forrásaim maholnap teljesen kiapadnak. A lovak, amelyeket legutóbb vettem, köhögnek és egyéb jelenségei is mutatkoznak annak, hogy ezúttal nagyon megcsalódtam. Fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. Ha a kis mozgótőkém elpusztul, odavagyok végkép. Még kenyeret se tudok szerezni... Mélyen sóhajtott. Arca csupa fájdalmas, vigasztalan bánat volt. Valéria sírva hajtotta fejét a vállára — Apukám, édes, jó apukám... — Bizony,csak a végső kényszer előtt hajolok meg, ha elengedlek, magam mellől. Nem tudom, mi lesz velem... — Hát jöjj te is, apuka. Egyszerű a dolog. — Nem lehet. Atala sohase szeretett és a lovakat se hagyhatom. Kerekesnével találkoztam hazajövet. A leánya megint visszament az urához. Most szabad és eljön, hogy főzzön, mosson és rendben tartsa a házat. Még ma, a délutáni vonattal indulnod kell, kis leányom. Valéria komolyan, összevont szemöldökkel nézett maga elé. Ezen a bájos, fiatal leányarcon nyoma se volt most a vidámságnak, amely röviddel előbb olyan napsugarasan árasztotta el. Szinte teljesen átalakult. Az imént még gyermeknek látszott: boldog, jókedvű gyermeknek, aki örömére van önmagának és a világnak — most pedig gondolkodó, komoly nővé lett, aki előtt nem ismeretlen a balsors, a bánat és szomorúság. Töprengő arcán nehéz kétségek kifejezése ült. — Hiába, választás nincs. A magam jövőjének nyugalma is ettől függ, jól tudod. Az egyetlen szalmaszál, amelybe kapaszkodni lehet. Egy-két hónapig talán még kibírnánk valahogy, de azután ? A leány még mindig hallgatott. Szemeinek mélyén ott örvénylett a gond és bánat. Ormay előrehajolt, mintha fürkészni akarná vonásait. — Be kell látnod, hogy ez az egyetlen megoldás. Valéria most reá tekintett. Valami különösen hideg, fagyos fény csillant meg szemeiben. Kezei észrevétlenül, keményen csukódtak össze. És hirtelen, szenvedélyesen tört ki: — Nem bírom! Kérlek, ne gyötörj. Én sajnálom Atala nénit, bár sohse láttam, de tudom, hogy beteg és elhagyatott. Kész vagyok bármely percben arra, hogy ápoljam, virrasszak mellette, gondozzam a legjobb tehetségem szerint. Megteszek mindent, csak azt nem, hogy hamis szívvel, a jövendő örökség reményében közeledjem hozzá. Ennek még a gondolata is lealázó. Nem bírom megtenni! Ha nem tudsz munkád révén pénzhez jutni, majd én megpróbálom. Erős karjaim vannak és semmi se tart vissza... — Téged ? Egy Ormay bárónőt ? A leány szánakozva mosolygott. — Bárónő ? Hát van értéke a címnek, ha üres a gyomor ? És nem végezek-e máris épen olyan munkát, mint a nép bármely leánya ? Nem szemrehányásként mondom, — erre nincs jogom, — de jól tudod, hogy nem ismeretlen előttem a nélkülözés és mégis százszor inkább választom azt, mint a hamisságot, tettetést és alattomos haszonvágyat. A „sánta báró“ rémüldözve csapta össze a kezeit. — Szent Isten ! Micsoda szörnyű bűnöket látsz te a világ legtermészetesebb kívánságában. De nem akarok vitatkozni. Tekintsünk el minden mellékes szemponttól. Azt hiszem nem akarod megtagadni a segítséget attól, aki most nagyon reád van szorulva. Tehát mikor indulsz ? Ha a háromórai gyorshoz eljuthatnál, este 10 órakor Borháton vagy. Sürgönyözni fogok a doktornak és a kocsi az állomáson lesz. Valéria mélyen sóhajtott. Tisztában volt azzal, hogy apjának legforróbb vágya megy teljesedésbe a Solymáricsaládhoz való közeledéssel. Évek óta kereste az utakat-módokat és most semmiért le nem mondana róla. Egy nagy, hatalmas csalódással ismét több fogja érni és ő tudta, hogy ez mást nem jelent reá nézve. Választani csak két rossz között lehetett — és miért ne pártoljon ahhoz, amelynek hatása csak a messze jövőben fog mutatkozni. Megadóan hajtotta le fejét. — Tehát három órakor. Addigra elkészülhetek, ha gyorsan átesünk az ebéden. A „sánta báró“ magánkívül volt örömében, ölelte, csókolgatta az ő „aranyos, okos, galambkisasszonyát“. — Majd meglátod, mennyivel más sorod lesz ezután ! Ebből a nyomorúságból olyan otthonba kerülsz, amely méltán megillet. A vörös kastély régi, évszázados kastély ugyan, de a berendezése megfelel a legkényesebb úri igényeknek. Atala mindig szerette a szépet. Lehetetlen, hogy vonzalmat ne érezzen majd irántad és... Valéria már nem is hallgatta tervezgetéseit, túlcsapongó reményeit. Sietve evett pár falatot. Még nagyon sok elintézni valója volt. A „sánta báró“-nak semmi esetre se volt szabad meghallania azokat a hosszú, titkos tárgyalásokat, amelyeket Lizivel folytatott, az elkészített és félig kész hímzések dolgában, amelyek rendesen a városba vándoroltak, hogy ellenértékű, némi csengő ezüstpénzt juttasson a szorgalmas, művésziesen ügyeskezű munkásnőnek. Lizi közvetítette ezeket a dolgokat és a bárónak sejtelme se volt arról, hogy az ízletes ebédek nem csupán abból a nagyon szerény konyhapénzből készítődnek, amelyeket ő ad át Valériának. 1147