Képes Sport, 1962. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1962-09-04 / 36. szám
A világ tobzódik az Ember által alkotott csodákban: a világűrben száguldunk, ismerjük az atom titkát, az orvosok halottakat támasztanak, szívet, agyat operálnak. A sportvilág tobzódik a hihetetlennek tűnő csúcsok sokaságában: öt méter a rúdugrás, 230 cm a férfi magasugrás, 10 másodperc a 100 m-es síkfutás, 53 mp a 100 m-es gyorsúszás új határa! Soha nem hitt ütemben fejlődik az élet, s ezen belül a sport. Tudományos kutatók, orvosok, szakemberek, edzők százai keresik lázas tempóban a továbblépés, a fejlődés újabb lehetőségeit, s egy-egy világverseny ma már szédületes eredményeket produkál. A magyar sport hosszú ideig nemcsak lépést tartott a fejlődéssel, hanem zászlóvivője is volt az új utak kutatásának. És mert jól vezettünk, alattunk is bőségesen. És aztán bebizonyosodott az is, hogy ebben a rohanó tempóban nincs megállás: aki, nem hoz mindig újat, az lassan lemarad, kihull a sorból. Egy kicsit mintha így jártunk volna mi is. Ezért kell most jobban szedni a lábainkat. A magyar sport legfelsőbb vezetői a magyar szakemberek legjobbjaival megbeszélve hatalmas, az egész ország sportját átfogó, új versenyrendszert dolgoztak kia fejlődés meggyorsítása érdekében. Nem arról van szó, hogy néhány klasszist neveljünk, hanem hogy a tömegbázist egészségesen fejlesztve, megfelelő utánpótlást biztosítsunk az élsport számára. A sportvezetők, edzők most „kóstolgatják” az új, egységes versenyrendszer különböző lehetőségeit, távlati perspektíváit. Két sportvezetőt kérdeztünk meg: mi az, ami legjobban megkapta őket a versenyrendszer tanulmányozása közben. Az egyik vezető — Vincze György — csapatsport, a kosárlabdaszövetség elnökségi tagja. — Nálunk most a legnagyobb probléma: ki a szabadba! Vannak még, akik nem látják be teljesen ennek szükségességét. Hisz régi, több évtizedes hagyományokat akarunk felborítani. Pedig, a mai teremviszonyok mellett ez az egyetlen útja a kosárlabda sport további fejlődésének, tömegesítésének. A kosárlabda egyre népszerűbb lesz a fiatalok körében. Az elmúlt években ezrek kapcsolódtak be a sportág vérkeringésébe, s ezrekre tehető azoknak a száma, akik szívesen jönnének. Ezeknek a számára pedig csak úgy tudunk játéklehetőséget biztosítani, ha kihasználjuk a jó idő, a szabad tér adta lehetőségeket. — A jövő évben már úgy rendezzük a bajnokságokat, hogy a csapatok szabadtéren■ játszhassák le mérkőzéseiket. Már az NB 1-es csapatok közül is bejelentette kettő — a BEAC és a MÁVAG —, hogy él a pápályaválasztói jogával, s bitumenes pályáján rendezi majd mérkőzéseit. A szabadtéri játéknak egyébként is nagyszerű perspektívái vannak. A kialakuló gócpontokon villanyfényes mérkőzéseket lehetne például rendezni, s amelyeket megszoknának, s megszeretnének a nézők. A jövő évi „átállás" egyébként más szempontból is szükséges: ősszel rendezik a férfi Európa-bajnokságot, s egy év múlva, az olimpiát is. Ekkorra kell tehát csúcsformában lenniök játékosainknak. Semmi nem alkalmasabb a csúcsforma elérésére, mint rendszeres bajnoki mérkőzések játszása. Biztos, hogy nem megy majd zökkenőmentesen az átállás, különböző problémákat kell majd megoldanunk. De ha szívvel-lélekkel dolgozunk érte, sikerülni fog. A másik vezető, Matura Mihály egyéni sportágnak, a birkózásnak a szakfelügyelője. — Az egységes versenyrendszer bevezetése ma még nem is teljesen érzékelhető fejlődési lehetőséget biztosít. Lelkes, áldozatkész emberek — például Abonyban Skultéty Sándor, Orosházán dr. Sándor László, Szegeden Futó Géza, Debrecenben Németi Gyula, Antal Imre, Kalocsán Deák Ferenc, és így tovább — minden különösebb segítség nélkül is sok tehetséges fiatalt adtak már a magyar birkózósportnak. Ha ezek egy tudományosan kiértékelt, s jól bevált edzésrendszer alapján dolgoznak majd, még sokkal többet tudnak produkálni. Persze, vannak ma még, akik azt mondják: elég, ha a válogatott keret dolgozik egységes elvek szerint. Ezek nem gondolnak arra, hogy a magyar birkózósport nem 8—10 emberből áll, a sportág ügye nem lehet tehát néhány ember magánügya. De én bízom benne, hogy a sportág szeretete végül minden sportemberben legyőzi az ellenkezést. Minden napért kár, amit elvesztegetünk. — Egy másik dolog: mi most a saját bőrünkön érezzük például a versenynaptár hibáit. A világbajnokság után természetesen pihenő volt, s most októberben a Szovjetunióban kötöttfogásban, majd idehaza szabadfogásban versenyzünk szovjet együttesekkel. Az eredmény nem lehet kétséges, hiszen egy szovjet csapat a legjobb formában levő magyar csapatok számára is kevés győzelmi esélyt ígér. Új naptárunkat már jobban építették fel. Az 1964. évben az olimpia októberben lesz Tokióban, 1963-ban is úgy dolgozunk, s úgy versenyzünk tehát, hogy erre az időszakra jöjjünk formába, s ekkor legyenek — lehetőleg az olimpiai megterhelésével azonos terhelésű nemzetközi versenyek. — Sok munkát kell addig végeznünk, amíg eljutunk a tervek megvalósításáig. De a józan ész azt követeli, hogy sportágunk jövője érdekében — minél gyorsabban kezdjük el az átszervezést. A birkózósport, s az egész magyar sport érdeke kívánja, hogy minél előbb lépjünk rá az új utakra. A sportvezetők, edzők, társadalmi munkások lelkes, és áldozatkész tábora pedig ezerszer bebizonyította már, hogy szívén viseli a magyar sport érdekeit. (bajnai) A Sportcsarnokban egyszerre csak egy csapat edzhet, a mellette felsorakozó szabadtéri pályák azonban három kosárlabda-csapat számára biztosítanak felkészülési lehetőséget (Képes Sport — Hemző Károly felvétele)