Képes Sport, 1964. január-június (11. évfolyam, 1-27. szám)

1964-06-23 / 26. szám

Visszapillantás az előzményekre Amíg a spanyolországi dön­tőhöz eljutott csapatunk, elég hullámzó teljesítményt nyúj­tott. Párizsban sok tapsot ara­tott és néhány nyugati újság­író már az új magyar csapat­ról cikkezett. Egy hétre rá nagy csalódást okoztak Bécs­­ben a hazaiaknak csakúgy, mint a külföldieknek. A nép­stadionbeli visszavágón a fran­ciák ellen újra győzelem, de a játék nem volt teljesen meg­győző. Az elutazást megelőző he­tekben csúcsjátékosaink kirob­banó formában játszottak a baj­noki hajrában. A védelem tagjai kitűnően látták el feladatukat, néhány csatárunk csillogott, on­totta a gólokat. A Nemzetek Európa Kupájá­nak fináléjára olyan társaság kelt útra, amely javuló játékot, további meggyőző formát mu­tatott. A tények fényében Hátsó alakzataink nem csap­tak be bennünket, megtették a magukét. Egy gólt kapni a ren­des játékidőben, a hazai kö­zönség mindent elsöprő hang­orkánjában, az éghajlathoz hozzászokott csapattól nem szégyen. Csatársorunk rossz formában, erőtlenül, enerváltan, bátorta­lanul játszott. Két kulcsjátéko­sunk, a spanyol sajtótól agyon­reklámozott és beharangozott Tichy Lajos és Albert Flórián vajmi keveset árult el képessé­geiből. A füllesztő melegben a Ber­­nabeu stadion teknőjében 120 perces küzdelemben alulmarad­tunk. A magyar válogatottól min­denki többet várt, a magyar vezetők csakúgy, mint a kül­földi szakemberek és természe­tesen a spanyol közönség is. Egy szerencsétlen gólon mú­lott, hogy nem mi játsszuk a döntőt — mondta valaki — és ha Bene rúgja a meghosszab­bításban az első gólt, nagy si­kerről, nagy dicsőségről szá­molt volna be­ a sajtó. Valóban, kihagyott helyze­teink eldönthették volna a mérkőzés sorsát, de a tárgyila­gos szemlélőt akkor sem ihlette volna hősköltemény írására a a magyar válogatott játéka. Ha a szerencse nem pártol el tőlünk, akkor sem lehetne ta­gadni azt a valóságot, hogy a támadósor teljesítménye ezen a mérkőzésen messze elmaradt formájától. Az az igazság, hogy ebben a játékban öt csatár kö­zül Bene került gólhelyzetekbe, a legfiatalabb, de a legmozgé­konyabb, a legmegbízhatóbb, legkevesebb nemzeti­ űzi tapasz­talattal rendelkező csatárunk. És nem került igazi gólhelyzet­be sem Tichy, sem Albert, akik pedig mesterei a helyzetek lét­rehozásának és azok kihaszná­lásának. A közepes képességű, ha nem is teljesen összekovácsolódott, a viszonylag kevés klasszis já­tékossal rendelkező spanyol vá­logatott került a döntőbe, mert gyorsaságban, küzdőképesség­ben, kezdeményezésben, ke­ménységben, és egyéb tekintet­ben is felülmúlták a mieinket. Bátrabban játszottak, és az már régi szabály, a szerencse ismét a bátrak oldalára állt Barcelonában is 120 perc A magyar—dán mér­­kőzés olyannak tűnt külsőségeiben, mint egy zártkörű, családi talál­kozó, amelyen a,hívatlan hozzá- Egyenlítettünk. Tichy kapura emelte a labdát. Iribar alászaladt, valahogy mégis megfogta, de csak egy pillanatra. A spa­nyol kapus kezéből kiperdülő labdát Be­ne a hálóba sodorta. 1:1 A „másik ágon”. A szórványos dán támadások egyike. Berthel- Párharc a százhúszas tempóban. Hansen „elkotorja” a labdát sen (sötétebb mez, 7-es) a kapunak háttal fejeléssel próbálkozik Csiszlenko elől. Szovjetunió—Dánia 3:0

Next