Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-22 / 4. szám
Megkérdeztük: Mit nyújtanak a takarékszövetkezetek? Éppen negyedszázada, hogy megalakultak az első takarékszövetkezetek. Napjainkban már 2800 település több mint 5 millió lakosa veheti igénybe a szolgáltatásaikat; tagjaik száma csaknem 2 millió. Az idén több új szolgáltatás bevezetését tervezik. Ezekről kérdeztük dr. Majoros Annát, a SZÖVOSZ főosztályvezetőjét. — Az országban működő 261 takarékszövetkezet legfontosabb feladata volt és maradt a lakosság takarékbetéteinek megőrzése, kezelése és a kölcsönzési tevékenység — kezdte a beszélgetést dr. Majoros Anna. — Tavaly 23 milliárd forint volt a takarékszövetkezeteknél elhelyezett összeg, és 3 és fél milliárd forint hitelt adtunk. — Kik kaphatnak hitelt a takarékszövetkezetektől? — Elsősorban természetesen a szövetkezeti tagok. Újabban azonban hitelt adunk olyan kisvállalkozóknak, kisiparosoknak és termelőszövetkezeti szakcsoportoknak is, akik illetve amelyek a szövetkezetnél csekkszámlát nyitnak. — Milyen feltételekkel hiteleznek? — Az áruvásárlási hiteleknél, személyi hiteleknél, mezőgazdasági célhiteleknél a feltételek megegyeznek vagy csak kis mértékben térnek el az Országos Takarékpénztár hitelfeltételeitől. Hozzájuk hasonlóan adhatunk a kisiparosoknak, kiskereskedőknek is hitelt. Lakásvásárlásra, építésre, lakásfelújításra, és a korszerűsítésre azonban kedvezőtlenebb feltételekkel nyújthatunk hitelt. A mi kölcsöneink után nem jár szociálpolitikai kedvezmény, állami támogatás, alacsonyabb az adható hitel összege, rövidebb a visszafizetési határidő és magasabb a kamatláb is. Erre mindig felhívjuk a kölcsönt kérők figyelmét. Bár az ügyfelek sokszor még így is hozzánk fordulnak, mivel mi segítünk az okmányok egy részének beszerzésénél és így elég sok utánjárástól kíméljük meg őket. — Mi az oka a kedvezőtlenebb feltételeknek? — Alapvetően az, hogy a takarékszövetkezetek jelenleg nem számíthatnak a kedvező kamatokkal folyósított hitelekhez állami támogatásra, tehát teljes egészében maguknak kell kigazdálkodniuk a fenntartásukhoz szükséges pénzt. Most tárgyalunk a pénzügyminisztériummal, és remélhetőleg 1984-től mi is az OTP- hez hasonló feltételekkel dolgozhatunk, legalábbis a családi házak építésére adható kölcsönök esetében. Ez évtől különben kaptunk újabb lehetőségeket munkánk bővítésére. Eddig például, csak állampolgároktól fogadhattunk el betétet. Most már iskolák, szülői munkaközösségek, kisvállalkozók, társaságok pénzbetéteit is kezelhetjük. A Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium eseti engedélyével bankszámla vezetésére kötelezett társulatok — mint a vízműtársulatok — is nyithatnak számlát nálunk. A jövőben a takarékszövetkezetek is kibocsájthatnak takarékcsekket. — Mindez a takarékszövetkezetek számára azért fontos, mert így növelhetik betétállományukat, és ezáltal a kölcsönökre fordítható pénzalapokat is. Az emberek szempontjából pedig azért, mert így jó néhány ügyüket ezentúl a lakóhelyükön is elintézhetik, időt és az utazással pénzt is megtakaríthatnak. Már évekkel ezelőtt átvállaltuk a felvásárlási pénzek kifizetését csupán ez 5 milliárd forint forgalmat jelent évente. Az energiaszolgáltató vállalatok többségével is sikerült szerződést kötnünk. Eddig a számlákat a kisebb településeken kéthavonta egyszer egy meghatározott napon lehetett befizetni. Ha valaki éppen akkor nem ért rá, esetleg beteg volt, akkor utazhatott a 20—30 kilométerre levő megyeszékhelyre rendezni a tartozását. Vagy kikapcsolták nála a villanyt. Megállapodtunk az Állami Biztosítóval is a díjbeszedésre és bizonyos — például kisebb baleseti károk — rendezésére. Egyezséget kötöttünk az Autóklubbal a tagok toborzására. Ez azért fontos, mert a klub bizonyos szolgáltatásokat csak meghatározott taglétszám esetén nyújt. A takarékszövetkezetek vállalkoznak a Cooptourist vagy az Ibusz által meghirdetett utak értékesítésére. Szerveznek belföldi túrákat, több helyen foglalkoznak fizetővendég-szolgálattal. Csongrád megyei kezdeményezés az autóbuszos színházlátogatás megszervezése. A takarékszövetkezet vett 200 darab színházi bérletet, bérelt autóbuszt és minden alkalommal más-más község lakói juthatnak el így színházba. — Egyéb szolgáltatásaik, s terveik? — Véleményem szerint jó néhány helyi kezdeményezés bizonyulhat életképesnek ahhoz, hogy más szövetkezetek is átvegyék. Például a hartai termelőszövetkezetnél eddig csak úgy lehetett sódert vásárolni, hogy a vevő odautazott, megrendelte az árut, hazautazott és várta a szállítást. A megyei takarékszövetkezetek megállapodtak a tsz-szel és így a falvak lakói már helyben megrendelhetik a sódert. Több takarékszövetkezeti egység árusít buszbérletet. Ezekért eddig az utasoknak, ingázó munkásoknak órákat kellett sorba állniuk a Volán pályaudvarokon. Sok helyen foglalkoznak a Skála ajándékutalványok, könyvek, kisebb postai cikkek értékesítésével. A Szövosz javasolta, hogy a takarékszövetkezetek kössenek megállapodást a Volánnal vagy a helyi vállalatokkal fuvarszervezésre, például tüzelőanyag szállítására vagy áruszállításra. Remélem, hogy a takarékszövetkezeteknek még számos olyan ötletük lesz, amelyek megvalósításával könnyebbé, kényelmesebbé tehetik a kisebb falvakban, a tanyákon lakók életét Hámor Szilvia . Keszthelyen kerestem fel ifjabb Zemankovics Ferenc agrárkémikust, az Agrártudományi Egyetem számítóközpontjának rendszerszervezőjét, aki 1980 őszén gyermekestől, feleségestől felkerekedett, otthagyva mindkettőjük remek fővárosi állását, hogy vidéken telepedjenek le, itt vállaljon munkát. — A Ferencvárosban születtem, ott nőttem fel. Ezt mindig ki szoktam hangsúlyozni, bárki megkérdi itt Keszthelyen, hogy azelőtt hol laktam. Soha nem mondom, hogy Pesten a IX. kerületben, hanem azt, hogy a Ferencvárosban. Erősen kötődöm a szülőhelyemhez. Az otthonunk egy irodahelyiségből átalakított lakás volt, pontosabban, egy nagy helyiség, amit apám ötfelé választott, így lett belőle két szoba, előszoba, fürdőszoba, konyha, mindenből elég kicsi, viszont a magasan húzódó mennyezet miatt egyik-másik helyiség olyan volt, mint egy gyárkémény belseje. Nagyszüleim három emelettel feljebb laktak, egy szoba-konyhás lakásban, kiskoromban többnyire náluk töltöttem a napot, meg néha a másik nagymamáéknál a XIII. kerületben, Angyalföld határán. A szomszédos telken istállók álltak, hatalmas kormos lovakat hajtottak ki onnan, hosszú szeneskocsikat húztak, a bakon félmeztelen óriások ültek. Borzasztóan féltem ezektől a szénporos óriásoktól mindaddig, amíg meg nem barátkoztam a lovakkal és az egyik szenesember fel nem ültetett maga mellé a bakra. A gyeplő a kezemben, azt hittem én hajtom a lovakat, csodálatos érzés volt. Máig szeretem a lovakat a falut. — Ez volt tehát az indíték, amiért az agráregyetemre jelentkezett? — Nem, azt hiszem, nem — gondolkodik el. — Inkább az általános iskolai biológiai tanárom miatt. Skála Marcinak hívtuk, de ez csak a gúnyneve volt, mert ő tanította az éneket is, de ahogy a természetről, az élővilágról tudott beszélni, az engem lázba hozott. Egyszerűen csodáltam, hogy valaki így tudjon, ilyen elmélyülten ismerjen valamit. Én is olyan akartam lenni. Amikor a hormonokról beszélt, semmi mást nem tudtam elképzelni, csak azt, hogy orvos leszek. — Miért nem az orvosi egyetemre jelentkezett? — Nem tudom. Márti szerint is orvosnak kellett volna lennem. — Márti a felesége? — Igen. Egy osztályba jártunk a Leőwey Klára gimnáziumba, matematika-fizika tagozatosok voltunk. Márti az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre jelentkezett, matematika-meteorológiai szakra, én pedig, mivel nagyon érdekelt a biológia és a kémia, illetve ezek alkalmazása, a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemre. Érettségi után felvettek mindkettőnket. Én bevonultam tizenegy hónapra katonának, aztán öt évet töltöttem kollégiumban, elszakadtam a Ferencvárostól. Igaz, majd minden héten hazautaztam, Mártinak udvaroltam és a második év végén össze is házasodtunk, ő Pesten élt a szüleivel, én Keszthelyen a kollégiumban. Egyszer elkezdtem számolgatni, hány kilométert is vonatoztam akkoriban, 40 ezer kilométernél abbahagytam a számolást. 1977-ben megszületett Eszter, a nagyobbik lányunk és szinte biztosnak látszott, hogy Pesten kell állást vállalnunk. Márti a Meteorológiai Intézetnél dolgozott, én pedig a Fővárosi Tanács Információs Központjában, mint környezetvédelmi rendszerszervező. A budapesti munkahelyemen kerültem kapcsolatba a számítástechnikával, az egyetemen mi még nem tanultunk erről. Elvégeztem a hároméves rendszerszervezői tanfolyamot és a pesti munkám is számítástechnikai jellegű lett. Ez nagyon érdekes munkaterület, tetszett nekem, viszont sajnáltam, hogy messze kerülök a mezőgazdasági feladatoktól, attól az eredeti végzettségemtől, amit itt az egyetemen megszereztem. Nem tagadom, megörültem, amikor felkeresett dr. Kárpáti László adjunktus, a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen szerveződő számítóközpont vezetője. Amikor arról meséltem neki, hogy hiányzik a mezőgazdaság, azt mondta: gyere le hozzánk. Engem nem is nagyon kellett rábeszélni. A feleségemnek már nehezebb volt a helyzete: jó állása volt, a szakmájában dolgozott, és ő soha nem szakadt még el a szüleitől. Már Budapesten láttuk, hogy a kezdő mérnöki fizetésünkből nagyon sokáig nem tudunk összegyűjteni annyit, hogy egy saját lakást vásároljunk. A szüleink nem tudtak anyagilag segíteni, és a keszthelyi ajánlatban az is benne foglaltatott, hogy itt a lakásmegoldásra is számíthatunk. Ez erős érv volt az összes többi mellett. Például, hogy szakmailag is érdekelt a feladat; az, hogy az agráregyetemen, felhasználva a mezőgazdasági képzettségemet, meg a közben megszerzett számítástechnikai ismereteket, nos, a kettőből lehet valami értelmeset kihozni. — Vagyis, könnyű szívvel hagyták ott Budapestet. — Kezdetben nagyon hiányzott a Ferencváros mindkettőnknek. Mártika agrometeorológusként helyezkedett el itt Keszthelyen, a munkája tehát kedvére való volt. Időközben megszerettük Keszthelyt, ebben talán az is közrejátszott, hogy 1981-ben itt született a kisebbik lányunk, Rita, ő már „született keszthelyi” és általa mi is keszthelyiekké váltunk. Kiegyensúlyozott, elégedett embernek látom beszélgetőpartneremet, kicsit meg is hal az a nyíltság, ahogy az életéről beszél, és tiszteletet ébreszt bennem az a szenvedély és tudás, ahogy a munkájáról szól. Huszonnyolc éves, de egy idősebb és tapasztaltabb ember türelmével magyarázza, mit is tud ez a bonyolult csodagép, a komputer. Egy alig három hónapja kapott miniszámítógépen mutatja be, hogy Karl Friedrich Gauss (1777—1855), a kiváló német matematikus, fizikus és csillagász, kilencéves korában hogyan adta össze a számokat pillanatok alatt 1-től 60-ig. A tanító mindig ezt a feladatot adta fel az osztálynak — magyarázza —, mert a gyerekek az egész órát számolgatással töltötték, s ő közben nyugodtan olvashatott. Csakhogy a kis Gauss egy szempillantás alatt megmondta a végeredményt: 1830. A kisfiú észrevette, hogy 1 + 60 = 61 és 2 + 59 = 61, vagyis mind 61, és harminc ilyen párt lehet képezni, tehát a végösszeg 30 X 61 = 1830. Amíg elmondja, sorra megjelennek a számok a képernyőn, talán annyi idő alatt, ahogy a kis Gauss is kiszámolta. — Ugye, hogy nem is olyan bonyolult a számítógép — nevet rám, aztán arról beszélt, hogy nagyon sok gazdaságnak jó lenne egy ilyen ZX—81 Sinclair típusú