Keresztény Élet, 1996 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1996-01-07 / 1. szám
2. oldal Bálint Sándor pártfogásáért A szentéletű szegedi tudósról, a boldoggá avatás kezdeményezésének kísérletéről már több alkalommal írtunk. Jelen gondolatainkkal életpályájának részleteibe tekintünk be, hogy azok is megismerjék, akik csak hallottak róla, még inkább, akik semmit sem tudnak felőle. Bálint Sándor Szeged legarchaikusabb részén, Alsóvároson, a Haviboldogasszony-templom közelében született, 1904. augusztus elsején. Felmenői halászok, csordások, illetőleg paprikával foglalkozó parasztemberek voltak, de kútásó is került közülük. Egyben mind azonos, mélyen hívő, vallásos emberek voltak. Ebbe a környezetbe született a kis Satiyika. Ezt a nevét az alsóvárosi idősektől ma is hallani: „Sanyi mindég alázatos, szelíd, Isten-szerető gyerek vót, aki nagyon szerette az embereket. Élete végiig ilyen maradt, maga vót a főbön járó kisszent." Iskoláit szülővárosában végezte az elemitől az egyetemig. Tanulmányainak befejezését követően öt esztendeig volt díjtalan (tanár)gyakornok, majd tanított a katolikus tanítóképzőben, a főiskolán és a szegedi, illetőleg (óraadóként) a budapesti egyetemen. Már ekkor foglalkozott a szakrális néprajzkutatással, amely búvárkodásának első eredménye a Sacra Hungária című kötet. Diákok százait nevelte honszeretetre, felebaráti szeretetre, a másság megértésére és elfogadására, az ellenségeskedések békés megoldására és mindarra, ami csak a nemességre nevel, tanít. A város és környéke - vagy ahogyan ő fogalmazott: a szegedi nagytáj - népéletének, benne a kézművességnek és a paraszti társadalomnak a kutatása apai jussa volt. Anyai jussként élte és kutatta az ö-ző nyelvterület szakrális - de nem csak a katolikus - hagyományait. Ezeket sorra közkinccsé úgy tette, hogy visszaadta városának a tőle kapott, az enyészettől megmentett vallásos anyagokat. Főként ezen a területen európai jelentőségű, semmivel nem pótolható munkát végzett. Örök talány marad számunkra, miként bírta ezt a sok munkát úgy végezni, hogy mindegyiknél teljes, egész emberként volt jelen. Vitte a reá rótt életkereszteket, mert hogy abból bőven kijutott neki: felesége elhagyta, a politikai hatalom félreállította, de „szeretett városa” is konok lett hozzá, amely konokságnak nem a városlakók voltak támadói, hanem a helyi hatalmaskodók. Ő mégis talpon maradt. Elszigeteltségében látott hozzá a hatalmas gyűjtött anyagok betakarításához: sorra születtek művei, amelyek közül elsőként kell említeni a vallásos tárgyú köteteket. 1989-től dolgozom az esetleges boldoggá avatásának kezdeményezésén. Időközben Gyulay Endre megyéspüspök úr ajánlására megírtam „Az Úr készen találta Őt” című, Bálint Sándorról szóló könyvemet, amelyben két ima is közlésre kerül. Egyiket lapunkban is közzé tesszük, Bálint Sándorért. Az imákat Gyulay Endre püspök úr írta. Ifj. Lele József Ima Bálint Sándor boldoggá avatásáért Istenünk! Te megengeded nekünk, hogy a kegyelmedet felhasználó embereket, mint példaképeket magunk elé állítsuk, és a magunk hivatásában, életében követni próbáljuk. Sándor szolgád szeretett Téged és mindig figyelt lelkiismerete szavára, amelyben a Te szavadat akarta felismerni és utasításodat megvalósítani. Ezért képezte magát, ezért ment a nép közé, hogy a magyar vallásos kultúra gyöngyszemeit mindnyájunk számára hitet növelő kinccsé tegye. De megalázottságának és szenvedéseinek útján is benned bízott. Téged nézett és a Te erőddel győzött emberi szenvedélyein. Add meg neki a hozzád hűségeseknek megígért mennyei örök életet, és add meg nekünk, hogy Őt a boldogok között tisztelhessük és így még inkább példaképünknek tarthassuk. Krisztus, a mi Urunk által. Amen. Egy név a hét közül Aki megénekelte Krisztus életét Szent Hiláriusz, poitiers-i püspök (ünnepe január 13.) életműve ma is időszerű kérdéseket vet fel, amikor a hit újrafogalmazásáról beszélünk, Európa (Magyarország!) újraevangelizálásáról. A püspök pályája szorosan haladt a kor által meghatározott vonalon: világi tudósként képezte magát, majd a Biblia elvezette a legfőbb Tudás ismeretéig, szolgálatáig. Költői tehetségét is ebbe a munkába állította akkor, amikor a római-görög kultúra már alkonyát élte, eltűntek az „édesen zengő” dallamok, s az egyház ott állt a világ közepén dalnokok nélkül. Nem volt még Szent Ambrus, s a többiek sem voltak, de Hiláriusz kis-ázsiai száműzetésében, s hazatérte után megkezdte a himnuszok írását az igaz hit mellett. Politikai viszályok, arianizmus és tiszta teológia harcában (ezek mind összefüggtek szinte prózai stílusban, mégis a dal erejével írta meg a szent Krisztus életét, halmozta a bibliai jelzőket, feszítette a sorokat: Te Ige az Úr szívéből, Út, Igazság és Ige, Akit Jesse vesszejének, oroszlánnak olvasunk, atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő, vőlegény, isten, galamb, égi pásztor és kapu! Aki olvasta e sorokat akkoriban, érezte, az arianizmus ellen mint szól a Krisztust, mint Istent megváltó ének, s hogy - az utolsó strófa belső rímeivel - a költő miért a Krisztus királyt hirdeti: Kakas hangja, szárnya, tapsa, érzi a kelő napot. Mi imával s dallal hívjuk, amit jönni vár hitünk és a végtelen felséget énekelve végtelen hajnal előtt, világ előtt, zengjük a Krisztus királyt. (Babits M. fordításai) Napjaink eléggé zavaros, kereső idejében talán nem fölösleges beszélni a lélektan sajátságos tanításáról, amely a motivációk sorában elsőnek emlegeti a zenét, ritmust, azt a belső megszólító műfajt, amelynek csendes boltívei alatt (nem sátáni harsogások közt!) megérlelődhet a fiatal lélek is; e meditáció erejét csak fokozza a művészettel átszőtt egyházi irodalom, s nem véletlen, hogy komoly tudósok arról panaszkodnak, elfelejtődött a legtisztább forrás: a keresztény himnológia, pedig mennyi benne a modern érzés, üzenet (hogy a verstani modernségét most bővebben ne említsük). Főiskolák, egyetemek vajon megfelelő helyen értékelik-e már ezt a verskincset, amelynek kezdete éppen Hiláriusz nevéhez fűződik? Elképesztőprogramokat" vesznek fel egyesek még ma is a tananyagba, s az egyházzal kapcsolatos irodalmi értékeléseket alig említik. Szent Hiláriusz a XX. századvég, s a XXI. század költője lesz újra, s lesznek, akik a kereszténység eszméjét - az örök, elévülhetetlen eszmeiséget - a művészet gyönyörű nyelvén tolmácsolják az elődök nyomán. Tóth Sándor KERESZTÉNY ÉLET Ami karácsonyi számunkból kimaradt... Miért istálló? Szinte örök kérdés, hogy Jézus miért született istállóban, miért lett a szúrós szalmával bélelt jászol első pihenője? Igaz, a hívő ember elismeri, hogy Isten gondolatai nem a mi útjainkon járnak és nem a mi vágyaink, elképzeléseink szerint cselekszik. Mégis jogosnak érezzük a kérdést: miért az istálló, miért a jászol? Választ keresve csak körül kell néznünk a villanyfényes városokban, a luxusvillákban, és tündöklésük fényében megpillantjuk a nyomortanyákat, ahol milliók tengetik nyomorúságos életüket. Munkanélküliek, hajléktalanok, törzsi háborúk üldözöttjei társaságában élünk. Ócska bádogházak között, az utcákon folyik a szennyvíz, sokszor még annyi meleg sincs, mint a betlehemi istállóban volt. A harmadik évezredhez közeledő emberiségnek semmi oka a dicsekvésre. Szinte megoldhatatlan problémákkal kell szembenéznünk és gyakran fölsóhajtunk: rajtunk már csak az Isten segíthet. Hogy segítsen, azért született istállóban. Mint egész élete során, születésekor is az utolsó helyet választotta, mert azonosulni akart mindazokkal, akik a szegény Lázárhoz hasonlóan a szívtelen gazdagok asztalánál próbálnak ételmorzsákhoz jutni. Képzeljük el, hogy az afrikai Tanzániából látogatóba érkezik hozzánk Roberta mama. Megcsodálja díszes karácsonyfáinkat, a felvirágzott oltárokat, a betleheny istálló gipszfiguráit és közben a fejét csóválja. Majd a mikrofonhoz lép, hogy a maga afrikai módján egy történettel feltárja előttünk karácsony titkát: - Képzeljétek el, hogy egy aszszony nagy mosást akar rendezni. Hátára köti azt a kendőt, amiben kisgyermekét hordozza. Fogja a fehérneműt és kimegy a folyópartra. Ott leülteti gyermekét a fűben, ő pedig munkához lát. Beáztatja a ruhákat, egy sziklán alaposan kiveri belőlük a szennyet. Hirtelen segélykiáltást hall. Gyermeke a folyóhoz mászott, és a rohanó víz magával sodorta. Az anya semmit sem tudott tenni kimentésére. Fogta a kimosott ruhákat, a gyermeket hordó kendőt és hazament. Este hazajött a férje és tudomására hozta: legkisebb gyermekünk belefulladt a folyóba, de a hordozókendő megmaradt. Látom, folytatja Roberta mama, hogy most értetlenül néztek rám. Nem fogjátok fel, mit akartam mondani ezzel a történettel. Pedig igen egyszerű a történet tanulsága. Azt éneklitek a mai napon, hogy Jézus megszületett, mégpedig nekünk született. És ti mit csináltok? Nekem úgy tűnik, hogy elveszítettétek Jézust és csak a hordozókendőt birtokoljátok. Ragyogóan kivilágítjátok az utcákat, az üzleteket, a karácsonyfák alján ajándékok sorakoznak, de a szívetekből hiányzik a nektek született Gyermek... Belefúrt a tagadás, a közöny, a bűn sodró áradatába. Kérdezhetné valaki: vajon mit jelent Jézust hordozni szívünkben? Nem csupán azt, hogy megismerjük életét, olvassuk a Bibliát, szentmisére járunk és megkereszteltetjük gyermekeinket. Mily fájdalmas a lelkipásztornak olyan testvéreket kísérni a temetőben, akik úgy éltek, mintha Isten nem létezne. Csak a szokások kendője lobog a vállukon, de hiányzik belőle Jézus. Nem éljük azt, amire tanított. Nem teszünk meg mindent, hogy kitakarítsuk saját lelkünk istállóját. Belenyugszunk abba, hogy sokaknak még istálló sem jut szállásul. Jézus azért született istállóban, hogy ezekre a gyalázatos állapotokra emlékeztessen. Nyilvánvaló, hogy a népszámlálás elmúltával a Szent Család is megfelelőbb hajlékba költözött. Nem nyomorogtak, de nem is búslakodtak a földi javakban. Mind a kettő embertelen, istentelen állapot létrehozója. A nyomorgóknak hiába kínáljuk az evangélium kenyerét. Jézus sem kell nekik, mert nincs mivel táplálniuk. A gazdagság is méreg, mert a történelem tanúsága szerint ez ásta meg Athén, Róma és talán Európa sírját. Jézus mindennapi kenyeret kér mindenki számára és ránk bízza a kenyérosztás feladatát. Nekünk kellene gondoskodnunk arról, hogy minél több ember befogadja szívébe és ne álljon meg a külsőségeknél. A hívő ember egyetért azzal a megállapítással, amely szerint karácsonykor az ég megcsókolta a földet. Igaz, hogy tudunk mi hazug, áruló csókokról is, de általánosságban a szeretet jelét látjuk benne. Mily nagy ajándék földi életünkben a szerelem, a szeretet, a barátság karjában és csóközönében élni! Ilyenkor sejtjük meg az igazi boldogság mibenlétét. Karácsonykor Jézus azért jött a földre, hogy csendben megcsókolja a földet, megcsókolja az egész emberiséget. Betlehemtől a Golgotáig kitárt karral állt és áll elénk, hogy megcsókoljon, hogy szívére öleljen minket. Karácsonya annak van igazán, aki elfogadja Isten felkínált szeretetét, és legfőbb kötelességének tartja, hogy átadja mindazoknak, akik hisznek, hinni akarnak Isten szeretetében, a szeretet végső győzelmében. György Attila 1996. január 7. AKIKET ÜLDÖZTEK AZ IGAZSÁGÉRT Uhl Antal, párizsi magyar lelkész (1902-1982) Uhl Antal pécsi egyházmegyés pap már kilenc esztendeje működött Franciaországban az ottani magyarok lelkészeként, amikor 1940 tavaszán Németország megtámadta Franciaországot. Éppen egy lille-i kórházban lakott, amikor a várost bombázták. A légi harcokban a franciáknak sikerült lelőniük egy repülőgépet. A gép pilótája kisebb-nagyobb sérülésekkel, de sikeresen katapultált. Mentőautón szállították a kórházba. Amikor megérkeztek vele, a franciák közelről megpillantva a városukat bombázó német katonát, nekiestek, és fel akarták koncolni. Ekkor érkezett a helyszínre Uhl tisztelendő úr, és a háborgó franciákat sikerült lecsillapítania: Emberek, ne bántsatok egy sebesültet, aki nem védekezhet! Ne szennyezzétek be a francia becsületet! Robert Schulze ejtőernyős ilyenformán megmenekült az agyonveréstől. Amikor a németek elfoglalták Lille-t, gyógykezelésre magukkal vitték őt Berlinbe. Hálából csak névjegyet hagy hátrá Uhl atyának. Aztán elfelejtették egymást. Uhl Antal már a németek által megszállt Párizsban működött, amikor megjelentek a fajüldöző-rendeletek. A zsidó származású francia polgárokat koncentrációs táborba hurcolták. A külföldi - tehát például magyar - állampolgárságú zsidókra a rendelet egyelőre nem vonatkozott. Legtöbbjük azonban rég elvesztette állampolgárságát igazoló papírjait. Postán sem szerezhette meg azokat, mivel a leveleket a Gestapo ellenőrizte. Ekkor a párizsi magyar zsidók fölkeresték és megkérték Uhl Antal, próbálna hazautazni, és Budapestről megszerezni azokat a fontos iratokat, amelyek nekik most az életet jelentenék. Uhl Antal vállalkozott a feladatra. 1942 szeptemberében bőröndnyi okmányt csempészett ki Magyarországról Párizsba, a cenzúra megkerülésével. Négyszáznál több franciaországi magyar zsidót sikerült megmentenie a deportálástól. Legtöbbjük idejében átszökött a déli, szabad zónába, és továbbmenekült Spanyolországon, Portugálián keresztül az Egyesült Államokba. De miként a tizenkét apostol között akadt áruló, a párizsi magyarok soraiban is volt egy nácibarát, aki a sikeres akció után feljelentette Uhl Antalt a Gestapónál. 1942. október 11-én letartóztatták, és zsidópártolásért, valamint tiltott okiratcsempészésért öt hónapi szigorított börtönre ítélték. Büntetésének letöltését mégis sikerült elkerülnie. Letartóztatásakor ugyanis megtalálták pénztárcájában a névjegyet, amelyet Lille-ben kapott Robert Schulzétól. Uhl atyának be kellett számolnia, miként került a német pilóta névjegyének birtokába. A Gestapo azonnal leellenőrizte a vallomást, és azok valósnak bizonyultak. Az ítélethirdetés után a hadbíró félrehívta a folyosón, Uhl atyát, és közölte vele: ,, Büntetésének letöltését csak két hét múlva kell megkezdenie. Remélem, tudja, mi a dolga...” Uhl Antal tudta. Habozás nélkül elhagyta Franciaországot. Itthon megyéspüspöke dicséret helyett ezzel fogadta: „Fiam, miért avatkozik maga a politikába? Most kénytelen vagyok ideiglenesen az egyházmegye legeldugottabb falujába helyezni”, így került Uhl Antal 1943 tavaszán Párizs után a posta, vasút, autóbusz, orvos és minden egyéb nélküli Baranyaszentgyörgyre ideiglenes lelkésznek, mely ideiglenesség harminckilenc esztendeig, azaz haláláig tartott. A hivatal megfeledkezett róla, csak a világ minden sarkából érkező köszönőlevelek emlékeztették embermentő vállalkozására. Robert Schulze névjegyét még sokáig őrizte. Jelen sorok írója egy alkalommal elkérte tőle, és kísérletképpen írt az egykori ejtőernyős németországi címére, a Berlinhez közeli Luckenwaldéba. Él-e még, hogyan alakult sorsa? Élt. És a német pilóta harminchét év után Baranyaszentgyörgyön ölelte meg egykori megmentőjét, aki pedig később neki, illetőleg névjegyének köszönhette, hogy a zsidók megmentéséért Párizsban kiszabott büntetést sikerült elkerülnie. Uhl Antal egész életében sohasem úgy tette föl a kérdést, hogy mi lesz velem, ha beavatkozom, hanem úgy, hogy mi lesz vele, a másikkal, ha nem avatkozom bele. Valószínűleg így mérlegeli magában az irgalmas szamaritánus is. Vajon nem így kellene kérdeznünk nekünk is? Ők a jerikói úton, Lille-ben, Párizsban válaszoltak. Nekünk, mai keresztényeknek itt és most kell válaszolnunk. Akkor is, ha körülöttünk mindenki hallgat. Akkor is, ha majd egyszer minket is elfelejtenek. • i )( 1 Hetényi Varga Károly