KERESZTÉNY MAGVETŐ • 1926
1. füzet - Tanulmányok - Dr. Borbély István: Péterfi Dénes emlékezete
2 PÉTERFI DÉNES EMLÉKEZETE keresztény theologiai szaktanulmányai a magyar unitárius vallásbölcseleti és theologiai szakirodalomnak drága emlékei. Ha nálunk valaki mi közülünk való próféta tudhatna lenni, akkor Péterfi Dénes a mi Martineau-nk lehetett volna. A vallásos élet társadalmi jelenségeit, Isten lelkének az emberben való vallásos megnyilatkozását magyar nyelven mélyebb értelemmel, mint azt Péterfi tette, nem vizsgálta senki. Teljes birtokában a nagy filozófusok bölcselmi eszméinek, székely éles elméje a vallás fenomenjének oly kitűnő fejtegetéseit adta, hogy azokat a magyar szaktudomány történetírója mindig hálával és elismeréssel fogja emlegetni. Mint tudós, Péterfi Dénes Brassai Sámuelnek iskolájához tartozott. Ez a nagy elme, ez a rendkívüli talentum, Istennek különös végzése folytán mindig távol állott kortársaitól. Bár a társas érintkezésben a legszívesebb házigazda, jóbarát és igazi kollega tudott lenni, szívéhez egészen közel nem engedett soha senkit. Pedig neki is voltak örömei és bánatai, vágyai és reményei. Lelke ilyenkor elvonult csöndes magányába s ott, egyedül merengett édesbús álmain. Az emberek között Péterfi Dénes egyedül, társtalanul állott; olyan volt, mint a szobor: klasszikus metszésű arcán hideg nyugalom ült; ajkairól alig-alig töredezett le egy-egy szó. Csak írásai árulták el érző, vérző szívét, sem testtartása, sem modora nem. Nem hallotta őt dicsekedni soha senki, és nem panaszkodott. Szótalan viselte egyedül való életét mind halálig. Az irodalommal való foglalkozásra egyéni hajlamain kívül főként az a körülmény ösztönözte, hogy 1876 novemberében Ferencz József helyett, kit ez év nyarán választottak püspökké, Péterfi lett a Keresztény Magvető egyik szerkesztője. Épen ekkor jött volt haza a londoni unitárius theologiáról, hol két évet töltött, s választatott kolozsvári lelkésszé és theologiai tanárrá. Tehát az egyházi munkában püspökének papi örökségébe lépett. 35 éven át szerkesztette a Keresztény Magvetőt előbb Simén Domokossal, majd Kovács Jánossal, végül egyedül. E folyóirat ép úgy szivéhez nőtt, mint a templomi szószék s a tanári kathedra. Az ő szerkesztésében lett e lap egyházunk büszkeségévé. Nemcsak a benne közölt értékes tanulmányokkal és dolgozatokkal, hanem azáltal is, hogy írónemzedékeket nevelt, valóságos egyházi belmissziót teljesített. S amidőn most, mint e folyóiratnak jelenlegi egyik szerkesztője, kegyeletes hálá-