Kincskereső, 1995. (22. évfolyam, 1-9. szám)

1995-12-01 / 9. szám

A SZERKESZTŐ SZEGÉNYES KARÁCSONYI ASZTALA 7.77.77.77.77.77.77.77.77.77.77.77-77.77.77.77.77.77.77-77.77.0­.77 Kedves Olvasó! Boldog karácsonyt akartam csupán kívánni a szerkesztőség nevében, de torkomra fagyott a szó. Ez a kará­csony ugyanis számunkra már meghozta első szomorú ajándékát: a Kincskereső hátsó lapjára felkerült a két ka­szás jele. A két kaszás egy szám: 77. Öreg parasztemberek tartották úgy, hogy a 77-dik életév vágja a legszélesebb rendet sorainkban. Aki ettől megmenekült, az még néhány évig félelem nélkül örülhet öreg napjainak. Apám is eb­ben reménykedett utolsó születésnapján, de már csak három napig élt. A Kincskereső talán túléli, hogy januártól 77,- Ft-ra emelkedik az ára. Azt is túléltük, amikor 22,­ forintról 55,­­forintra voltunk kénytelenek drágulni. De az is biztos, az két kaszás megritkítja a mi olvasóink sorait is. Nem szívesen magyarázkodunk. Ma mást sem hall az ember, mint okos, alapos magyarázatokat arról, miért lesz egyre drágább minden. A Kincskereső szerkesztőinek bérét, a szerkesztőség költségeit, a honoráriumokat mi eddig is a kapott támo­gatásokból fedeztük. Ebben az évben azonban úgy emelkedett a papír, a nyomda és a terjesztés költsége, hogy már azokra a példányokra is ráfizetünk, amelyeket megvettek olvasóink. Ez a helyzet tarthatatlan, mert arra kész­tet bennünket, hogy csökkentsük a példányszámokat. Ezt a jelenséget nagyon jól ismerjük egy korábbi korszak gyakorlatából, amikor ilyen esetben egy idő után áruhiány szokott fellépni. Mi már most is abban vagyunk érdek­elve, hogy lap helyett faliújságot szerkesszünk, amelyhez elzarándokolhatnak az olvasók. Vannak, amire a jövőben is rá kell fizetnünk. Például szerkesztőségünk példányonként 20 forinttal támogatja azokat a lapszámokat, amelyeket Erdélyben, magyar lakta területeken árusítanak. De itt is csökkentenünk kellett a példányszámot. Félünk, ha nem osztja meg velünk valaki ezt a terhet, visszaszorulunk arról a területről, ahova nagyon nehéz volt egyáltalán feljutni. A Kincskereső nem panaszkodhat. Legfeljebb azt panaszolhatjuk el, hogy ma általában a kultúrára jut keve­sebb, mint korábban. A kultúrát is sújtja a forgalmi adó és még jobban sújtja azoknak a szegénysége, akiknek már mindennapi megélhetésre is alig jut, nemhogy ilyen távlati befektetésekre. Egy modern polgári társadalomban minden család legnagyobb beruházása a gyerek. Éppen ezért a családok mindent megadnak gyermeküknek, ami az ő jövőjét elősegítheti. A kultúra egyre szélesebb körben válik követelménnyé, amikor új munkatársakat keres­nek az önmagukról kialakított képre adni kívánó cégek. Aki olvasott, aki sokoldalúan művelt, annak nagyobb a szókincse, jobb a kifejezőkészsége, nagyobbak az esélyei. Mégis, ha a Kincskereső a lyukas cipővel, a tízórai­ra adandó kiflivel kényszerül versenyre, akkor alul marad. Nincs különösebb jelentősége, mégis jelképesnek tekinthetjük, hogy még érvényben van az a szándék, amely bankjegyeink rajzaiból épp a kultúrát akarja kitörölni. A tervek szerint mostani számunk szerzői közül Ady Endre és Bartók Béla képe lekerül az ötszáz és az ezer forintosról, s a két halhatatlan elmegy Petőfi Sándor után, aki a tízforintossal együtt vonódott ki a pénzforgalomból. Nem érdekes, hogy kik kerülnek a helyükre, ugyanúgy meg­érdemlik, mint még vagy százan a magyarság nagyjai közül megérdemelték volna. A lényeg, hogy az újak már nem költők, zeneszerzők, hanem államférfiak, uralkodók. A kultúra kivonul a pénzből, a pénz kivonul a kultúrából. Aki kézbeveszi a lapot, a borító első és utolsó oldalának kiáltó ellentétéből leolvashatja szándékainkat. Szeretnénk örömöt okozni vidám karácsonyi ajándékkal és tudomásul vesszük, hogy a világ ilyenkor is kegyetlen. A pénzhiánynál is borzalmasabb az alig végetért háború, amelyet nem tudott megakadályozni sem a proletár internacionalizmus, sem három világvallás testvérisége. A Kincskereső ezen az őszön arculatát kereste. Ezért jelentünk meg sokféle borítóval, sok új rovattal, vállal­kozással. Sajnos jobb szerzők helyett sok mindent maga írt a szerkesztő, mert neki nem kell honoráriumot fizetni. De tudomásul kellett vennünk, hogy itt az idő a megújulásra. A Kincskereső születésekor a magyar iskola egy szi­gorú egyenlősítő rendszert alkotott. A Kincskereső jelentette a szabadságot. Most a mi korosztályuk a lehető leg­változatosabb iskolatípusba készül elkövetkező pályájára. A mi új feladatunk, hogy ebben az áttekinthetetlen vál­tozatosságban segítséget nyújtsunk az iskolának, tanárainak, tanulóinak az átmenet nehézségei között. Szeretnénk, ha minél többen elfogadnák és viszonoznák ezt a segítséget. R.B. 47

Next