Kis Ujság, 1933. június (46. évfolyam, 123-145. szám)
1933-06-11 / 131. szám
1933 június 11 I Kis Újság regénye - írta Falvay Andor (Erdödy Elek) Murrai Róbert, a dollárkirályfi, Budapestre érkezik, hogy megkérje Tamnay- Tannenberg Zsófia kezét, a szülők kívánságához híveit. A margitszigeti bárban azonban olyan kitűnően mulat, hogy nem megy el a menyasszony-jelölt villájába, ahová ebédre hivatalos. Zsófia még aznap délután fölkeresi vőlegényjelöltjét a Nagyszálló éttermében, hogy felelősségre vonja neveletlenségéért. Amikor azonban szemtőlszembe kerülnek egymással, a felelősségrevonás helyett őszinte szavak hagyják el Zsófia ajkát és jópajtásokká lesznek. Ugyanebben az időpontban érkezik a margitszigeti Kisszállóba Shoitt Paul, nemzetközi artéta. Amikor a parton végigsétál, az egyik csónakban egy aranyhaju szép leányt lát, akit gyorsan lefényképez. Buday Baba, az aranyhaju leány, fölháborodik ezen, a fiatalember nevét és lakását megkérdezi, hogy esküldhessen a róla készült felvételért, amihez a fiatalembernek nincs joga. Paul megmondta a nevét és lakását, a leány pedig eltűnik a csónakjával, mint egy tovasikló aranygyík. Kis ház a vén Tabánban Csak a Hadnagy utcában vannak olyan reszkető kis házak, amik úgy simulnak a Gellérthegy oldalához, mintha védelmet keresnének a mostani idők furcsa, erőszakos, felháborító tempója ellen. Ezt a reszketést pedig ne tessék képletes kifejezésnek gondolni. Mert ezek a Hadnagy-utcai kis házak valóban és a szó szoros értelmében úgy viselkednek, mint a megborzongó, ráncos testű és végelgyengülésben szenvedő vén ember, aki fájdalmasan érzi már, hogy nemsokára megkonditják a lélekharangot az ő élete fölött és ez ellen nincs appelláta. A halálharangot a főváros döntése jelenti, amely úgy határozott, hogy a legrövidebb időn belül eltünteti a föld színéről a vén Tabán csöppnyi házikóit, hogy óriási acélpaloták épülhessenek az ily módon felszabadult területre. Ilyesféléket mesélgetett a csöndes esti órákban Buday Babának az a hórihorgas, kopasz, cvikkeres, negyvenötéves férfi, aki egy óra pontosságával beállított minden este hat órakor a Hadnagy utcai kis ház egyik lakásába. Krepuska Mátyás úr közismert és népszerűségnek örvendő férfiú volt ezen a tájon, a tabáni házak világában. Fixfizetéses és nyugdíjjogosultsággal bíró telekkönyvi írnok, ráadásul agglegény, akit bizony minden tabáni leány és mama szívesen látott volna vendégül, hiszen nem olyan sok ma a nősülés szempontjából számításba vehető fiatalember. A tekintélyét pedig még jobban emelte, hogy éppen a legtöbb tabáni leányzó, az aranyhajú Buday Baba volt az, aki úgy szerepelt, mint Krepuska Mátyás telekkönyvi írnok úr menyasszonya. Igaz, hogy ez nem egészen így volt, de a tabáni leányos mamákat jobb meggyőződésre bírni nem lehetett. Szó sincs róla, Baba mamája is nagyon szerette volna, ha ez valósággá válik... A leány azonban ilyenkor mindig a nyakába csimpaszkodott és ezekkel a"szavakkal vette le a lábáról: — Édesanyám, még tizenhatéves sem vagyok... Miért akarsz már férjhez adni engem?... — Dehogy is akarlak, — szabadkozott a fehér hajú asszony. — De ne feledd el, Baba, hogy ma nem olyan időket élünk, mint amikor én voltam eladó leány! Ma nem lehet elég korán gondolni a férjhezmenetelre! — Édesanyám, várjuk meg, amíg tizenhatéves leszek. Akkor aztán vagy férjhez megyek, vagy színésznő lesz a te leányodból. — Baba, erről hallani sem akarok, — sielt rá szigorúan az édesanya. — Miért? — durcáskodott Baba. — Azt mondják, hogy elég csinos vagyok! Egy csinos leány pedig még grófi férjet is foghat, ha színésznő lesz! Sőt egy amerikai telefonkirályt is! — Nekem nem kell gróf és telefonkirály!... Nekem elég jó lesz vőnek Krepuska Mátyás is!... — Ahogy te akarod, édesanyám, — felelte engedelmesen Baba. — Látod, milyen kedvesen beszélgetek Krepuska Mátyás úrral .. De engedd meg, hogy megvárjam, amíg tizenhatéves leszek!... Hogy legalább addig legyek gondtalan, jókedvű és játékos leány! Aztán jöjjön, nem bánom, akár Krepuska Mátyás is! Jöjjön, aminek jönnie kell! — Baba, ne beszélj így erről a derék fiatalemberről! — pirongatta az édesanyja. — Férfit is mondhatsz már, édesanyám, azzal sem sérted meg a korát! — Baba, veled nem lehet okosan beszélni! Mindig ez lett a vége, mert bizony Baba édesanyja is kénytelen volt beismerni, hogy a különbség kettőjük között kissé túlságosan úgy. De ez még a kisebb hiba lett volna! Csakhogy Baba és Krepuska olyan szöges ellentét voltak, mint tűz és víz. A leány valóságos kis szőke ördög, a férfi a megtestesült hivatalos komolyság. Baba elevenségével és szépségével minden ismerősét megbolondította, Krepuska Mátyás pedig még kánikulában is jeges hangulatot tudott előidézni, pusztán azzal, hogy megjelent valahol. Babának pergett a nyelve, állandóan táncolt, énekelt és ugrándozott, mint egy dalos madárka. Krepuska Mátyás pedig lassan és komolyan ejtette ki mindig megfontolt szavait és még a vén tabáni házak között is úgy járkált, mint a messzi múltból viszszasurranó, hűvös és megborzogató árnyék. A legnagyobb ellentét pedig az volt kettőjük között, hogy a leány mindent szeretett, ami mai volt: a sportokat, a táncokat, az úszást, az evezést, a jazz muzsikáját, Kispuskának pedig így hangzott a lesújtó véleménye: — A jazz az ördögök muzsikája!... A modern sportok kivétel nélkül csak a könnyelmű és léha teremtéseknek valók!... Ez a lesújtó vélemény már Baba édesanyjának is túlságosan sok volt, de nem mert ellenkezni. Ha nem is helyeselt, de legalább nem vitázott Krepuska Mátyással, mert szem előtt tartotta ezt az életigazságot: — Ha ló nincs, jó a........... is! így történt, hogy Krepuska Mátyás telekkönyvi írnok úr elkezdett lárogatni hozzájuk, amig aztán ezek a látogatások mindennaposakká lettek. Pontban hat órakor belépett a kis kapun, kopogott a lakás ajtaján, benyitott és az első kérdése mindig ez volt: — Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom!... Baba őnagysági itthon van?... Buday Illésné pedig minden alkalommal ezt felelte: — Isten hozta, Krepuska úr!... A leányom még zongoraórán van... De azonnal itthon lesz... Ez a zongoraóra ugyan nem volt igaz, mert Baba ilyenkor vagy evezett vagytandot vagy más sportot űzött a nyári Dunán. Az »azonnal«ból is rendesen egy-másfél óra lett, de Krepuska Mátyás türelmesen kivárta azt is. Baba végre mégis csak hazakerült és Krepuska Mátyás udvarolni kezdett. A mama hamarosan elpárolgott a szobából, hogy alkalmat adjon az írnok úrnak, hogy szive szerint nyilatkozzék meg. Ez a sziv szerint megnyilatkozás rendszerint így folyt le: — Kedves Baba, volt szives már gondolkozni azon, amit oly sokszor érdeztem magától? — Hogyne, kedves Mátyás... — És szabad tudnom a határozatát? — Kedves Mátyás, most se mondhatok egyebet, mint tegnap... Nagyon kérem, várja meg, amíg betöltöm a tizenhatodik életévemet... — És akkor? —* Akkor majd őszintén felelek arra, hogy hajlandó leszek-e feleségül menni magához!... Krepuska Mátyás lehajtotta a fejét, köszönt és elment. Másnap hat órakor ugyanazzal az órapontossággal beállított. Pünkösd vasárnapján Baba a következő komoly kijelentést tette lovagjának: — Kedves Mátyás, nagyon kérem, jöjjön el holnapdélelőtt! Szükségem van a maga férfiasságára és a maga segítségére! Holnap úgy sem kell hivatalba mennie, tehát eljöhet!... Az írnok előbb krákogott, megigazította a kvikkerét, aztán olyan mozdulattal állt föl a székből, mintha nagyobb szónoklatba akarna kezdeni. — Kedves Baba, fölösleges hangsúlyoznom, hogy mindenben számíthat reám! Úgy a férfiasságomra, mint a segítségemre!... De talán jó volna, ha közölné velem, hogy miről van szó? — Mátyás, holnap mindent megtud!... Most még nem beszélhetek! Sőt arra kérem, hogy ma kivételesen hagyjon engem magamra... Krepuska köszönt, meghajolt és távozott. Csak erre várt a mellettük levő lakásban lakó Brunner Sári, Baba legjobb barátnője. Amint látta, hogy Krepuska elment, azonnal átszaladt. Baba részletesen beszámolt az egész nap eseményeiről. Arról a fiatalemberről, aki őt lefényképezte, aki le merte őt fényképezni, akit ő ezért kérdőre vont, akinek megtudta a nevét és lakását, hogy megkaphassa a róla készített fénykép lemezt. És akiről azt az őszinte vallomást tette Sárinak: — A legszebb fiatalember, akit valaha láttam... Baba ezen az éjszakán sokáig nem tudott elaludni. Még akkor is bősze szántotta annak a margitszigeti strandbetyárnak tolakodó viselkedése ! A haragja azonban már régen elszállt, amikor Baba még mindig nem aludt, mert állandóan az a fiatalember járt az eszébe... a legszebb fiatalember, akit valaha látott... Másnap délelőtt tíz órakor beállítod ,a fekete ruhába öltözött Krepuska Mátyás és igy szólt:, ,» l*. — Baba, teljesítettem óhajtását és parancsát!... Megjelentem, hogy rendelkezésére álljak férfiasságommal és segítségemmel !... Kedden következik: Krepuska Mátyás, a lovag KIS ÚJSÁG Az ezüstmadár lovagjai e Regény* írta Komor István és Baráti Zoltán Az én magyar fülemnek fura muzsika volt ez a beszéd, a kormányzó azonban, úgy látszott, egészen rendjén valónak találta. Fanatikus híve és jóbarátja volt a királynőnek és ez nem egyszer küldött neki kérést, megbízást, parancsot a minisztérium megkerülésével. A hercegnő finoman csábítóan mosolygott a grófra : — őfelsége végtelenül kegyes volt irányomban, gróf — mondotta, — de mégiscsak az ön jóindulatához fűzök minden reményt. A felséges asszony maga is azzal búcsúzott tőlem, hogy kormányát értesíteni fogja határozatáról. Sampantol grófot ellenben megkéri, hogy támogasson engem. A gróf a hercegnőt és a doktort dolgozószobájába kísérte. A hercegnő szerecseneit a laktanyába vitték, ott meglehetősen kényelmes szállást kaptak, de szakadatlanul figyelték őket. Én a gróf szobájában telepedtem le, szép csendesen meghúztam magamat az egyik sarok nehéz függönyei között. A klimanzák törzse névlegesen portugál protektorátus alatt állott. Valójában teljesen független volt. Nem katonák, hanem jámbor utazók, missziós papok, bőkezűen ajándékozó portugál kormányügynökök bírták a kirmanza főnököket a védnökség elfogadására. 1820 körül fölállítottak néhány portugál címeres gránit oszlopot a kirmanzák földjén. Gyakran emlegették őket, de a legritkább esetben láttam kirmanzákat Mazaraiboban. Az országuk messze volt. Bántam is én a kirmanzákat. Csak amióta az öreg szolga azt állította, hogy a kirmanzafőnökök a lábatlan sólyom jelvényét rejtegetik...,igen, hát azóta valami bűvös kapcsolatba kerültem a kirmanza néppel. Most pedig itt a hercegnő, az Altaquero-címeres palota fantomja, uralkodni akar az Altaquero! A szó olyan, mint valami acél- Altaquero !A szó olyan mint valami acéldoboz. Benne van a titok kulcsa. De magát a szelencét nem nyithatom föl. Ennek is van kulcsa. Ott himbálózik valahol a szép avorai asszony keblén, és a halott?... Megrázkódtam. Látszólag tulajdonképen nem sok közöm volt a dologhoz, de... A doktor beszélt, beszélt. — Engedje meg excellenciád, hogy befejezzem ismertetésemet, — mekegte. — Az Altaquero-lovagok rendjét eltörölték; vagyonát, jószágait elkobozta a király. Az akkori nagymester, Meria herceg, hatalmas fegyverekkel bizonyítgatta a rend ártatlanságát. A vádak rettenetesek voltak; ellenségeik hamis tanukat béreltek föl és elhitették, hogy a lovagok a szentföldön gyáván harcoltak, hogy kirabolták a zarándokokat. A király a lovagok pártján volt, ámde, — ha szabad ilyen modern kifejezéssel élnem, — a közvélemény nyomása alatt mégis kénytelen volt a rendet feloszlatni. — Kérem, — szólt idegesen a kormányzó — az én őseim között is akadt altequero-lovag. Mindezeket én is igen jól tudom. — De azt már nem tudja, gróf, — szólt csengő, csattanó hangon a hercegnő — hogy a király halálos ágyán megbánta a rend eltiprását. Ősömet, Mária herceget, ismét kegyébe fogadta és a rendet újra fölállította. — Erről nem tudok, — felelte szárazon a gróf. — Azt hiszem, igen — igen kevesen tudnak erről. — ön mondta, gróf ur, — felelte a hercegnő. — Nagy titokban történt a dolog. A király nem adhatta vissza a rend elvett birtokait, amelyek akkor már hatalmas, erőszakos urak kezén voltak. De hajókat ajándékozott a rendnek. Meghagyta nekik, hajózzanak a pogányok földjére. Mindaz, amit meghódítanak, az övék, az ő hűbérbirtokuk. Fejedelmi jogokat ruházott Meria hercegre egy okmányban, amely... — sajnos, nem található meg Portugália egyik levéltárában sem, — ásított a helytartó. — Nem, — folytatta a hercegnő zavartalanul. — De én megtaláltam az okmány hiteles másolatát Felpattantam. A zene még szólt a nagyteremben. Állott még a bál. — Nos hát, — mondotta a hercegnő — a meggyalázott, koldussá tett altaquero-lovagok éjjel, mély titokban, mint a menekülő tolvajok, hajóra szállottak és elhagyták hazájukat. Nőtlenségi fogadalom nem kötötte őket, egyesek családjaikat is magukkal vitték. Én, gróf úr, az utolsó Meria herceg özvegye vagyok. Évek óta Párizsban éltem. Ott keresett föl az az ember, aki tudta, hol rejtőzik az okmány, amelyben a portugál király Meriát az elfoglalt területek fejedelmévé tette és a fejedelmi cím öröklési módját pontosan szabályozta. E percben csak engem illethet ez a cím. — Úgy, — szólt mosolyogva a gróf— És miféle országot foglalt el Meria herceg? — Meria herceg ezt az országot foglalta el, gróf úr, — felelte rendíthetetlen nyugalommal a hercegnő és a padlóra szegezte a szép hosszú ujját. — Néhány lovag, néhány hűséges csatlós. Maroknyi sereg. De elfoglalták ezt a földet? innen, a tengertől a kirmanza törzs belső határáig. Azok a portugál utazók, akik kétszáz évvel később vetődtek ide, vagy még jóval később, tévesen hitték, hogy élk az első fehér emberek ezen a vidéken. Gróf úr, a főtemplom, a kaszárnya, az ön palotája, az egész Mazaraibo a rend erődjei romjain épült, ők hamar elhagyták a várost a gyakori szökőárak miatt és egyre beljebb és beljebb húzódtak. Végre elérték a klrmanzák földjét. (Kedden folytatjuk) Ift Felelős szerkesztő és kiadó: SZEDERKÉNYI A. Kiadótulajdonos; Kis Újság Részvénytársaság WODIANER F. ÉS FIAI R.-T. körforgógépeihető nyomása. (Felelős Kisséjaiudási&b IV, Balnada-utca u .