Kis Ujság, 1935. október (48. évfolyam, 223-249. szám)
1935-10-04 / 226. szám
Az írók kávéházában A szerkesztőség házának kapuján olyan lelkes izgalommal rohant ki Sátori János, hogy majd feldöntötte az utcai gyanútlan járókelőket. A szíve a torkában dobogott, az arca tüzelt, a szeme lángolt és szeretett volna hatalmasat kurjantani, nagy, váratlan boldogságában, mert olyan dolgok történtek vele, amiknek teljesülését nem is remélte. Már maga a Kis Újság szerkesztőségében való merlég és barátságos fogadtatás is sokkal több volt annál, mint amire számított. De mindezt betetőzte, sőt megkoronázta az ígéret, hogy személyesen fog találkozni és beszélhetni, a regények lapjain keresztül megszeretett két férfiúval, akiket eszményképének tekintett. — Édesanyámnak ...is megírom ezt az Örömhírt!.... Még ma megírom! — mondta félhangosan, amikor sietve szedte lábait a villanyfényben tündöklő utcákon. — Hadd örüljön ő is a fia örömének és boldogságának! ... Úgy érezte magát, mint egy lázas beteg, de akinek a láza nem fájdalmas, hanem egyenesen gyönyörűséges. A rengeteg ember mellette és mindenfelé, még inkább fokozta ezt a furcsa lázas állapotot, ami mégis csak szokatlan volt a falusi áldott csöndesség után. A fényreklámok beleharsogtak a szemébe, de mégse hunyta le pilláit, mert valósággal jólesett ez a szinte kiáltó csillogás. Úgy érezte, hogy mindenki kedvesen mosolyog reá. Az elsuhanó szép asszonyok és leányok épúgy, mint a barázdás arcú férfiak. Az autók zakatolását vidám muzsikának hallotta, a villamosok csöngetését pedig tánczenének, mert mindent a saját boldog érzésein keresztül látott, hallott és érzékelt. Túláradó boldogságában az egész világot magához szerette volna ölelni, vagy legalább is ezt a gyönyörű nagyvárost, Budapestet, amit ebben a pillanatban teljesen megszeretett és a szívébe zárt. Csillogó, fényes kávéház mellett vitt el az utja. Elhatározta, hogy bemegy. Először azért, hogy valamit egyék — most érezte csak, hogy mennyire megéhezett—, másodszor pedig, hogy megírja az édesanyjának szóló és az örvendetes eseményekről beszámoló levelet." Megnézte a kávéház címtábláját. Hírből már nagyon jól ismerte ezt a káprázatos berendezésű, fényárban úszó helyiséget. Tudta, hogy ebben a kávéházban találkoznak egymással a pesti írók és művészek. Igen, ebben a füstös csillogásban található meg ez a fényből és felfokozott érzésekből szőtt álomvilág, amelynek örök lovagjai ezek a legnagyobbrészt beretvált arcú és nagyon égő szemű férfiak, tündérleányai pedig a híres színházak művésznői, akik szintén szívesen eljönnek ide, mert igazán jól és igazán itthon csak ebben a kávéházban érzik magukat, a magukfajta művészlelkek társaságában. Furcsa világ ez, amelyben az egymás ellen való gyilkos harc a legbékésebb egyetértésben és összhangban olvad fel, hogy mégis csak otthonná varázsolja ezt a vásári helyiséget, a rikoltó színek és feltűnő viselkedés, a sajátmagát tömjénezés és hangos beszéd valóságos Bábel-tornyát. Épúgy eljönnek ide a nyomdafestők szerelmes rabjai: az írók és újságírók, mint a színpadi világ talmi királyai és álhercegnői, a színészek és színésznők. Az egyik hatalmas asztal körül muzsikusok ülnek és úgy vitatkoznak egymással, mintha tőlük függene az emberiség sorsának megváltoztatása. Egy másik asztalnál szobrászok és festőművészek mesélnek egymásnak derűs történeteket, amiken aztán hangosan és jóízűen kacagnak. Nem egy író van, aki legszebb műveit itt, a kávéházi márványasztal mellett alkotta, mintha ebből a füstből és fényből szívná magába az alkotás lázát. Divatos színészek esépülik jelen nem lévő társaikat, de csupán addig, míg az illetők meg nem érkeznek, hogy aztán egyesült erővel másokat, szintén jelen nem lévőket repüljenek le a sárga földig. Népszerű művésznők bájosan mosolyogva beszélgetnek egymással, pedig ha igazi gondolataikat és őszinte érzéseiket valaki kiolvashatná, rettenetes perpatvar keletkeznék belőle. Az egymás ellen vívott harc pengéi is itt villannak. Persze, csupán a szavak csatáiban. De aztán mégis szépen elcsendesednek, a végén pedig valami bársonyos meleg önti el a gyűlölködő szíveket, mintha megőriznék, hogy ebben az álomvilágban össze kell tartaniok, ha nem akarják megengedni, hogy a másik, józan és számító világ eltapossa őket. Az arcok fölényes és gúnyos ránca, amely a kávéházba lépés pillanatában még ott merevül vonásaikon, hamarosan megolvad, ellágyul és szelíd mosolygássá változik. A szemek gőgös villanása mögül előcsillan az örök gyermek szelíd és szinte csodálkozó mosolya, amely ott él minden író és minden művész lelkében, még akkor is, ha már egészen kopasz a feje, vagy teljesen hófehér a haja. Ennek a kávéháznak füstös fénypározatában valamennyien szelídek és jók, kedvesek és mosolygóak lesznek. Nem bántják, sőt szeretik egymást, még abban az esetben is, ha egyébként késhegyig menő harcot vívnak. A feketekávék illatos gőze összeölelkezik a cigaretták és szivarok kavargó füstjével, a nillánylámpák fényhálóját átszövi a színésznők ruhájából felítőző parfüm, a rengeteg ember beszéde pedig dallamos zsongássá tornyosul, hogy ez a hely valóban otthona lehessen az otthontalanoknak, ahol legalább kismértékben megtalálják azt a szeretetet, amit a többi ember a család keretében, a családi tűzhely mellett szerezhet meg magának ... János bement és az egyik kis sarokasztal felé vette útját. Leült. Forró kávét rendelt, aztán tintát és papirost kért a pincértől. A kávé elfogyasztása közben szétnézett. Érdekelte ez a különös világ, amely itt zajlik körülötte, amelynek törvényei és szokásai mások, mint a rendes életé és amelyhez tartozónak érezte magát ő is, a szülői házban álmodott álmai és mai látogatása alapján. Most már ki merte mondani, legalább gondolatban, amihez otthon még nem volt bátorsága: — író legyek én is!... író akarok lenni!... Ez lesz az én otthonom is, ezek lesznek a testvéreim, ha most még tudomást sem akarnak venni rólam!".... Közben a pincér tintát és papirost hozott. Az egyik papírlapra, többször egymás után odaírta: — Sátori János, író ... De aztán elszégyelte magát ezért a gyerekes álmodozásért és darabokra tépte a papirost. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen édesanyjának akart beszámolót küldeni az eddigi eseményekről és buzgón hozzáfogott a levél írásához. Közben lopva föl-fölnézett, hogy mindent ásson és semmi el ne kerülje a figyelmét. A kávéház zsúfolva, csak a mellette férfi, kissé nagyobb asztal volt üres. De az asztal közepén, a gyufatartóra erősítve, ott, állt a tábla: — „Foglalt." Abbahagyta egy pillanatra a levélírást és magához intette a pincért: — Kik szoktak ülni ennél az asztalnál? — kérdezte. A pincér udvariasan, de fölényesen válaszolt: — Nem fontos személyek, nagyságos úri... Néhány fiatal színész és színésznő. — A nevüket nem mondaná meg? — Nem is tudom a nevüket!... Nincs is nevük, — kacagott a pincér. — Ismeretlenek és kezdők, kócosak és szegények... Különben meg tetszik látni őket, nemsokára itt lesznek!... Jánost bántotta a pincér fölényeskedő felvilágosítása. • Ti — Köszönöm, — mondta hűvösen és folytatta a levélírást. Édesanyjára gondolt és arra, hogy milyen örömet fog szerezni szegénynek ezzel a levélel!.. De azt sem bírta elfelejteni, amit a pincér mondott neki... Hogy ismeretlenek és kezdők, kócosak és szegények ... — Akárcsak én. — gondolta keserűen. —Ha ezt a szemtelen pincért, rólam fogják kérdezni, hasonló feleletet ad... Hogy nem is tudja a nevemet... Hogy nincs is nevem . .. Hogy ismeretlen és kezdő, kócos és szegény vagyok... Különös melegséget érzett a szívében. A pincér fölényes mondata, amellyel a szomszéd asztal még jelen nem lévő vendégeit akarta jellemezni, önkéntelenül is részvétet és szeretetet ébresztett Szívében, örült, hogy erre a helyre ült, amelynek szomszédságában hasonló helyzetű és hasonlóan ismeretlen sorstársai fognak helyet foglalni. A levelet már majdnem befejezte, amikor a szomszéd asztalnál megjelent egy fiatal leány.’ '' \ ' . _ ' '. . . — Még nincs itt senki? — kérdezte a pincértől. 1 ~ A művésznők és művész urak közül még senki nem tértóztatott megjelenni, felelte gúnyos udvariassággal a pincér. — Egyébként mit méltóztálik parancsolni?... János, aki csak félszemmel nézett oda, mégis észrevette, hogy erre a kérdésre a keárty zavarba jött és halvány piti futotta el arcát. Újár, ahogy volt, kabátban leült az asztal mellé, de semmit nem válaszolt.A pincér megismételte: —Mit méltóttatok parancsolni! — Egyelőre semmit.. . Majd ha a többiek is itt lesznek, — felélte halkan és nagyon zavartan a leány. ! ' János most apincérre nézett, akinek a szemében gúnyos fény villant meg. Gúnyos és rosszakaratú fény, amely ezt akarta jelenteni: — Tudom, művésznő!... Ez annyit jelent, hogy nilcs egy vasa sem!... Hangosan azonban ezt mondta: — Ahogy parancsolja, — aztán meghajolt és tovább ment. János folytatta a levél írását, amelynek már csak a befejező mondatai voltak hátra. Titokban és lopva azonban a szomszédnőjét figyelte. Minden feltűnés nélkül és úgy, hogy a leányt zavarba nem hozza. Karcsú és fekete, talán nem is nagyon szép, de végtelenül érdekes és okos arcú, fiatal leány volt a szomszédnője. Olyan arc, amit elég egyszer látni, hogy az ember soká el ne felejtse. Nem lehetett idősebb, mint tizennyolc esztendős. Az arca sovány, sőt kissé beesett, de két fekete szemében diadalmas tűz és fölényes értelem lobogott. Kócos fekete haja úgy csillogott, mint egy gyönyörű sörény, de látszott rajta, hogy nincs pénze fodrásznőre. Még ennél is jobban feltűnt Jánosnak, hogy se rizspor, se festék, se ajakpirosító nem volt rajta. Mint egy üde, friss mezei virág, a többi nő csinált és kikészített, úgyszólván melegházi virág szépsége mellett A ruhája is végtelenül egyszerű: kis sapka, hosszú sötét kabát, semmi, ékszer. Hosszú, ideges ujjaival zongorázott a márványasztal lapján, mint akit bánt, hogy egyedül kell ülnie és késnek a társai. Percek múltak így. János már régen befejezte a levelet, de úgy tett, mintha még mindig írna, hogy feltűnés nélkül figyelhesse a leányt, akinek előkelő egyszerűsége és csillogó fiatalsága rendkívüli hatással volt reá. A pincér újból odament a még mindig egyedül ülő leányhoz és halkan mondott valamit neki. 4y. ■ A következő pillanatban a leány arca elvörösödött, vékony és finom kezével ingerülten rácsapott az asztal lapjára és izgalomtól reszkető, de elfojtott hangon így szólt: — Mondja meg, kérem, hogy nem óhajtom az ismeretségért... Maga pedig máskor ne közvetítsen ilyen üzenetet!... Megértette?!... A pincér zavartan mosolygott és megszégyenülten kullogott el az asztaltól. Szombaton következik: Vadrózsa-kisasszony y SPORTUJS. Soha el nem múló emlékünk lesz a római világbajnokság mondja Szenád István, a céllövők alelnöke A hadipuskacsapatban világbajnokságot nyert magyar céllövők megérkeztek Budapestre. Megérkezésük alkalmával az Országos Magyar Lövész Szövetség ünnepélyés fogadtatásban részesítette őket. Mint ismeretes, a magyar csapat váratlanul érte el vtlág■ sikerét. A vert mezőnyben volt Svédország, Svájc és Lengyelország. A rendező olasz csapat a verseny utolsó helyét foglalta el. A magyar csapat egyik vezetője lovag Szenád István volt, a szövetség társelnöke. Most, a megérkezés után a magyar csapat világbajnokságáról és annak kísérő körülményeiről kérdeztük a kitűnő lövés-szakértőt: * Milyen volt a verseny! — Nagyon nehéz körülmények között érte el a magyar Csapat irigy sikerét. Számunkra teljesen ismeretlen puskákkal, ismeretlen lőszerrel kellett a versenyben résztvenni. A szabályok szerint ugyanis mindig a rendező országbanhasználatos hadipuska a kötelező, amelyet a tegyes versenyzők között kisorsolnak. A kisorsolt puskával csak a versenyt megelőző két napon lehetpróbálkozni és már ekkor arra a tapasztalatra jutottunk, hogy az olasz muníció igen gyenge. A töltények mozognak a esőben. Ezt meg kell állapítanunk, éppen úgy, mint azt, hogy a versenyzők kiszolgálása is igen gyenge volt. — Várták a magyar csapat sikereit — Nem számítottunk rá. Természetesen minden csapat a győzelem reményével lépett a versenybe, de reális körülmények közöttnem számíthattunk a sikerre. Az ismeretlen feltéteelek, az izgalom, hogy esetleg mi is győzhetünk, mintegy ■ ’ „ " r .. . , 15 százalékkal gyengébb eredményt jelentett. A többi nemzetnek azonban még jobban ártott a szokatlan légkör és így esett meg, hogy »a világ legjobb lövészeinek tartott svájciak mögöttünk csak a harmadik "helyet foglalták el. — Mit tapasztaltak a háborús hangulatból? Elutazásunk előtt a búcsúvacsorán két olasz ezredes között ültem, akik azt mondották nevetve, hogy novemberben Budapestre jönnek látogatóban. Szerintük a háború rövid ideig fog tartani. A mozgósítás természetszerű következményei az emelkedő árak és a zsúfolt vonatok. A Duce iránti hangulat kimondhatatlanul lelkes. Már a kora reggeli órákban ezrekre menő tömeg áll naponta a Palazzo Venezia előtt és addig nem hagy fel Mussolini éltetésével, míg nem mutatkozik az ablakban. Az olaszországi világbajnokság és ottani tartózkodásunk soha el nem múló emlékeink lesznek. SPORTHÍREK A Vargában lefolyt nemzetközi lovasmérkfng 145 ía*dulója közül „Kalandor* Presthy főhadnaggyal második, „Egyetlen*4 ötödik, „Ne felejts*,* tizenharmadik’ lett hiba nélkül. ../ A középiskolások hármas és Ölön atlétika! diadalán a triatlonban a Széchenyi reálgimnázium, a pentatlonban* pedig Kér reálgimnázium csapata győzött.Kordéi József vasárnap Dunakeszin, a Magyaréig Martin Legeny—Lesueur Franciaország,’. 8. Fargnharson— Jágrefcord .megjavítását. Ugyanezek a napon a 200 tiiéteres gátfutásban is részt vesz Kovács, Anglia, Skócia és Wales Neiv-Portban hármas úszó-* mérkőzést rendeztek, amelyben Anglia 35 ponttal győzött a skótok 22 és a walesiek 14 pontja ellenében* Gerevich Aladárt, a kardvívás , Európa-bajnokát a főiskolai világbajnokságon tanúsítóksportszerűtlen viselkedése miatt négy hónapra eltiltották a versenyzéstől. Elmarad az október 16-ra, Nápolyba tervezett olasz— magyar női atlétikai verseny. A lemondás oka a magyar hölgyek gyenge formája. Vitorláké repülőgépet készített két somogyi üregcserfééal. Pécsről jelenti a Kis Újság tudósítója, Lovász János és Trátnik Ádám szerelőmunkások vitorlázó repülőgépet készítettek- ,amelyet szerdán próbált ki Papp János kaposvári pilóta. A gép ietünően működött és a megjelent előkelő közönség hosszabb ünneplésben részeltette a gép készítőit.