Kis Ujság, 1935. október (48. évfolyam, 223-249. szám)

1935-10-04 / 226. szám

Az írók kávéházában A szerkesztőség házának kapuján olyan lelkes izgalommal rohant ki Sátori János, hogy majd feldöntötte az utcai gyanútlan járókelőket. A szíve a torkában dobogott, az arca tü­­z­elt, a szeme lángolt és szeretett volna ha­talmasat kurjantani, nagy, váratlan boldog­ságában, mert olyan dolgok történtek vele, amiknek teljesülését nem is remélte. Már maga a Kis Újság szerkesztőségében való merlég és barátságos fogadtatás is sokkal több volt annál, mint amire számított. De mindezt betetőzte, sőt megkoronázta az ígé­ret, hogy személyesen fog találkozni és be­szélhetni, a regények lapjain keresztül meg­szeretett két férfiúval, akiket eszményképé­nek tekintett. —­ Édesanyámnak ...is megírom ezt az Örömhírt!.... Még ma megírom! — mondta félhangosan, amikor sietve szedte lábait a villanyfényben tündöklő utcákon. — Hadd örüljön ő is a fia örömének és boldogsá­gának! ... Úgy érezte magát, mint egy lázas beteg, de akinek a láza nem fájdalmas, hanem egyenesen gyönyörűséges. A rengeteg ember mellette és mindenfelé, még inkább fokozta ezt a furcsa lázas állapotot, ami mégis csak szokatlan volt a falusi áldott csöndesség után. A fényreklámok beleharsogtak a sze­mébe, de mégse hunyta le pilláit, mert való­sággal jólesett ez a szinte kiáltó csillogás. Úgy érezte, hogy mindenki kedvesen mo­solyog reá. Az elsuhanó szép asszonyok és leányok épúgy, mint a barázdás arcú férfiak. Az autók zakatolását vidám muzsikának hal­lotta, a villamosok csöngetését pedig tánc­zenének, mert mindent a saját boldog érzé­sein keresztül látott, hallott és érzékelt. Túl­áradó boldogságában az egész világot magá­hoz szerette volna ölelni, vagy legalább is ezt a gyönyörű nagy­várost, Budapestet, amit ebben a pillanatban teljesen megszere­tett és a szívébe zárt. Csillogó, fényes kávéház mellett vitt el az utja. Elhatározta, hogy bemegy. Először azért, hogy valamit egyék — most érezte csak, hogy mennyire megéhezett­­—, másodszor pedig, hogy megírja az édes­anyjának szóló és az örvendetes események­ről beszámoló levelet." Megnézte a kávéház címtábláját. Hírből már nagyon jól ismerte ezt­­ a káprázatos berendezésű, fényárban úszó helyiséget. Tudta, hogy ebben a kávéházban találkoz­nak egymással a pesti írók és művészek. Igen, ebben a füstös csillogásban található meg ez a fényből és felfokozott érzésekből szőtt álomvilág, amelynek örök lovagjai ezek a legnagyobbrészt beretvált arcú és nagyon égő szemű férfiak, tündérleányai pedig a híres színházak művésznői, akik szintén szí­vesen eljönnek ide, mert igazán jól és igazán itthon csak ebben a kávéházban érzik ma­gukat, a magukfajta művészlelkek társasá­gában. Furcsa világ ez, amelyben az egymás ellen való gyilkos harc a legbékésebb egyetértés­ben és összhangban olvad fel, hogy mégis csak otthonná varázsolja ezt a vásári helyi­séget, a rikoltó színek és feltűnő viselkedés, a sajátmagát tömjénezés és hangos beszéd valóságos Bábel-tornyát. Épúgy eljönnek ide a nyomdafestők sze­relmes rabjai: az írók és újságírók, mint a színpadi világ talmi királyai és álhercegnői, a színészek és színésznők. Az egyik hatalmas asztal körül muzsikusok ülnek és úgy vitat­koznak egymással, mintha tőlük függene az emberiség sorsának megváltoztatása. Egy másik asztalnál szobrászok és festőművészek mesélnek egymásnak derűs történeteket, amiken aztán hangosan és jóízűen kacag­nak. Nem egy író van, aki legszebb műveit itt, a kávéházi márványasztal mellett al­kotta, mintha ebből a füstből és fényb­ől szívná magába az alkotás lázát. Divatos szí­nészek esépülik jelen nem lévő társaikat, de csupán addig, míg az illetők meg nem ér­keznek, hogy aztán egyesült erővel másokat, szintén jelen nem lévőket repüljenek le a sárga földig. Népszerű művésznők bájosan mosolyogva beszélgetnek egymással, pedig ha igazi gondolataikat és őszinte érzéseiket valaki kiolvashatná, rettenetes perpatvar keletkeznék belőle. Az egymás ellen vívott harc pengéi is itt villannak. Persze, csupán a szavak csatái­ban. De aztán mégis szépen elcsendesednek, a végén pedig valami bársonyos meleg önti el a gyűlölködő szíveket, mintha megőriz­nék, hogy ebben az álomvilágban össze kell tartaniok, ha nem akarják megengedni, hogy a másik, józan és számító világ eltapossa őket. Az arcok fölényes és gúnyos ránca, amely a kávéházba lépés pillanatában még ott merevül vonásaikon, hamarosan megol­vad, ellágyul és szelíd mosolygássá változik. A szemek gőgös villanása mögül előcsillan az örök gyermek szelíd és szinte csodálkozó mosolya, amely ott él minden író és min­den művész lelkében, még akkor is, ha már egészen kopasz a feje, vagy teljesen hófehér a haja. Ennek a kávéháznak füstös fénypározatá­­ban valamennyien szelídek és jók, kedvesek és mosolygóak lesznek. Nem bántják, sőt szeretik egymást, még abban az esetben is, ha egyébként késhegyig menő harcot vív­nak. A feketekávék illatos gőze össze­ölelke­zik a cigaretták és szivarok kavargó füstjé­vel, a nillánylámpák fényhálóját átszövi a színésznők ruhájából felítőző parfüm, a ren­geteg ember beszéde pedig dallamos zsongássá tornyosul, hogy ez a hely valóban otthona lehessen az otthontalanoknak, ahol legalább kismértékben megtalálják azt a szeretetet, amit a többi ember a család keretében, a csa­ládi tűzhely mellett szerezhet meg magá­nak ... János bement és az egyik kis sarokasztal felé vette útját. Leült. Forró kávét rendelt, aztán tintát és papirost kért a pincértől. A kávé elfogyasztása közben szétnézett. Érdekelte ez a különös világ, amely itt zaj­lik körülötte, amelynek törvényei és szokásai mások, mint a rendes életé és amelyhez tar­tozónak érezte magát ő is, a szülői házban álmodott álmai és mai látogatása alapján. Most már ki merte mondani, legalább gon­dolatban, amihez otthon még nem volt bá­torsága: — író legyek én is!... író akarok lenni!... Ez lesz az én otthonom is, ezek lesznek a testvéreim, ha most még tudomást sem akarnak venni rólam!".... Közben a pincér tintát és papirost hozott. Az egyik papírlapra, többször egymás után odaírta: — Sátori János, író ... De aztán elszégyelte magát ezért a gyere­kes álmodozásért és darabokra tépte a pa­pirost. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen édesanyjának akart beszámolót küldeni az eddigi eseményekről és buzgón hozzáfogott a levél írásához. Közben lopva föl-fölnézett, hogy mindent ásson és semmi el ne kerülje a figyelmét. A kávéház zsúfolva, csak a mellette férfi, kissé nagyobb asztal volt üres. De az asztal közepén, a gyufatartóra erősítve, ott, állt a tábla: — „Foglalt." Abbahagyta egy pillanatra a levélírást és magához intette a pincért: — Kik szoktak ülni ennél az asztalnál? — kérdezte. A pincér udvariasan, de fölényesen vála­szolt: — Nem fontos személyek, nagyságos úri... Néhány fiatal színész és színésznő. — A nevüket nem mondaná meg? — Nem is tudom a nevüket!... Nincs is nevük, — kacagott a pincér. — Ismeretlenek és kezdők, kócosak és szegények... Külön­ben meg tetszik látni őket, nemsokára itt lesznek!... Jánost bántotta a pincér fölényeskedő fel­világosítása.­­ • Ti — Köszönöm, — mondta hűvösen és foly­tatta a levélírást. Édesanyjára gondolt és arra, hogy milyen örömet fog szerezni szegénynek ezzel a levél­­el!.. De azt sem bírta elfelejteni, amit a pincér mondott neki... Hogy ismeretlenek és kezdők, kócosak és szegények ... — Akárcsak én. — gondolta keserűen. —­­Ha ezt a szemtelen pincért,­ rólam fogják­ kérdezni, hasonló feleletet ad... Hogy nem is tudja a nevemet... Hogy nincs is ne­vem . .. Hogy ismeretlen és kezdő, kócos és szegény vagyok... Különös melegséget érzett a szívében. A pincér fölényes mondata, amellyel a szom­széd asztal még jelen nem lévő vendégeit akarta jellemezni, önkéntelenül is részvétet és szeretetet ébresztett Szívében, örült, hogy erre a helyre ült, amelynek szomszédságában hasonló helyzetű és hasonlóan ismeretlen sorstársai fognak helyet foglalni. A l­evelet már majdnem befejezte, amikor a szomszéd asztalnál megjelent egy fiatal leány.’ '' \ ' . _ ' '. . . — Még nincs itt senki? — kérdezte a pin­cértől. 1 ~ A­ művésznők és­ művész urak közül még senki nem t­értóztatott megjelenni, felelte gúnyos udvariassággal­ a pincér. — Egyébként mit méltóztálik parancsolni?... János, aki csak félszem­mel nézett oda, mégis észrevette, hogy erre a kérdésre a keárty zavarba jött és halvány piti futotta el arcát. Újár, ahogy volt, kabátban leült az asztal mellé, de semmit nem válaszolt.­A pincér megismételte: —Mit méltóttatok parancsolni! — Egyelőre semmit.. . Majd ha a többiek is itt lesznek, — felélte halkan és nagyon zavartan a leány. ! ' János most a­­pincérre nézett, akinek a szemében gúnyos fény villant meg. Gúnyos és rosszakaratú fény, amely ezt akarta jelen­teni: — Tudom, művésznő!... Ez annyit jelent, hogy nil­cs egy vasa sem!... Hangosan azonban ezt mondta: — Ahogy parancsolja, — aztán meghajolt és tovább ment. János folytatta a levél írását, amelynek már csak a befejező mondatai voltak hátra. Titokban és lopva azonban a szomszédnőjét figyelte. Minden feltűnés nélkül és úgy, hogy a leányt zavarba nem hozza. Karcsú és fekete,­ talán nem is nagyon szép, de végtelenül érdekes és okos arcú, fia­tal leány volt a szomszédnője. Olyan arc, amit elég egyszer látni, hogy az ember soká el ne felejtse. Nem lehetett idősebb, mint tizennyolc esztendős. Az arca sovány, sőt kissé beesett, de két fekete szemében diadal­mas tűz és fölényes értelem lobogott. Kócos fekete haja úgy csillogott, mint egy gyö­nyörű sörény, de látszott rajta, hogy nincs pénze fodrásznőre. Még ennél is jobban fel­tűnt Jánosnak, hogy se rizspor, se festék, se ajakpirosító nem volt rajta. Mint egy üde, friss mezei virág, a többi nő csinált és kiké­szített, úgyszólván melegházi virág szépsége mellett A ruhája is végtelenül egyszerű: kis sapka, hosszú sötét kabát, semmi, ékszer. Hosszú, ideges ujjaival zongorázott a már­ványasztal lapján, mint akit bánt, hogy egyedül kell ülnie és késnek a társai. Percek múltak így. János már régen befejezte a levelet, de úgy tett, mintha még mindig írna, hogy fel­tűnés nélkül figyelhesse a leányt, akinek előkelő egyszerűsége és csillogó fiatalsága rendkívüli hatással volt reá. A pincér újból odament a még mindig egyedül ülő leányhoz és halkan mondott va­lamit neki. 4y. ■ A következő pillanatban a leány arca el­vörösödött, vékony és finom kezével ingerül­ten rácsapott az asztal lapjára és izgalomtól reszkető, de elfojtott hangon így szólt: — Mondja meg, kérem, hogy nem óhajtom az ismeretségért... Maga pedig máskor ne közvetítsen ilyen üzenetet!... Megértette?!... A pincér zavartan mosolygott és megszé­­gyenülten kullogott el az asztaltól. Szombaton következik: Vadrózsa-kisasszony y SPORTUJS. Soha el nem múló emlékünk lesz a római világbajnokság mondja Szenád István, a céllövők alelnöke A hadipu­skacsapatban világbajnokságot nyert magyar céllövők megérkeztek Budapestre. Meg­érkezésük alkalmával az Országos Magyar Lövész Szövetség ünnepélyés fogadtatásban részesítette őket. Mint ismeretes, a magyar csapat váratlanul érte el vtlág­­■ sikerét. A vert mezőnyben volt Svédország, Svájc és Lengyelország. A rendező olasz csapat a ver­seny utolsó helyét foglalta­ el. A magyar csa­pat egyik­ vezetője lovag Szenád István volt, a szövetség társelnöke. Most, a megérkezés után a magyar csapat világbajnokságáról és annak kísérő körülményeiről kérdeztük a kitűnő lövés­-szakértőt:­­ * Milyen volt a ver­seny! — Nagyon nehéz körülmények között érte el a magyar Csapat irigy sikerét. Számunkra teljesen ismeretlen puskákkal, ismeretlen lő­szerrel kellett a versenyben résztvenni. A sza­bályok szerint ugyanis mindig a rendező országban­­használatos hadipuska a kötelező, amelyet a tegyes versenyzők között kisorsol­nak. A kisorsolt puskával csak a versenyt meg­előző két napon lehet­­próbálkozni és­ már ekkor arra a tapasztalatra jutottunk, hogy az olasz muníció igen gyenge. A töltények mozognak a esőben. Ezt meg kell­ állapítanunk, éppen úgy, mint azt, hogy a versenyzők kiszolgálása is igen gyenge volt. — Várták a magyar csapat sikereit — Nem számítottunk rá. Természetesen min­den csapat a győzelem reményével lépett a versenybe, de reális körülmények között­­nem számíthattunk a sikerre. Az ismeretlen feltéte­e­lek, az izgalom, hogy esetleg mi is győzhetünk, mintegy ■ ’ „ " r .. . , 15 százalékkal gyengébb eredményt jelen­tett. A­ többi nemzetnek azonban még jobban ár­tott a szokatlan légkör és így esett meg, hogy »a világ legjobb lövészeinek tartott svájciak mögöttünk csak a harmadik "helyet foglalták el. — Mit tapasztaltak a háborús hangulatból? Elutazásunk előtt a búcsúvacsorán két olasz ezredes között ültem, akik azt mondották nevetve, hogy novemberben­ Budapestre jönnek látogatóban. Szerintük a háború rövid ideig fog tartani. A mozgósítás természetszerű következményei az emelkedő árak és a zsúfolt vonatok. A Duce iránti hangulat kimondhatatlanul lelkes. Már a kora reggeli órákban ezrekre menő tömeg áll naponta a Palazzo Venezia előtt és addig nem hagy fel Mussolini éltetésével, míg nem mutatkozik az ablakban. Az olaszországi világ­bajnokság és ottani tartózkodásunk soha el nem múló emlékeink lesznek. SPORTHÍREK A Vargában lefolyt nemzetközi lovasmérkfn­g 145 ía*­dulója közül „Kalandor* Presthy főhadnaggyal második, „Egyetlen*4 ötödik, „Ne felejts*,*­ tizenharmadik’ lett hiba nélkül.­­ ../ A középiskolások hármas és Ölön atlétika! diadalán a triatlonban a Széchenyi reálgimnázium, a pentatlonban* pedig Kér reálgimnázium csa­pata győzött.­­Kordéi József vasárnap Dunakeszin, a Magyaréig Martin Legeny—Lesueur Franciaország,’. 8. Fargnharson— Jágrefcord .megjavítását. Ugyanezek a napon a 200 tiié­­teres gátfutásban is­­ részt vesz Kovács, Anglia, Skócia és Wales Neiv-Portban hármas úszó-* mérkőzést rendeztek, amelyben Anglia 35 ponttal győ­zött a skótok­ 22 és a walesiek 14 pontja ellenében* Gerevich Aladárt, a kardvívás , Európa-­bajnokát a fő­iskolai világbajnokságon tanúsítók­­sportszerűtlen visel­kedése miatt négy hónapra eltiltották­ a versenyzéstől. Elmarad az október 16-ra, Nápolyba tervezett olasz— magyar női atlétikai verseny. A lemondás oka a magyar hölgyek gyenge formája. Vitorláké repülőgépet készített két somogyi üregcser­­fééal. Pécsről jelenti a Kis Újság tudósítója, Lovász Já­nos és Trátnik Ádám szerelőmunkások vitorlázó repülő­gépet készítettek- ,­amelyet szerdán próbált ki Papp Já­nos kaposvári pilóta. A gép ietünően működött és a megjelent előkelő közönség hosszabb ünneplésben része­ltette a gép készítőit.

Next