Kis Ujság, 1946. augusztus (60. évfolyam, 171-194. szám)
1946-08-22 / 187. szám
Csütörtök, 2046 augusztus 22 Százezrek a Szent Jobb-körmeneten Ára 40 fillér A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt lapja Főszerkesztő: Kovács Béla — Felelős szerkesztő: Antalffy Gyula Mit kíván Magyarország Romániától? „Hirdesse ez a a magyar demokrácia életerejét“ — mondotta a köztársasági elnök a Szabadság-híd felavatásának lélekemelő ünnepségén FALU ÉS VÁROS paraszt és munkás, termelő és fogyasztó ellentétét jelentik-e az ipari és mezőgazdasági, a termelői és fogyasztói árak egymáshoz való viszonya ellen elhangó panaszok? Alig van foglalkozási réteg, amely meg volna elégedve költségei és bevételei arányával, ne sokallná terheit — s csak az szolgál megnyugtatásul, hogy mindez várható volt és fáradsággal, türelemmel többé-kevésbbé megoldható. Ez egymaga stabilizációs gazdaságpolitikánkat nem veszélyezteti. Ne becsüljük túl az ellentéteket. Minden gazdasági rendszerben küzdelem folyik a nemzeti jövedelemben s a közterhekben való részesedés nagysága körül s miután a kvótákat főképp az árak szabályozzák, egy új árrendszerre való áttéréskor e küzdelemnek élesednie kell. Most pedig éppen a kötöttebb árrendszerre térünk át, így a panaszok s követelések hangosodnak. Míg a magánvállalkozás árait jórészt az alku s a gazdasági erő nyomatéka alakította ki, a hatósági árakat pedig gyakran kihágták, kevesebb célja lett volna a nyilvánossághoz s a kormányhoz fordulni, politikai eszközökkel nyomást gyakorolni. Fokozza a nehézségeket, hogy nem volt idő megvárni az új árviszonylatok természetes kialakulását, hanem előre kellett az árakat megszabni; most persze, a helyesbítések idején, minden hiba egyszerre nyilvánul, mivel minden egyes árváltoztatás kihat valamennyi árra és a megélhetési költségekre is. Hogy azonban lehet segíteni, arra reményt nyújt az is, hogy végre komoly, szakszerű vita folyik gazdaságpolitikánk e nagy kérdéséről. A legfőbb panasz az agrárolló, az ipari s mezőgazdasági árak aránytalansága, de épp ezért őszintén kell vele foglalkozni s itt is leszögezni, hogy az árszerkezetben nincsenek örök arányok; ezek a múltban is gyakran gyökeresen megváltoztak, hol az ipart, hol az agrárárak javára, örökre stabil árviszonylatokat semilyen gazdaságpolitika nem biztosíthat. Ez azonban nem jelenti, hogy ne igyekezzünk orvosolni a bajokat, amelyek a parasztságot azáltal érik, hogy az árrendszer az ő hátrányára hirtelen megváltozott. Ez egyik első gazdaságpolitikai teendőnk, csakhogy más hasonló problémáink is vannak. Panaszkodnak például a sokat bírált kereskedők is. Amikor sokan az ő hasznai" leszállításával, számuk csökkentésével akarnak segíteni, ők kimutatják, hogy a megszabott haszonkulcs mellett nem egzisztálhatnak, vagy hogy a túl magas gyári árak s az adók miatt oly drágák az áruk, hogy nincsen elegendő forgalmuk. Panaszkodik a kisipar is. Drága és kevés a nyersanyag, magasak az üzletbérek. Hogy a háztulajdonosok nincsenek megelégedve, az érthető, hiszen még mindig nem marad számukra a lakbérekből elég az újjáépítésre s a megélhetésre. Persze sok bajuk van a fogyasztóknak is, bár jobban élnek, mint egy hónappal ezelőtt, alacsony bérükből nem telik cukorra, zsírra, fára s a dollárban is igen drága iparcikkekre. Az egész feladatot kell tehát először tisztán látnunk, hogy azután a részletekben is igazi segítséget hozzunk. Legelőbb mustráljuk ki azokat a panaszokat, amelyek önmaguktól meg fognak oldódni, ahol tehát intézkedés nem szükséges. Kétségtelen ugyanis, hogy ha az árszabályozás csökkenti is a verseny érvényesülését, ez ma mindenesetre jobban fog érvényesülni, mint az infláció alatt. Ha például a borbélyok drágán borotválnak, fellép velük szemben — s már fel is lépett — az önborotvákt versenye sők vagy leszállítják áraikat, vagy más foglalkozás után nézhetnek. Vagy ha a férfiszabászat díjai magasak, oly kevés ember fizetheti meg azokat, hogy a szabók inkább az olcsóbb osztályba soroztatják magukat, vagy a hivatalos áron alul is vállalnak munkát,,— mint az már ma is történik. Általában kapcsoljuk ki végre az indulati elemet s a propagandát e kérdésekből. Másfél évig bitófával fenyegettük az eladókat a magas árak miatt — mit mondunk most nekik, mikor az előírt árnál alacsonyabban is árulnak? Amiképp akkor — kevés kivétellel —nem gonoszságból árultak drágán, ma nem jóságból árulnak olcsón — a piac törvényei érvényesültek ott is, itt is. Nincs az a mindenttudó közhatalom, amely mindenki panaszát mindenkor orvosolhatná. Bízzuk, amit lehet, a gazdasági erők szabad játékára. Nem kell ma az államnak közvetlenül beavatkozni a luxuscikkek áralakulásába sem. Akinek pénze van, fizesse meg ezek magas árát, ma csak az a fontos, hogy az itt keletkező jövedelemtöbbletet úgy adóztassuk meg, hogy e szakmák vállalkozói és alkalmazottai se éljenek az átlagos életszínvonalon felül, amíg a békenívót országosan el nem érjük. Egész más a helyzet a közszükségleti cikkeknél, de minden olyan árunál és munkánál is, amely monopolhelyzetet, egyoldalú előnyt biztosít a termelőnek vagy az eladónak. Ha például a falusi kovácsok, bognárok túl sokat kérnek, vagyis vannak a vidéken — mint a fővárosban is -iparosok, akik a maguk béke-élet színvonalához ragaszkodnak s ezzel még jobban leszállítják másokét, itt már közbe kell lépni. A fővárosban kevésbé, mert itt érvényesülni fog a verseny s a mohó iparos elveszti üzletfeleit, a falun azonban, ahol esetleg csak egy-egy iparos van szakmánként, egyelőre be kell avatkozni a visszásságok megakadályozására, így például az őrlési díj kérdésében is. Mi persze az egyes kérdésekben nem foglalunk állást, ez ügyeket az illetékes hatóságoknak kell szabályozni, mindkét fél meghallgatása és adataik felülvizsgálása után. Sokkal nagyobb jelentésű persze a nagy- és középipar árainak kérdése. Itt alakul ki az igazi agrárolló. Hogy ez milyen nehéz kérdés, mutatja az is, hogy a „Szabad Nép“-ben megszólalt két kitűnő szakértő is egymástól eltérő állásponton volt és egyikük előbb az agrárolló fenntartásának, majd az ipari árak leszállításának szükségét hangoztatta. Hivatalos helyen a magas árakat azzal indokolják, hogy egyrészt az iparcikkek szűkös mennyisége követeli ezt meg, másrészt csökkent a munkateljesítmény, nagyok az adók, leromlott a termelési apparátus, ugyanannyi rezsi jut a kisebb termelésre, mint régen a nagyobbra s a termelést nem lehet a racionálisan dolgozó üzemekre összpontosítani, mert a munkásság érdekképviselete tiltakozik az ezzel járó — esetleg csak átmeneti — munkáselbocsátások ellen. Mi nem kívánunk okosabbak lenni azoknál, akik e kérdések részleteit nálunk jobban ismerik, de szükségesnek tartjuk bizonyos elvek leszögezését. Az ipari árakat egyenként felül kell vizsgálni, mert bizonyos, hogy az érvényes haszonkulcs sok helyütt túl magas. Ahol ez termeléspolitikai okból indokolt, ott az adóztatással kell a jövedelemtöbbletet a köznek juttatni s e közvetett úton lehet a gazdatársadalom terhein könnyíteni. Vérmes kívánságoknak azonban itt sem szabad érvényesülniük, mert nem lehet meggátolni a terme Néhány perccel fél tizenegy után hangzik a kürtszó, amely Tildy Zoltán köztársasági elnök érkezését jelzi. Gerő Ernő közlekedési miniszter, „A hídépítő“ fogadja Tildy Zoltánt. Mindenki feszes vigyázzban áll, a zenekarok a Himnuszt játsszák. Major Tamás elszavalja József Attila „A Dunánál“ című versét, majd Széchy Károly a közlekedési minisztérium hídépítési osztályának vezetője lép a mikrofon elé és ezt mondja: — Jelenthetjük, hogy a feladatot végrehajtottuk... Bende Miklós hídépítő munkás beszéde után nagy éljenzés, taps és légi előnyök érvényesülését és az üzemek fenntartását és korszerűsítését. Feltétlen szükség van az árkorrekcióra ott, ahol akár jogi, akár gazdasági monopolhelyzet áll fenn, legkivált az állami vagy félig állami vállalatoknál, az egykezeknél s az olyan vállalatoknál is, amelyek mögött pártok vagy politikusok állnak. Ahol úgy vélik, hogy a monopolhelyzetre szükség van, ott az ebből származó jövedelemtöbbletet el kell adóztatni, de legkivált véget kell vetni az ilyen helyeken dívó, ma indokolatlanul magas s az árakat drágító jövedelmeknek. Egyébként természetesen egyetértünk azokkal, akik a végleges segítséget csak a többtermelésben látják. Ennek érdekében ma már céltudatos intézkedések történnek. De ezeket a kérdéseket az eddiginél nagyobb nyíltsággal kell tárgyalni. A magas szénárak s a rossz szénellátás például igen fontos ártényezők — eddig azonban mindig csak a széncsata győzelméről és az államosítás nagyszerű eredményeiről olvashattunk, míg most kitűnik, hogy a széntermelés erősen lecsökkent s a bányák szervezeti kérdéseit most kell majd csak megoldani. Döntően fontos a közüzemi díjak magassága is, míg azonban mindenki jogosnak tartja belenézni a magánvállalatok kalkulációiba, a köztulajdonban levő, tehát a magunk vállalatairól ezeket nem tudjuk a nyilvánosság részére megkapni. Vonatkozik ez természetesen a MÁV-ra is. Így is meggyőződésünk, hogy a politika háttérbe szorításával mindez üzemek árait le lehetne többé-kevésbé szállítani. Ami a kereskedelmi árrést illeti, itt is bizonyára lehet korrektúrát csinálni — de sokkal hasznosabb lesz a verseny érvényesülése. Ha több a kereskedő, mint amennyi kell, maguktól is más pályára mennek. Mert azzal tisztában kell lennünk: a kötött ár- és anyaggazdálkodás lehetőségeinek határai vannak. Hibátlanul épp úgy nem működhetik, mint az emberi agy nem tudná minden sejt működését oly tökéletesen szabályozni, mint ahogyan a szervezet azt automatikusan megteszi. Ha egyesek azt mondanák erre, hogy éppen ezért kell a szabályozás rendszerét a végsőkig kifejleszteni, arra azt feltjük, hogy a panaszok ez esetben sokasodnának; csak a valamely országban érvényben levő politikai és sajtórendszertől függ, hogy a nyilvánosság előtt elhangozhatnak-e ezek vagy sem. Major Köbért Nagy Ferenc miniszterelnök, Gerő Ernő, Kővágó József és Bán Antal beszédei Kedden délben megindult a békebeli forgalom a hídon Az újságíró kötelességét végzi az események pontos leírásával. Minden eseményt csak abból a szempontból bírál meg: érdekes-e, vagy sem. De vannak esetek, amikor tollát külön lelkesedés remegteti meg. Ilyen esemény a Szabadság-híd avatása is Szent István napján, az újjáépített hídon áthaladva, boldogan és hálatelten gondoltunk Istenre, hogy megérhettük a híd feltámadását. Tömeg, tömeg, tömeg Szent István napján már délelőtt 10 órakor nem lehetett a Eővám térközelébe jutni az óriási tömeg miatt. A pesti hídfőnél építették fel a tribünt. A dísztribün közepén elhelyezett mikrofonok mögött a következőket látjuk: Szviridov a’tábornagy, Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének helyettese, Barulin követségi tanácsos kíséretében. Trainin ellentengernagy, a szovjet dunai flottájának tiszti küldöttségével, Ieems tábornok, az amerikai misszió vezetője, kíséretében George S. Kovach alezredessel, az angol követ, az angol katonai misszió vezetője, jugoszláv delegáció Zloncar Gabrialovic vezetésével, Stanley Sommer, az UNIIUA kiküldöttje, családjával. Magyar részről: Nagy Ferenc miniszterelnök (a tömeg éljenzéssel fogadta érkezésekor a magyar kormányelnököt), Bárányos Károly közellátási miniszter, Bartha Albert vezérőrnagy, honvédelmi miniszter, Balla Antal tájékoztatási, Rajk László belügyminiszter, Keresztury Dezső kultuszminiszter, Ries István igazságügyminiszter, Bán Antal iparügyi miniszter, Kővágó József polgármester, több államtitkár, sok országgyűlési képviselő. Megjelent az ünnepségen Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke is. Megérkezik a köztársasági elnök ünneplés közben Gerő Ernő emelkedik szólásra: — Talán bizonyos szimbolikus jelentősége van annak — kezdte —, hogy éppen a független magyar nemzeti állam megalapítójának ünnepén, Szent István napján adjuk át rendeltetésének az első teljes értékű, teljesen újjáépített Dunahidat, a Szabadság-hidat. Szimbolikus jelentősége abban jut kifejezésre, hogy a magyar munkásság a nagy államalkotó király szellemében rettenthetetlen elszántsággal, szívóssággal és akaraterővel szállt szembe az eléje tornyosuló nehézségekkel. A magyar nép cselekvőképessége és szolidaritása nyilvánult meg a hídépítők mellett. A magyar hídépítő munkásság példát mutatott hazafiasságból és az ország határán túl is becsületet szerzett "a magyar népnek. Részt vett ebben a hídépítésben úgyszólván az egész ország. Szép és erős hidat építettünk, de nem szabad megfeledkeznünk a gonosztevőkről és bűnösökről, szágot rombadöntötték, akik az orA magyar dolgozók azonban megmutatják, Gobbi Hilda elszavalta a Szózatot, majd Gerő Ernő felkérte a magyar köztársaság elnökét, adja át a hidat a forgalomnak. Az óriási embertömeg hullámzani kezdett... Tildy Zoltán kíséretével a hídfőhöz ment, kezébe vette az ollót és a következő avató szavak kíséretében vágta el a nemzeti színű hídelzáró szalagot: — A nagy országalapító Szent István király napján boldog büszkeséggel és öntudattal állunk meg az építő munka e nagyszerű teljesítménye előtt. Hirdesse ez a híd a magyar demokrácia életerejét, hirdesse a magyar munkások és dolgozók dicsőségét és segítsen át bennünket a tisztább, szebb és boldogabb Magyarországba. Ekkor a köztársasági elnök a vendégekkel elindult a pompás hídon. Útközben Gerő Ernő elmagyarázta Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek a munka részleteit, hogy nemcsak építeni tudnak, hanem a demokrácia törvényeivel könyörtelen elszántsággal sújtanak le az országpusztítókra. Fel kell építenünk néhány esztendő alatt a többi hidat is, így elsősorban a legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról elnevezett Lánchidat. Ez a magyar hídépítők óhajtása és ezt meg fogjuk valósítani — fejezte be Gerő Ernő. A hídépítő miniszter után Bán Antal iparügyi miniszter a magyar ipar nagy teljesítményét ismertette. Kővágó József, Budapest polgármestere, beszélt ezután. A főváros polgársága nevében fejezte ki köszönetét a hídépítő munkásságnak azért, hogy most nem kell a múlt őszhöz hasonló rettegésben élni, vájjon elszakad-e a város két része egymástól. Annak a reményének adott kifejezést, hogy Párizsban szintén észre fogják venni erőfeszítéseinket, amikor sorsunkról döntenek. — Éljen a fejlődés és konszolidáció útján haladó szabad Magyarországi — volt Kővágó záró mondata. Tildy Zoltán avató szavai — Már valaki fent van a Turulon! — jegyezte meg Tildy Zoltán. A magasban ott fotografált egy ügyes fényképész. A budai oldal tömege még a kormány tagjait is meglepte. Az egész Gellérthegy tele volt emberrel, még a sziklakápolna keresztjére is felmásztak a kíváncsiskodók. Budára átérve, a budai Nemzeti Bizottság nevében üdvözöték Tildy Zoltánt és kíséretét, akik autójukon elhagyták az ünnepség színhelyét. Két feldíszített villamoskocsi „lépésben“ haladt át a hídon, nyomukban a hömpölygő tömeg... Megindult a forgalom a Szabadság-hídon. Kedden este már „békebeli“ fényében ragyogott a kivilágított gyönyörű híd, Budapest új büszkesége. Ugyanakkor a hídépítő munkások a Nemzeti Színház díszelőadásán jelentek meg, hogy megérdemelten szóralozzanak a nehéz munka után... A jövőbe mutató reménység a híd K.'J ."„1ír > r ' " A Szabadság-híd felavatása után a hídépítő munkások tiszteletére Pesten a Mátyás-pincében, Budán pedig a Gellért-szálló éttermében többszáz terítékes közebéd volt. A pesti ebéden részt vett Tildy Zoltán köztársasági elnök Jékely László miniszter kíséretében, Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke, valamint a kormány tagjai. Megjelent Trainin ellentengernagy és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság több más tagja. Tildy Zoltán köztársasági elnök beszédet mondott. — Kedves munkástestvéreim — kezdte —, ezen a munkásünnepen nem használok más mert ebben benne van megszólítást, az ország miniszterelnöke, a nemzetgyűlés elnöke, az újjáépítést vezető miniszterek és benne van minden dolgozója az újjáépülő Magyarországnak. Úgy érzem, kötelességem ezen a mai