Kis Ujság, 1951. augusztus (5. évfolyam, 177-202. szám)

1951-08-01 / 177. szám

4 Jelentés Karlovy Varyból: A Fesztivál legnagyobb élménye — a szovjet film „Az igazság a szovjet művészet, a szocialista realizmus legmagasabb kritériuma“ ■— mondotta Lukov, Sztálin-díjas filmrendező. „A A donyeci bányászok“ karlovy vary-i bemutatója elütt. Azóta számos szovjet fimet mutattak be a VI. Nemzetközi Filmfesztiválon és valamennyi a filmverseny legnagyszerűbb élményei közé tartozik. Az egyik legnagyobb étmény ,A donyeci bányászok' című film volt, melyet Karlovy Varyban „4 csillagok ragyognak“ címmel mutattak be. Az alkotás a bányászok életét mutatja meg, akik az éltető fűtőanyagot és a villanyáramot adják a népnek. A munikánsemberről szól, aki nemcsak kulturális és politikai színvonalát emelte, hanem technikai tudása is eléri a mérnök tudását. Ez a font kifejezi, hogyan tűnik el fokozatosan a különbség a testi és szellemi munka között. Merészen előre mutat az épülő jövő, a kommunizmus felé. A való életet ábrázolja, a szovjet ember igazi életét és ezért nagyszerűbb bármely kigondolt történetnél. A másik nagysikerű film a ..Békés napok, egy tengeralattjáró legénységén keresztül, a szovjet harcos kiváló tulajdonságait, önfeláldozását, lángoló hazaszeretetét és bajtársiasságát mutatja be és éberségre mint az imperialisták a béke napjaiban is vetélyi és kártevő munkát folytatnak. A bemutatott szovjet filmek sorában elsők között kell említeni a Magyarországon is rendkívüli sikerrel játszott,Muszorgszkij című színes filmet. Ez a mű is jóval több, mint életrajzfilm. A játékfilmek mellett nagy sikerrel kerülnek vászonra a szovjet színes dokuentumfilmek is. Mindegyik a Szovjetunió szépségének, gazdagságának valóságos eposza. A Tatár Szovjet Autonóm Köztársaság szépségét és természeti gazdagságát mutatja be az egyik alkotás. Kifejezi, hogy a kolhozgazdálkodás gyönyörű eredmények elérését tette lehetővé a földművelésben, az ipari termelés pedig az etimált .40 év alatt harmincötszörösére növekedett: új városok, üzemek, színházak, iskolák nőnek ki a földből. Ugyanezeket a kérdéseket veti fel a másik film, mely a Szovjet Örményország fennállása ,10-ik évfordulója alkalmából készült. Ott, ahol valaha csak a szenvedés, embertelen munka, nyomor uralkodott, ma, a sztálini kor embereinek boldog munkája nyomán, örömteli az élet. A szovjet filmbe öltik meg elsősorban mély tárlatommal a Fesztivál jelszavát- a békéről, az új emberről,, a boldogabb világról szólnak. „A Felszabadult földbátorító üzenet számunkra“ — írja a Svájci Munkapárt lapja A Filmfesztiválon bemutatott magyar filmek nemzetközi visszhangja Arról, hogy a Karlovy-Varyban bemutatott magyar filmek milyen széles visszhangot keltettek a csehszlovák sajtóban, már több ízben beszámoltunk. Ezekkel az ismertetőkkel egyidejűleg a Szovjetunió sajtója és a világ haladó lapjai is foglalkoznak filmjeinkkel. A Szovjetszkoje Iszkusztvoban, a szovjet művészeti folyóiratban. Maharinyec tollából jelent meg elismerő emlékezés a fesztiválon bemutatott ,Felszabadult föld“ című alkotásról. „Ez a film — szól a cikk — a magyar dolgozó parasztság jobb életéért vívott harcot megörökítő trilógia második része. Folytatása a Talpalatnyi földnek, melyet az 1949. évi Csehszlovákiai Nemzetközi Filmfesztiválon a Munka-díjjal Hintették ki. A „Felszabadult föld“ azokat az eseményeket mutatja be, melyek a magyar faluban az után mentek végbe, hogy a Szovjet Hadsereg felszabadította az országot a fasiszta bitorlók és magyarországi csatlósaik járma alól. A film utolsó kockái nagy távlatot vetítenek előre: az egyénileg dolgozó magyar parasztok áttérései a közös szövetkezeti gazdálkodásra . ..“ A „Becsület és dicsőség“ című alkotással foglalkozik a Neues Deutschland. A Német Demokratikus Köztársaság Szocialista Egységpártjának lapja megállapítja: „... A film szemléltetően ábrázolja az új Magyarország életét, az új munkadedszerek bevezetését és a szocialista építést...“ A genfi Voix Ouvriere, a Svájci Munkapárt lapja értékeli a „Felszabadult föld“ című filmet. Azt tartja egyik legfőbb értékének, hogy realista módon mutatja be a magyar falu életét a felszabadulás után. .Jól érzékelteti a mű, hogyan segítették a Szovjet Hadsereg katonái a magyarszegényparasztokat a kulákok mesterkedései ellen vívott harcukban. „... A Felszabadult föld bátorító üzenet számunkra ...“ — fejezi be cikkét a Voix Onvriére Tekintettel arra, hogy jó egynéhány év óta a Dunán, a Morván és a Vágón kívül a következő vizekben horgásztam: Fekete- és Fehér Árva, Dáva, Száva, Omla, Schwarza, Miava, Inn, Salza, Ipoly és Garam, azonkívül néhány svájci tótól eltekintve az Ohhrida-tóban, a gmundeni, a bodeni, a vierwadstadli-tóban, a karinthiai Fehér-tóban, a Szmirna melletti Gevenben, de mellesleg végighorgásztam a dalmátországi partok legszebb részeit is, mégis azt állíthatom, hogy ezt a mesterséget még mindig nem tanultam ki egészen. Azt például, amit éppen e lap horgászrovatában olvastam a minap, hogy a ponty kishalra is „rámegy“, én sem tudtam. Ezzel szemben tudok olyan dolgokat, amiket nem fog elhinni a legtapasztaltabb horgász sem. Például azt, hogy a Fekete Árva kavicsos árjában tanyázó málna, a sajton kívül, amelyért, hogy úgy fejezzem ki magam, szinte rajong, megeszi a kiflit is. Pedig megeszi. Kínomban ugyanis, amikor már minden csaliból kifogytam, olt a folyóparton és még egy nyomorult legyet sem voltam képes keríteni az erős napsütésben, Trsztána magasságában, rácsavartam horgomra egy barnárasült sóskifli keményre száradt begyét azzal, hogy valamilyen éhes kisebb harcsa majd csak rámegy. Mire egy másfélkilós márnát húztam ki a vízből , amikor élményeimet a környék legjobb horgászának, Belkovics patikussegédnek elmeséltem, azt felette csak, amit ilyenkor horgászok közt felelni szokás: „Hiszi a piszi!“ Ilyen hiszi-piszi-dolgokat különben is sonkát tudnék felsorolni. Többek között például azt is, hogy aki az Ipolyból lent, a torkolat vidékén, Damázsd közelében ki tud hozni a vízből egy kilós domolykút, az szerintem a horgászok elfogóihoz tartozik. Mert a domolykó — ezt bizonyítani tudnám — a róka szerepét játssza a halak között. Ravasz, óvatos, kegyetlen, amellett falánk, de mindenképpen minden hájjal megkent hal. Damázsdnál például a legszebb példányok ott tanyáznak a legnagyobb sürgés-forgás és nyugtalanság közepette, pont abban az Ipoly-részben, ahol a komp közlekedik, az említett falu és a határon túl fekvő Hretemba között. Ennek megvan a magyarázata. A domolykó, amely hol mint rabló, tehát élő zsákmányra leső hal lép fel, hol pedig szolid pontyként eszegeti a vízbeesett, döglött bogarat is, annyira kényelmes, hogy ott keresi táplálékát, ahol minden kisződség nélkül megtalálja, az emberi és állati forgalom közelében. Itt mindig akadhat elhulllott szalormadarabka, vízbeesett ételhulladék, csupa csemege ennek a körmönfont halnak. Hogy milyen ravasz tud lenni, azt csak az látja igazán, aki megfigyelte, hogy milyen óvatosan, gyanakodva, körtkör után húzva, közelíti meg a legszebben feldolgozott csalit is. Előfordul, hogy már orrával bökdösi ide-oda és mégsem kapja be. Tudja, érzi, hogy a jó falat mögött „valami mégsincs rendben“ és úgy elsétál a leggyönyörűbben feldolgozott óriási szöcske mellett, mintha egyáltalában nem érdekelné. A domolykó a pisztrángon kívül az egyesen hal szerintem, amely felismeri az ember árnyékát is és várhat reá az a horgász, aki elég figyetlen volt ahhoz, hogy magát ilyenformán észrevetesse. Nem csoda, hogy épp ezért Miska bácsi, az utolsó helemboi halász aki még varsával is dolgozott az Ipolyban, amikor szakomban ott látott egyszer egy háromnegyed kilós, ahogy ott nevezik „tomolyt“, azt morogta felém a part földhányásának tetejéről. „Hát ezt se azzal az orsós pléhdarabbal (vifrantóval) fogta, amivel itt tetszik rémílgetni a halakat!“ Igaza volt. Mert vifrantóval fogtam ugyan tomolyt, de nem a kompnál, ahol Miska bácsi szerint „kitanulták a főiskolát“, hanem lejjebb a torkolatnál, ahol már a Duna sima tükre felett ellátni egész Esztergomig s ahol a víz is jóval zavarosabb. Itt aztán megtörténhetik, hogy domolykó helyett többkilós süllő is rámegy a csalira, avagy ami szintén ott fordult elő, egy 75 centiméter hosszú angolna, amelytől, amikor egy vízbe lógó bokor aljáról próbáltam kihuzigálni, halálra is rémültem. A vastag dög ugyanis hirtelen úgy rácsavarodott karomra, hogy ijedtségemben segítségért kiáltottam. — Hát lehet a baltól megijedni? — kérdezte egyszer tőlem egy érsekújvári mozdonyvezető, aki híres hálás volt a vidéken. Lehet kérem, nagyon is. Aki még nem tartott kezében horoggal fogott öt-hat kilós vagy pláne még nagyobb harcsát, amikor minden erejével igyekszik kiszabadulni a horgász kezeiből éts még nem kapott erős és ruganyos farkától szabályos pofont úgy, mint én egyszer a szeredi Vág partján, az ne is beszéljen erről a témáról. Akit pedig csuka még nem harapott meg, még ha olyan ügyes is, mint a dalmát mesterhorgászok Dubrovnik körül, az se mondhatja még magáról, hogy fölénnyel kezeli a zsákmányt. Fölényeskedni ugyanis sokféle ügyben lehet, de a horgászat sportjában és szenvedélyében semmiesetre sem. Oda a türelem mellett még kitartás, nyugalom és vízismeret kell. Azonkívül 6.S nem legutolsó sorban az a tulajdonság is, hogy az utolsó pillanatig hinni kell a fogás lehetőségében. Még akkor is, mikor már a fenébe kívánjuk az egész vízben úszkáló haltársadalmat. Egyet ugyanis el kell ismernünk: a vadász látja és célba veheti a zsákmányt. Ott ugrik fel szeme előtt a nyúl, iramlik tova az őz. De a horgász idegen, ismeretlen elemben keresi, a vízben, ahol csak sejti, de nem látja és hiába „találta már el“ a horoggal, előbb, hogy magáénak mondhassa, ki is kell onnan hozni. És ez az, amiért már sok szenvedélyes volt vadász egyszer a horogbot gyönyöreivel és kínjaival megismerkedve, soha többet nem vett puskát a kezébe. Hiszen igaz — mondotta Vodnárik, az említett mozdonyvezető. A Vadászat izgalmas és szép szenvedély. A horgászat azonban azonkívül még több is lehet: mánia is válhatik belőle... horgász szenvedély, vagy horgászmánia? Új koreai film Karlovy Varyban A Filmfesztiválnak különösen nagy eseménye volt.A fiatal partizánok, a koreai filmgyártás legújabb filmjének bemutatója. Amű a harc tüzében született, minden kockája a koreai nép nagy felszabadító harcának győzelmét szolgálja. Három koreai ifjú hősi küzdelméről szól, akik a Néphadsereg átmeneti visszavonulása idején az amerikai megszállók elleni partizáncsoportot szerveznek. Küzdelmük győzelemmel végződik: visszatér a Koreai Néphadsereg. Tjen Djin Cse koreai filmrendező, egyebek közt, ezeket mondotta a film jellemzéseként: a „A fiatal partizánok“ című film a való életet adja. Koreában igen sok olyan hős van, mint akikről a film szól. Ezzel a művel is be akarjuk mutatni az amerikai intervenciósok embertelenségét és bebizonyítjuk, hogy a koreai nép utolsó leheletéig harcolni fog hazája egységéért és a világ békéjéért. — kis Újság — A Szevillai borbély (Olasz operafilm) Az olasz filmgyártás rövid idő alatt a harmadik operafilmet boj csalja a magyar közönség elé. Indokoltnak tűnik, hogy akik az előző filmeket már látták, e két műfaj szerencsés találkozásától a Szevillai borbélyban is újabb élményeket várnak. Nos, élményben volt is részünk, de több hiányosságra kell rámutatnunk. A római Operaház együttesének filmre vitt nagyszerű előadása a Bajazzókhoz és a Trubadúrhoz képest visszaesést műt. Miért? A Bajazzókat és a Trubadúrt is kerettörténet vezette be, ami — különösen a zenével csak most ismerkedő közönség körében — jelentősen fokozta e két film hatását s hogy egyebet ne mondjunk: érthetővé tette az operairodalom leghomályosabb drámájának,, Trubadúrnak a cseleiményét. Nem lett volna-e indokolt a Szevillai borbélyt is ilyen kerettörténetbe ágyazni? Hiszen Grossini élete a legizgalmasabb és legérdekfeszítőbb filmnovella! Kezdve szüleitől, akik maguk is zenészek. Kezdve zeneelméleti oktatójától Mi Úritól, ki az egyszerű ellenpont ismerete után szárnyaira bocsátja a nagylehetségű ifjút egészen a Tankréti bemutatójáig, amely már elismert, ünnepelt szerzőt mutat. A keret történei epilógusa megmutathatta volna a másik Bassin't, aki utolsó operája, a „Teli Vilmos■" után még fiatalemberként önkéntes némaságra ítéli önmagát s harmincnyolc éven keresztül, egészen haláláig, a Slabnt materen s néhány zongoraapróságon kívül nem ír egyebet. Mario Costa rendező, aki a Bajazzókban filmszerűen szabadtérre tudta vinni a cseleménit, most megrekedt az operaszínpadon. Azért hiba ez, mert a színpadi kulissza, a kasírozott ház és kertrészlet a színpadi ég csak a színházban meggyőző, de a filmen nyilvánvalóan fogyatékos. A vígoperai játékelemek sem bontakoznak ki zavartalanul. Gondoljunk a maszkban legjellegzetesebb figurákra, Basiliora és Almavivára, amikor don Afonsoként megjelenik Bartolo házában, hogy a szép Rosinának énekleckét adjon. A vaskos komifaimel, amit e két figura hordoz, az öltözet minden részletének hangsúlyoznia kellene. Ez elmaradt. Elsikkad a vígoperai komikum abban a jelenetben is, amikor Almavirrt Bartolo házában, a zajra elősielő őrség elött, felfedi kilétét és a csalódnit öreg doktor meglepetésében „sóbálvánnyá“ változik. Az áriák és recitativók csaknem mindegyike köré (Basilie rágalomáriája, Figaro belépője stb.) apró és szellemes epizódokat lehetett volna szőni, amelyek aláhúzták és kiemelték volna Rossini halhatatlan szépségű muzsikáját. És így tovább... 11 ősi na szerepében Velli Corradi csillogó koloratúrája jól érvényesül. Figarót a Bajazzókból ismert Tito Gobbi nemes becsvággyal, érces szépségű baritonhangon kelti éstre. Almásává gróf szerepében Feruccio Tagliavinivel ismerkedünk meg. Ritka szépségű tenorja igazi bel canto stílusban szárnyal, Guiseppe Morei 11 lendületesen vezényli a római Operaház ének- és Zenekarát. A Szevillai borbély — kifogásainak ellenére is — tanulságos, hasznos, élvezetes és értékes teljesítménye az olasz filmgyártásna. (r—e) Sztaniszlavszkij: A színész munkája. A múlt század végén a Moszkvában is vendégszereplő meiningeni színtársulat összjátéka és a történelmi múltat hitelesen idéző előadásai ösztönzően hatottak Konstantyin Sztaniszlavszkijra is. Míg más rendezők e nyomon a színpadi naturalizmus útvesztőibe tévedtek, a nagy színész-rendező a realizmust teremtette meg a deszkákon. Elmélyedő tanulmányaiban az élő valóság megelevenítéséért küzdött és lényegében a színjátszás alapelveit újítva meg,, egész rendszert, dolgozott ki a színész alkotásának művészetté fejlesztésére. Az alapelvekben minden elfogulatlan nagy színház-esztéta egyetért — így Vörösmarty Mihálynak, színibírálatunk úttörő mesterének is egész sor nézete összhangzik a nagy orosz színpadrű mivész megállapításaival. Sztaniszlavszkij azonban színész volt, rendező és színésznevelő. Egész élete alkotómunkáját tehát arra szentelte, hogy a nagy alapelveket átvigye a gyakorlatba és újjáteremtse a színházat, amelynek nem puszta szórakoztatás a célja, hanem az emberi szellem és az eszmék megtestesítése. ..Halálra ítéltük a régi játéi módot ... a hamis érzelgést, a hamis szavalást, a ripacskodást, a rendezés és a díszletek hazugságait, a sztárrendszert, amely megbontja az együttes összhangját . . . és a műsor középszerűségét. Hadat üzentünk a színházi rutinnak* _ írja Sztaniszlavszkij. Miként jutottak el ide, hogyan diadalmaskodtak a Művész Színház színészei az „önmutogatáson“, az olcsó hatás hajszolásán, a puszta gyakorlottság lélektelen játékmódján, a „hamis színházon“ *—• erre ad választ Sztaniszlavszkij „Emlékiratában“ és .. . színész munkája“ című nagy művében amelynek első részét a színészi átélésről írta. A magyar nyelven a most megjelent második részét ,,Az alakítás iskolája“-t (Művelt Nép Könyvkiadó) halála után K. Alekszejeva, T. Dorohina és G. Krisztyi rendezték sajtó alá. Sztaniszlavszkij művének e része azokat a módokat tárgyalja, amelyekkel az átélés állapotában életrekeltett érzéseket — természetünk legfinomabb, sőt gyakran tudatalatti rezdüléseit — az alakításban külsőleg ki lehet fejezni, a rendkívül alaposan kiművelt beszélő szervekkel és test-szerkezettel. A kiművelés és a külső kifejezés rendszerét — a Sztanislavszkij-rendszert — ismerjük meg tanulmányaiból, amelyek szerint ,,a színész színpadi testi életének lelki életétől való függése nagyon fontos szempont a mi művészeti irányzatunkban“, vagyis a realizmusban, (az igazi színészi alkotásban. Gyakorlati módon foglalkozik a jellegzetességgel, a test kifejezőképességének fejlesztésével, a klasszikus mozdulatokkal, szavalással és énekkel, a színpadi beszéddel, a színész és a szerep távlatával, valamint a „tempó-ritmussal“. A színész ugyanis a szerep emberi „lelkét“ csak úgy keltheti életre — vallja Sztaniszlavszkij — ha testével, hangjával, beszédmódjával, járásával eltalálja, ki tudja fejezni a szerepnek megfelelő jellegzetes ábrázolási módot, mert a külső forma nélkül sem a belső jellegzetesség, sem a szerep lelki szerkezete nem jut el a közönségig. „A szerep láthatatlan belső életrajzát a külső jellegzetesség magyarázza, illusztrálja és viszi a néző elé.“ A szerep lelkének kifejezését, az átlényegülést, vagyis a színpadon ábrázolt emberré történő átalakulás testi, külsőleges rendszerét gyakorolható példákkal oly módon tárgyalja, hogy műve a színész számára nagyszerű tankönyv. Műve tehát elsősorban a színészi nevelést, a színészet fejlődését szolgálja, ahogyan a tanár művészi tapasztalatait megosztja tanítványaival. A korszakalkotó mű egyben a színészi alkotás lényegét, a színjátszás esztétikáját és bölcseletét sugározza, tehát a színházlátogató olvasó számára is termékenyítő olvasmány, mert fokozza hozzáértését és fejleszti ízlését. • T. E. Beljajev: ,,Égő határ.“ (Szabadságharcos Kiskönyvtár, Új Magyar Könyvkiadó). A kiváló szovjet író e kisterjedelmű, de izgalmakban bővelkedő munkájában leírja a Nagy Honvédő Háború kezdeti napjait, amikor 1041. július 21-én hajnalban a széles arcvonal egyikszakaszán, a Bug folyó melletti Szakalj térségében Hitler kegyetlen náci hordái páncélos hadosztályokkal, hadüzenet nélkül, orvul megtámadtáka szovjet határt. A szerző leírja a Bug melletti Luputyin határállomás őrházának kis erődítményébe szorult szovjet határőrök dicső harcait a nácikkal. A szovjet határőrséget már a háború első óráiban elvágták a Szovjet Hadseregtől. Az itt rekedt katonák megtehették volna, hogy elhagyják az erődítményt s az erdőn át kelet felé meneküljenek, vagy hogy kitűzzék a fehér zászlót és megadják magukat, amint azt a nácik több ízben is felajánlották nekik. Mégis, az ország határától alig háromszázméternyi távolságra épült kis erődítmény katonái többre becsülték a dicsőséges halált, fegyverrel a kézben, mint a szégyenletes megadást. Igazi szovjet emberek maradtak. 1941 július 28-án éjjel a fasiszták mérges anyagokkal töltött ballonokat vittek az erődítményhez s fejükön gázálarccal kieresztették a gázt a ballonokból. A gáz nemcsak a kis erődítmény bátor védőit fojtotta meg, hanem félkilométeres körzetben a füvet és a bokrokat is elpusztította. A szerző izgalmas részleteket közöl a szovjet határőrök bámulatraméltó harcairól a többszörös túlerővel szemben. KÖNYVSZEMLE Szerda, augusztus 1 A dán rádió különös feledékenysége" A dán rádió nemrég közvetítette Nagyezsda Kazanceva, az ÖSzSzSzK Népművésze és Naum Valter szovjet zongoraművész hangversenyét. A hangversenyt akkor vették fel magnetofonszalagra, amikor Kazanceva és Valter ez év áprilisában a szovjet kulturális küldöttség keretében Dániában tartózkodott. A „Land og Folk“ című dán lap igen elismerő kritikát közölt a hangverseny közvetítéssől. „Mindketten elsőrangú művészek — írta a lap. — Naum Walter fölényes technikával játszó zongoraművész. Mély átérzéssel és zenei rutinnal adta elő Hacsaturján és Sosztakovics egy-egy művét. Nagyezsda Kazanceva csodálatos kultóráját énekművész. Hangja kiegyenlített, amely egyforma erővel, hangszínnel zeng a mély és a legmagasabb regiszterekben. Mint a friss szellő fuvallata — írja a továbbiakban a Land og Folk — úgy hatott a szovjet művészeknek ez a koncertje a háborús propaganda és az amerikaniteti, úgynevezett , modern“ zene áporodott levegőjében, amely a dán rádió műsorát is betölti“. A ..Land og Folk“ ezután megjegyzi, hogy a dán rádió — miért, miért nem — éppen csak azt „felejtette el“, a hallgatók tudomására hozni, hogy Noyezsda Kozonceva és Naum Veiter — szovjet művészek, a szovjet művészet málló képviselői. „Tőlem csak nem félnek az igazságot megmondani a rádióhallgatóknak“ — teszi fel a kérdést a lap. Vagy valóban olyan veszélyt jelent az uralkodó osztályokra, ha a nép megtudja az igazságot, hogy a ,,vasfüggöny“ mögött — amelyet ők maguk eresztenek le a Szovjetunió körül — mennyi szépség rejlik?“ BERLINBEN bemutatták a „Kína leányai" című kínai filmet. A mű ősszel kerül magyar közönség elé. m a fiatal művészgazda neVELESENEK KÉRDÉSEIVEL foglalkozott a Moszkvai Központi Dokumetum Filmstúdió pártszervezete. A stúdió dolgozói határozatilag kimondták, hogy a fiatalságot ezentúl még felelősségteljesebb feladatokkal bízzák meg.