Kisalföld, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

Elveszett e­gy ember — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat.. Vigasztal­juk a bejelentőt, butaság, biztos a nagymamánál aludt... — Nem, már beszéltem vele,, ott nem volt ... — Akkor... — és mondanánk még négy—öt variációt, de az aggó­dó mindent ,,lelő”. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel ellenőriz­te, sajnos... — Akkor leány van a dologban... — és nevetünk, de most már kény­szeredetten, magunkra erőszakolva a jókedélyt, ne látszódjék, ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodunk, mi sem hisszük iga­zán. Csak mondjuk, mert monda­nunk kell valamit. Igaz, Pista már elveszhet a leányoknál, 19 éves, de a szülő aggodalma . .­. „Mindenki elvész egyszer” — mormogom, de hálisteninek senkit sem figyel rám. Tovább adják a ta­nácsokat, telefonáljak: rendőrség­re, kórházba, mindenhová... Először anyám veszett el. Tízéves voltam, akkor még élt a családi tűzhely összetartó, misztikus mele­ge. Abban lubickoltunk pucéran,, mindalhányan reggelenként. Abban és ott ittuk a teát, zsíros kenyér­rel, onnét indultunk az életbe, or­cánkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként ott­ olvastam a sparhelt előtt sámlin kucorogva. Winettou-t és lopva a Halálos tavaszt. Ezért akkor kaptam két pofont, mert a könyvet a nővéremtől lop­tam el, és ő elárult engem. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét. Mindegy, két pofon­nal fizettem a szerelemért, de nem az fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan meg­vigasz­talódtam, sült krumpli volt, zsírral. Mit nekem a Halálos tavasz, az a nagy szerelem... Amikor dél felé az iskolából meg­érkeztünk, anyánk megnézte, a ru­hánkat,­ a cipőnket. Kezünkre már rá se nézett. Azt mondta,­mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor tavaszi dél­után. A karénekről locsogtam va­lamit, akkor már a római katolikus fiúpolgáriba jártam. Elmentem a haverhoz, nem volt otthon. Kimen­tek a szőlőbe, sok ott a tennivaló ilyenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, rám úgy né­zett, mint a mosoga­tórongyra. Ki­­somfordáltam. Kimentem a fut­­ballpályára, üres volt, mint a te­mető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, kony­hánk mindig nyitva. Beléptem, se­hol egy lélek. Láttam, rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet ki­­fényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam nővérem szekrényé­be, kivettem a könyvet, és olvasni kezdtem. ..Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, gondolom, nem szív­lelhet engem” — mondotta a fér­fi. Hol van az édesanyám? — teszem le­szorongva a könyvet, kinézek. Alkonyodik, kékül a levegő. Elkez­­­dek félni. Átmegyek a szomszéd­ba. — Tessék mondani, hol van az én édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tud­juk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templom­ban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyu­kám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most legyél ott a templomban...” A templomban vaksi hűvösség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd ... Hol van az én édesanyukém? Visszarohanok, haza. Otthon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál... Együtt sírunk. — Anyuka elveszett — mondom, ő rám néz, sír. — Mikor? — kérdi. — Nem tu­dom, biztosan Ocsovai néninél van, oda mehetett. — Ebben megegye­zünk, és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymás­nak, ő is, én is. Édesanyád nincs itt — mondják, de minek mondják, látom én is ... — És tessék mondani, hol van az én édesanyukám ... Kint sötét van, rohanok. Izmaim lazulnak, vánszorgás az egész roha­nás. Ismét leülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a köny­­nyem. És megígérem az istennek, hogy soha többé olyan könyvet én nem olvasok... Azután elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az olda­lam, csorog a könnyem- Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbégatsa! — mondja a szomszédasszony. Ha­ragban vagyunk velük. Valamin összevesztünk, valamin összevesztek anyámmal. Azt hi­szem, a padláson rosszul, össze­vissza teregették. És most nem be­szélnek. De mi ,gyerekek nem iga­zodunk hozzájuk. Amit mond Ró­zsi néni, azért fáj. Elrohanok Szat­­m­áriékhoz. Ők közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én ke­resztmamám. — Tessék mondani, anyukám ... Ott ül édesanyám közöttük, és mosolyog. Csókolgatja a könnyei­met, elindulunk együtt hazafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit és ezt kapta tő­lük. Szatmáriéktól, a keresztanyá­méi­­tól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok. Reisz tanár úr azt mond­ta, a karénekben nekem van a leg­jobb hangom. Anyám odahaza két­felé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt, és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Hass­ze­rékhoz. Tavaly ők is hoztak ne­künk. Ezek a haragos szomszédék. Tény­leg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresznyét,, hanem ba­rackot, de az is finom volt. Könyör­­gök anyámnak, hadd menjek át én is... A szomszédasszony szája az öröm­től nyitva maradt, azután a szé­gyentől gyűszűnyire szűkül... — Csókolom anyádat, szeretem őt, mondd meg neki. — Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem, én ettem az ő cseresznyéj­ükből. Laci, a fiúk már harmadik gimnazista, rám szólt. — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztal­ni, nem sikerült. Kimentünk az ud­­varra, és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében meg­egyeztünk, másnap délben nem jö­vünk haza, megnézzük a csató­­kertben az új cirkuszt. Azt mond­ják, aki vizet hord az elefántok­nak, ingyen nézheti az esti elő­adást. Istenem, de szép lenne. Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag bor­kereskedők voltak, palotával, sza­kácsnővel, cselédlánnyal és nörsz­szel. A nörsz minden délután az Orczy-kastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a ku­tyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet értel­mét. Munka után ünneplőben sétál­tam az orgonabokor illatos árnyé­kában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhözragadt senki, az éle­tet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem, 18 éves voltam. Ott ismerkedtem meg Elizzel, a nővel. Bizonytalan, piruló fiúcska voltam, ő biztatott, neki elmond­tam álmaimat, terveimet. Azt mondta, szép lélek vagyok. Akko­­­riban mér betegesen sokat olvad­tam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Vele, Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim. Ö, Eliz, szá­momra napfény volt. Egy hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, aki, amely nélkül nem tudtam vol­na élni. Sohasem beszéltük meg a randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel, és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkelt, és melegített engem az Orczy-kastélyban. Meséltem ter­veimről, csodálatos képekben fes­tettem álmaimat, ő finoman javí­tott, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelven beszélt, anya­nyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urat, ké­sőbb behívták a rendőrségre a fe­leségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó egy őszsidóhoz feleségül? Ezt Eliz sírva mondta el nekem, és megkérdezte, mit szólok én min­deh­hez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk az ékszereket, Rossz űrék ékszereit. Akkor azt mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akar­tam érteni, amit mond. Azért fel­mentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az in­gemet, és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta, most megismerhetem lel­kének másik felét is. De ne ítél­jem el. Talán ezt nem is mondta, inkább suttogta... Nem tudom, mennyi idő telt el, elfáradtam, feltápászkodtam, fel­gyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte: — Hová megy? — Haza. Nem szóltam semmit otthon az édesanyámnak. — Eliz váratlanul ugrott ki a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéz­tem. Nagyon szép volt. Megcsókol­tam a barna, izmos hasát. Feláll­tam, és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon, remélem, ezt te is tudod... Sírva fakadt.­­. Lementem a lépcsőn. Ő követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megáll­­­­tam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hogy hátam mögött csikorog a kulcs a zárban. Egy per­cig állhattam, és méláztam a tör­ténteken. Közben feltámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, pa­­pírtengert hajtott maga előtt. Bok­rok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül haj­lították a derekukat. A levegő tele volt feszültséggel. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a vil­lámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tud­tam számolni, csattant az ég. Fé­lelmessé vált a­ világ, a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött. Közben megeredt, zuhogott, sza­kadt az eső. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosszú morajlás volt a vá­lasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi de­rékig tart a vízben. Ismét csikor­gott a zár. Eliz hálóinge fölött pon­gyola, azt mondja: — Gyere be, édes ... Ledobok magamról mindent, mindent, ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld fo­lyadékot önt, és közben énekel. Va­lószínű, amíg én áztam, amíg tom­bolt az orkán, Eliz ivott valamit. „Cíiribiribi” — énekli. Milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: „J,attandrai, tu jour”... — dúdolja franciául, úgy ahogyan kell, és ahogyan ő, Eliz, anyanyel­vén tudja mondani, énekelni. Fel­öltözöm, elmegyek. Otthon, reggel öt órakor lenyo­mom a kilincset, az ajtó nyitva. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan harminc méter. Mi hátul, az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magétól nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőmet. Pedig okos szeme min­dent ért. — Édes fiam, a kávéd a sparhel­ion van. A kalácsból hagyjál nekik is... — mondja anyám, és kosár­ral a karján elmegy. Megnézem magamat a tükörben. Hajam csapzott, zilált, arcom cit­romszínű. A kávém felét visszaön­töm a fazékba. Pista közben előkerült. Citrom­színű arcával vidáman közölte: há­zibulin volt. Ha lehet, hagyják őt békében. Suha Andor V­asárnapi tárca Délutáni fuvar Gyermekkorom óta ismerem ezt a kenyérgyárat, Toldi József árukihordót és Bandi nevű lovát is. Érdekes ember volt az öreg Jó­­zsi, a Bandi meg érdekes ló volt. Rászántam a délutánom, hogy a kocsi nyomába szegődjem. Nekitá­­masztottam a hátam a szemben le­vő ház falának és figyeltem a ra­kodást. A kenyérgyár árukiadónője dü­höngött, és párosával dobálta a vekniket a kocsin álló takarítónő­nek, aki elég szakszerűen rakta a féderes spediter platójára. A kiadó hangosan számolt: tíz, tizenkettő, tizennégy... A takarítónő hango­san ismételte a számokat, s ha ki­sebb szünet akadt, akkor hango­san szidta a kocsist, aki békésen aludt és nagyokat fújt a bakon. Leheletében megfürödtek a mus­lincák. Mindig kövidinkát ivott A zabostarisznyát is az asszonyok akasztották a ló nyakába, amelyet kenyérrel töltött meg az öreg a dél­előtti fuvarok idején, amikor még józan volt. A lóban egyébként job­ban megbíztak, mint Józsi bácsi­ban. Okos ló volt a Bandi, a feje is jóval nagyobbra nőtt a normális­nál. Bár a kocsisok azt mondták, azért olyan nagy a feje, mert sok kenyeret eszik, nem pedig azért, mert okosabb lenne a többi négy­lábúnál. Gondolom, volt ebben a megjegyzésben egy kis irigység is, esetleg rosszindulat. Az asszonyok befejezték a rako­dást. Három mázsa húsz kiló ke­nyeret raktak Toldi József kocsi­jára. Ennyi volt annak a nyolc üz­letnek a rendelések amelyek az utolsó járatba estek, és a peremke­rületben székeltek. A takarítónő le­­terítette ponyvával a rakományt, majd a kenyerestarisznyát a kocsis lábához csapta. Az öreg meg sem rezdült, csak valamivel hangosab­ban horkolt, mint rakodás közben. Felkerült a lóra a fejtő is, majd az asszonyka széttárt karjával kér­dezte a kiadótól, hogy mi legyen a további teendő. A kiadó ugyancsak szó nélkül, egy kézlegyintéssel je­lezte válaszát. Érthették egymást így is, mert az utcán lévő menyecs­ke egy vékonyka vesszővel rácsa­pott a Bandi hátsójára, ezzel útjá­ra indította a délutáni fuvart. Elindultam magam is a k­ocsi után, kíváncsi voltam a ké­sőbbi fejleményekre. Józsi bácsi to­vább aludt a bakon. Vajon merre megy a Bandi? Cserben hagyja-e részeges gazdáját, vagy helytáll he­lyette ebben a járatban? Őszintén megvallva, sok jót hallottam már erről a nagyfejű lóról, de nem akar­tam elhinni. A sarkon — elég forgalmas útke­reszteződés volt —, megállt a ló és várakozott egy keveset. Amikor „tiszta” volt az úttest, akkor kika­nyarodott, maga után vonva a könnyű fedezést. Egészen a járda mellé húzódva haladt a sugárúton a város külseje felé. Úgy, ahogyan azt a közlekedés szabályai előír­ják, a lassú jármű húzódjék az út szélére és engedje a gyorsabban ha­ladókat. A harmadik sarkon for­dult jobbra, a mellékutcába. Nem számoltam pontosan, de kö­rülbelül a tizedik házban volt a fű­­szerü­zlet. Az üzlet előtt öt asszony ácsorgott, a kenyeres kocsi felé fürkésztek, majd hallottam is, amint mondták: — Végre itt a Tol­di bácsi, de már megint részeg, mert alszik a bakon. — Valaki kö­zülük megismételte az előbb mon­dottakat az üzlet felé fordulva. Va­lószínű, a boltvezetővel tudatták a tényállást. Közben a Bandi egészen a járda széléig oldalazott, és hajszálponto­san a boltba vezető téglasornál megállt, de úgy, hogy a könnyű és féderes spediternek a közepetájára merőlegesen esett a téglasor tenge­lye. A fűszeres ismerhette már a délutáni fuvarok szituációját, mert nem is költögette Józsi bácsit, ha­nem húsz darab veknit, a vevők csatárláncának felhasználásával ki­szedett a ponyva alól, és a pult mö­götti halványzöld színű polcra ra­kott. Irodalmi SZAKÁCSKÖNYV Az egyszerű dolgok is lehetnek nagyon érdekesek. A köznapi dol­gok sorába tartozik az evés. Szüksé­ges, természetes. Ám, evés, habzso­lás, falás, étkezés, kóstolgatás lega­lább annyira különbözőt fejez ki, mint az ízlelgetés, a belaktam, a bekaptam valamit, a torkig tömtem magam. S ha a kifejezések ennyi­féle, nyers és finom megkülönböz­tetést tesznek lehetővé, mi min­denre adnak módot maguk az éte­lek! Az emberi fantázia gazdagsá­ga ezerféle dologban kifejeződhet. Bámulatba ejtő technikai talál­mányban, irodalomban, játékok ki­találásában éppúgy, mint t ételük­ben... Meggyőző bizonyságát na.­ ennek a Minerva gondozásában. Réz Pál szerkesztésében, Szántó Pi­roska szép illusztrációival megje­lent kötet, az Irodalmi szakács­könyv. Miként kerül össze a ribizlimár­­tásos marhahús és az irodalom? Az étért nemcsak napi kalóriaszükség­letünk kielégítésének forrása. For­rása a vagyon fitogtatásának, az üzletnek és haszonnak, barátko­­zásnak, csevegésnek, nem ritkán még a szerelmeknek is . .. Ezért hát, hogy alkotók regimentje szánt műveket vagy művein belül nem is rövidke részleteket mindannak, ami étel s evés körül kavarog. Jó ötlet volt összegyűjteni, kötetbe foglal­ni ez írások egy részét. Petronius, Galeotto, Apor Péter, Déryné, Flaubert, Tömörkény, Krúdy, Tho­mas Mann, Móricz Zsigmond, Kosz­tolányi, Pablo Neruda és sokan mások tartották megörökítésre mél­tónak egy-egy jó étel receptjét, dús lakomák lefolyását, szakácsok, kocs­ma- és étterem-tulajdonosok talá­lékonyságát — nemkülönben a sze­gények álmodozását a terülj asz­talkám hálómban álló finomságok­ról. Érdekes olvasmányok ezek? Igen. Mert jóval többet közölnek, mint a szűken vett étel s evés. Kort és em­bert festenek tudatunk vásznára. Galeotta Mátyás király udvarát, Apor Péter a fejedelmi lakomákat, Kosztolányi a szakácsot, a cukrászt állítja elénk. Étkeket és embere­ket, embereket, akik jóllakottan pöffeczkednek az asztal mellett, akik ínyencek, zsarnokok, szeretet­­re méltók, akik két falat közben életről és halálról döntenek... Mert ilyen tág az evés prózai köre. A sajátos kiadvány éppúgy szol­gálja a szellem éhségének csillapí­tását, mint a majd’ mindenkiben benne rejlő szakács ingerelését: próbáljuk csak ki ezt meg amazt, az olykor meghökkentő, máskor már olvastával nyálat serkentő re­ceptet. Ezért, s így irodalom meg szakácskönyv ez együtt. S mi mást kívánhatnánk a könyv kézbevevő­­jének, mint — az előszót író Abo­­dy Bélát idézve —, jóízű olvasást?! (K. S.) "

Next