Kisalföld, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-13 / 10. szám

Milyen művelődési lehetőséget kínál a balatoni turizmus? Bezárt múzeumok, hiányos tájékoztatás • A balatoni üdülés ha­zai és külföldi hívei sorában egyaránt fölvetődik a címbeli kérdés, kiváltképp, ha az időjárás fürdőzésre át­menetileg kedvezőtlenné vá­lik. Ilyenkor előkerülnek a balatoni útikönyvek, útmu­tatók, idegenforgalmi kiad­ványok, sőt útbaigazításért fölkeressük a tóparti idegen­­f­orgalmi kirendeltségeket. Valóságos autókaravánok ve­szik célba Tihany, Bada­csony, Tapolca, Keszthely vagy Hévíz látnivalóit sőt sokan kissé távolabbra is merészkednek a tóparttól, Nagyvázsony vagy Sümeg vá­rát véve úticélul. A tervezhető művelődési lehetőségek sorában kiemel­kedő helyet foglalnak el a múzeumok, tárlatok, kiállítá­sok. A Balatontól északra sok hasznos tanulságot, rend­kívüli látnivalót kínál a veszprémi Bakonyi Múzeum, a keszthelyi Balaton Múze­um, a Festetics Kastélymú­zeum és a Helikon Könyvtár, a tihanyi apátság épületében lévő Tihanyi Múzeum, Bada­csonyban az Egry József tár­lat és a Szegedy Róza ház­ban létesített Irodalmi Em­lékmúzeum, Füreden a Jókai Emlékmúzeum, Nagyvá­­zsonyban a Kinizsi-vár lakó­tornyában berendezett vár­történeti kiállítás, csupán a legismertebbeket említve. A nevezetes történelmi színhe­lyek felé vonzódó turista nem restelli megmászni Szigliget vagy Csobánc hevormát a romantikus várromok végett, a síkvidéki turista pedig szívesen meg­tekinti a Keszthely melletti Fenékpusztán, vagy a Ne­mesvámos és Veszprémfajsz közötti Baláca-pusztán folyó ásatások nyomán feltárt ró­mai kori épületmaradványo­kat. Ezúttal — tanulság okából — 1982 negatív tapasztala­taira k­ell felhívnunk a fi­gyelmet. A nevezetes keszt­helyi Balaton Múzeum belső épületfelújítás miatt az üdü­lési idény teljes tartama alatt zárva volt (a szentend­rei festők időszaki tárlatától eltekintve). Ugyancsak belső karbantartás miatt csak szeptember 7-én nyitotta ki kapuját a Tihanyi Múzeum, és akkor is csupán a pincé­ben elhelyezett római és kö­zépkori kőtár volt megte­kinthető, évek óta változat­lan anyagával. Badacsonyban a Szegedy Róza házban berendezett Iro­dalmi Emlékmúzeum karban­tartás miatt immár hosszú ideje zárva van. Veszprém­ben a híres-neves Bakonyi Múzeumban 1982 nyarán csupán az agyagművesség régi kiállítási anyaga volt megtekinthető, az összes töb­bi tárlat (a római-kori, a népvándorlás korabeli, a néprajzi, a Bakonytáji, s az 1981 nyarán, még látogatható hadtörténeti kiállítás­­átren­dezés miatt el volt zárva a látogatók elől.) Meglepő, hogy Almádiban a Balatontourist Idegenfor­galmi Irodában sem tudtak a keszthelyi múzeum zárva­­tartásáról, mondván, hogy az egy másik megyében van. Szintúgy Keszthelyen az ide­genforgalmi kirendeltségen sem tudtak arról, hogy a badacsonyi Szegedy Róza házban az Irodalmi Emlék­múzeum ugyancsak zárva van. E tény arra mutat, hogy a Balatont övező három me­dye idegenforgalmi hivatalai között nincs megfelelő kap­csolat. A Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal Szol­gáltatásaink 1981 című kiad­ván­ya (csak ez volt kapható­, a Múzeumok című fejezetnél nem jelzi a zárva tartotta­kat. Sajnálatos, hogy a mú­zeumok állandó kiállotásai­­ról nem kapható katológgus: csupán a keszthelyi Balaton Múzeum tudott ilyennel — vigasztalásul a zárva tartá­­s­a­ t — kárt­átolni. Nagyvázsonyban a Kinizsi­vár vártörténeti kiállítása nagy hazai és külföldi ide­genforgalmat vonz, hiszen a török hódoltság korabeli végvárak hősi életét jól do­kumentálja. A kiállítási anyag új, értékes darabját, az egykori teljes várépület korhű makettjét állandóan nagy embergyűrű veszi kö­rül. Milyen tanulságos lenne ilyen makettet látni az egy­kori szigligeti és csobánci végvárakról is! (Mellesleg: a győri Xantus János Múze­umban is nagy örömmel lát­nánk a győri vár római-kori, török-kori és Napóleon-kori kicsinyített mását!) A nagyvázsonyi váron kí­vül jól halad Veszprém me­gyében a cseszneki és a sü­megi várak korhű rekonst­rukciója is; sajnos a szigli­geti és a csobánci várról nem mondható el ugyanez. Igaz, mindenki tudja, hogy köz­ ónkori váraink korhű helyreállítása hallatlanul nagy összegbe kerülne, s emellett még elvonná az erőt a mindennél fontosabb la­kás- és családi ház építéstől. Ámde, aki külföld járó hazai turistáink közül megfordult például az ún. „Szász Svájc­ban” (NDK) Könisstein vá­rában, vagy megtekinthette a cseh—morvaországi vagy ausztriai várakat, netán a németországi Rajna-völgy, vagy a franciaországi Loire­­völgyi várkastélyokat, annak mélán fáj a szíve a Rákóczi szabadságharc leverése után a Habsburg császári ház bosszújából felrobbantott magyar várakért. (Folytatjuk) Dr. Bodrossy Leó SZERKESZTŐKÉNT, az utóbbi időben egyre-másra próbálom he­lyettesíteni kollégáim írásaiban valami mással „a jelenlegi ismert nehéz gazdasági helyzetben”-féle formulákat. Ez és társai annyira elszaporodtak, hogy szinte nem is tudunk mással cikket, gondolatot, mondatot kezdeni. S mert való­ban úgyszólván mindenki tudja, érzi, ismeri gazdasági helyzetünk nehézségeit, e fenti mondatkezdő panel helyett elegendő most már ez is: manapság. Mindenki tudja, miről van szó. Szóval kezdjük mondandónkat. Manapság már nem lepődik meg az ember a könyvelt árain. Tudjuk, értjük, sőt megértjük, hogy az általános gazdasági hatá­sok a könyvgyártás folyamatába is begyűrűznek. A húsz-harminc forintos árak helyett lassan hoz­zászokunk a hetven-nyolcvan fo­­rin­tosihoz, legfeljebb kevesebb könyvet veszünk. Nagy többsé­günk valóban megérti — s mit te­het most — elfogadja a drágább könyvkínálatot. Én magam is így vagyok ezzel. De van, amit nem tudok és nem is akarok elfogad­ni, s nagyon rossz lenne, ha elfo­gadnánk. Mégpedig azt, hogy az árak növekedésével egyidőben és együtt romlik a könyvek minősé­ge. Ismert példákra itt most csak hivatkozom. Az Új Magyar Lexi­kon tartalmi gyengeségeit nem említve, utalok a széthulló, egy­­két év alatt darabokra eső köte­tekre. Ugyanígy jártam egy másik kézikönyvvel, az Idegen szavak szótárával. Nem állunk jobban az úgyne­vezett tömegkönyvekkel sem. Nyomdai rekonstrukció ide, or­szágos beruházási program oda, a mai napig nem tudunk tisztességes papírkötésű könyvet gyártani. Ha Győrben elkezdek olvasni egy Ra- Re könyvet, csak akkor tart ki a Déliig, ha nem ráz nagyon a vo­nat. Ellenkező esetben már Bics­kénél szétmegy. E jelenség for­dítottja, amikor úgy nyakon ön­­tik ragasztóval, hogy öreg szipózó csövesek nyála csurog utánuk, én viszont soha nem tudom meg, mi van a sorok végén, elején. Krimi­nél még csak hagyján, stílszerű is lehet találgatni, de egyéb művek­nél­­kifejezetten bosszantó. A Magyar Remekírók tisztelet­reméltó vállalkozása is igencsak megkérdőjeleződik a rossz könyv­­tervezés miatt. Olyan vékony és átlátszó papírra nyomják, hogy szinte olvashatatlan, de minden­képpen élvezhetetlen. Egyéb soro­zatoknál az egymást esetleg éve­ken át követő kötetek mérete még csak véletlenül sem egyezik meg. Igaz, így viszont változatosabb a könyvesnél cink. Fiammal, lányommal veszeked­ve tűnt fel egy újabb könyves probléma. A rendszeresen nyitva hagyott és hasra fektetett Win­netou és Mosa Masa kitöredezett gerince juttatta eszembe a könyv­jelző hiányát: illatos, aranyozott gerincű Krúdy-kötetek fényes, li­la selyemszalagjai lebegnek emlé­kezetemben. Bibliák feketéi, vers­kötetek hófehérjéi. Elmeséltem gyermekeimnek, hogy valamikor a könyvekbe ilyen könyvjelzőket kötöttek, s ezek helyettesítették a gyufaszálat, hajcsatot, körömollót, golyóstollat. Ezekkel jelöltük meg este félálomban, hogy hol hagy­tuk abba az olvasást. Kezemben tartom Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban című tanulmánykötetének legújabb, harmadik kiadását. Csaknem nyolcszáz oldal, persze a könyv­jelzőt ebből is kispórolták. Mag­vető és Athenaeum vállalkozás, nyolcvanhat forintért. A könyvjel­ző hiánya talán már csak azért tűnik fel, mert most éppen eszem­ben volt. De a nanír gyengesége mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Cserépfalvi Imre írja most közreadott emlékezéseiben, hogy kiadói munkája során milyen nagy fontosságot tulajdonított a könyvek anyagának. A kötés­nek, borítónak, még a papír szí­nének is. Nos, manapság már nem divat az impresszumban megje­lölni a papírfajtát, nem is lehet némelyikkel dicsekedni. A Szerb Antal kötet lapjai két-három éven belül töredezett, megsárgult leve­lek lesznek, a bennük levő fától. S nemcsak ez a könyv ilyen. A Szépirodalminál jelent meg a na­pokban hatvan forintért Takáts Sándor rendkívül szellemes, szí­nes kézikönyve, a Régi magyar nagyasszonyok. Ennek még ros­szabb a papírja, ráadásul egves ívek eltérő minőségűek, gyártmá­­nyúak, így a Pécsi Szikra Nyom­da nagyobb dicsőségévé oldalról olyan csíkos a kötet, mint eszű vadmalac háta. De legalább rmo­dén ív benne van. És a helyem van benne. Gyűjteményembben olyan kötet is található, amelyik­ben minden második ív fejjel le­felé olvasható, s volt olyan köny­­vem, amelyben 128 üres lap volt. Már nincs meg, elajándékoztam egy gyűjtőnek. NEM FOLYTATOM a felsoro­lást. A példák választéka még bő­víthető, s ki-ki hozzáteheti saját kellemetlen tapasztalatait. Követ­kezzék a téma lezárása, az erköl­csi mondanivaló, ha úgy tetszik, a tanulság. Illetve minek következ­zék, minek, kinek és főleg ki he­lyett fogalmazzuk meg? Ez nem a mi dolgunk. Mindenkinek saját magának a kötelessége, aki gyen­ge minőségű könyveket készít drá­gán, aki hanyag és rossz munkát végez ebben a jelenlegi, ismert nehéz gazdasági­ helyzetben. Par­don- manapság. Dusza András Manapság a minőség 1983. január 13., csütörtök Szovjet könyv Petőfiről A becsület vitéze címmel új könyv jelent meg Moszk­vában Petőfi Sándorról. Je­­remej Parnov a könyv szer­zője átfogó tanulmánnyal szolgál a szovjet olvasóknak a magyar költő életéről, egyéniségéről, munkásságá­ról és forradalmán­ tetteiről. A moszkvai Politizdat könyvkiadó „Lánglelkű for­radalmárok” című sorozatá­ban kiadott mű szerzője je­lentős mennyiségű dokumen­tumanyagból dolgozott, kü­lönösen Petőfi szellemi örök­ségét és a magyar költőről eddig megjelent szakirodal­mat tanulmányozta gondo­san. VIADUKT Bizonyos koron túl, bizonyos emlékezés és értelmi szint felett a térkép Magyarországnak nevezett foltján a „via­dukt” szóhoz egy borzalmas tragédia képzete társul, a bia­­torbágyi vasúti merényleté. Illetve a behatárolást tovább pontatlanítva lehetne pontosítani, mert az érdeklődés és az érdekeltség az ország határain túl is érvényes és ebben vitathatatlanul szerepet játszott az esetnek az akkori idők (gazdasági világválság, 1931) rendkívüli eseményeit, tragé­diáit felülmúló rendkívülisége. Erről egyébként ma, ötven­két esztendővel később is meg lehet győződni. Néhány fo­rintért váltson az ember vasúti jegyet és haladjon át a szerelvénnyel a viadukton. Ha kinéz a vonatablakból a mélybe, képzeletében óhatatlanul is lejátszódik, megismét­­ lődik a tragédia. Több mint fél évszázad telt el a biatorbá­gyi merénylet óta, a terrorizmus a legva­dabb ötletekkel döbbenti meg a világot nap mint nap, a gépeltérítések, a túszul ejté­sek, a fegyveres banditizmus megannyi változata azonban szinte rutincselekedetnek mi­nősül Matuska Szilveszter rettenetes művéhez képest. Szövevényes politikai hátte­rének, a merénylő rejtélyes személyének és ugyancsak rejtélyes eltűnésének a tuda­tában különösen alkalmas ar­ra, hogy izgalmas filmi kön­tösben időszerű filozofikus tartalom hordozója legyen. Mi lesz, ha a világ őrültek kezébe kerül ha robbanószer és ideológia keresztezéséből előáll a pokoli detonáció? Biatorbágyot 1959-ben fil­­mesítette meg Várkonyi Zol­tán, szigorúan csak a me­rényletre összpontosítva. A film címe is Merénylet volt. Most magyar—amerikai— NSZK koprodukcióban ke­rült a filmvászonra Simó Sándor rendezésében. Mi sem jellemzőbb a magyar filmes beidegződésre, hogy a Via­duktot a politikai krimi mű­faj kategóriába utalták, jelez­vén, hogy amin nem lehet elaludni, azt e tájon már kri­minek nevezik... A krimi honi csökkentértékűségének figyelembevételével nem illik a Viaduktra a megjelölés. A politikumot viszont bátran felvállalhatja, mert a történet fantázia ■ szülte elemekkel való kiegészítése, a merénylő emberi arcát kutató pszi­chologizáló részletei, az izgal­mas szituációk teljes mértékű és mesteri kidomborítást sem homályosították el; hol, mi­kor, kivel és kikkel történt, ki állt a háttérben, kinek az érdekét szolgálhatta és volta­képpen mire akarták felhasz­nálni az ország urai. Egyszó­val mindaz benne volt, amit ismerhetünk az eseményt fel­dolgozó történelmi dokumen­tumokból. Horthyék a me­rényletet a preventív statári­um kihirdetésére akarták felhasználni, amely viszont a kommunisták megfélemlíté­sére lehetett ürügy. A hely­színen ugyanis kommunista merénylőre utaló „bűnjelet” találtak. Ezt a koholmányt nyilvánvalóan az akkori poli­tika szelleme diktálta. A Viadukt valós történetet feldolgozó játékfilm kategó­riába sorolható, amely játék­filmben egyáltalán nem sik­kad el a politikum. Egyetlen költött alakja, dr. Epstein, bécsi nyomozó, neki a ma­gyar hatóságokhoz fűződő vi­szonya, az ügyben tanúsított állásfoglalása, majd láb alól való eltétele a politikumot csak aláhúzza. Más kérdés, hogy mindez nem szólamsze­­rűen van jelen. Ez a „fogya­tékosság” azonban mindig is megkülönböztette a művészi­leg hiteles és hatásos filmet a napilapok vezércikkeitől, amelyek viszont — hangsú­lyozzuk — hivatásuknál, műfaji sajátosságaiknál, lehe­tőségüknél fogva sem kerül­hetik meg alkalmanként a szólamot. Koprodukció esetében mindig felvetődik a részvétel aránya a nézőben. „Viadukt­ra fordítva” a tételt, érdemes eljátszani a gondolattal, mi benne a magyar, az amerikai és az NSZK. A tökéletes és kínai nagy fallal részeire oszt­hatatlan együttműködést fel­tételezve is megállapítható, hogy Simó Sándor személyé­ben magyar a rendező, a szí­nészgárda egy része, néhá­­nyan kulcsszerepek alakítói, NSZK-ból jött az ötlet, vala­mint a dr. Epsteint, Matuská­­nét és Matuska szeretőjét alakító színész, amerikai a producer, és az amerikai si­keres forgalmazás reményé­ben szinte elkerülhetetlenül a Matuskát alakító színész, Michael Sarrazin. Sarrazint A lovakat lelövik, ugye? cí­mű filmből ismerheti a néző. Kiválasztása telitalálat volt. Úgy látszik, amerikai színész­ben ritkán lehet csalódni, ha nem klasszikus szerepről van szó. A külföldön egyébként méltán elismert magyar film­nek is van tanulni valój­a. Er­re ragyogó lehetőség a kopro­dukció, különösen ha a szín­hely Magyarország. A siker összetevőjeként kell megem­líteni a kiváló operatőri munkát, a remek vágást. Hogy az amerikai és a nyu­gatnémet filmművészet ázsió­ját Amerikában, az NSZK- ban, valamint a nagyvilágban növeli-e a Viadukt, azt innen nehéz megmondani. Azt vi­szont meg lehet jósolni, hogy a magyar filmnek — messze nem alantas eszközökkel — újabb híveket szerezhet. Pákovics Miklós His Allet D —5

Next