Kisalföld, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-02 / 1. szám
MIT VÁR AZ ÚJÉVTŐL? Vörös Lászlóné tízgyermekes édesanya Két lakás egybenyitva Győrben a Kun Béla városrész Krausz Dezső utca 15. számú ház földszintjén. Míg az ajtónyitásra vártunk, se hallatszott ki bentről zaj, és csakugyan csendben vannak a Vörös gyerekek, pedig a nyolc kiskorú van otthon. A nagylány dolgozik, a legidősebb fiú pedig már kirepült. A 38 éves Vörös Lászlóné — ritka pillanat lehet az életében — pihen, és otthon van 46 éves férje is. A gyerekek az öt és félszobás lakásban eloszolva játszanak, a fegyelmezettséget nem lehet „megjátszani”, elég rájuk néznie a vendégnek, hogy tudja, „van gyerekszobájuk”. — Egy rossz szavam nem lehet rájuk — így az édesanya. — Mindenki tudja a dolgát, mindenben segítenek. — Vörösné a Rába Szálló állandó éjszakás takarítónője, tizennyolc éve, ha ebből leszámítandó is 10 év, amíg gyesen volt. Negyvenhat éves férje a Rába MVG-ben targoncásként keresi kenyerét. Vörösné napi négy órát alszik, férje a hónap négy hétvégéje közül három szombaton és vasárnap is dolgozik és még 8—10 nap túlórázik. A családfőt gyomrával operálták, feleségét kétszer kezelték idegkimerüléssel. Lakásuk akkor se lehetne tisztább és ápoltabb, ha „egykét” nevelnének. — Mit kivárnék az új évre? — kérdezi Vörösné, aki már 34 évesen tízgyerekesnek mondhatta magát, és aki nyolc testvérével együtt nőtt fel. — Egészséget, egészséget mindnyájunknak. Nekünk a párommal külön is, hogy fel tudjuk nevelni a nyolc kiskorút. Körbevezettek bennünket a lakáson. Láthattuk, mire jutottak tengernyi munka, mérhetetlen erőfeszítés után, hogyan boldogulnak a feleség 5300 és a férj 10— 11 ezer forintjából, búcsúzáskor Vörös László ezt mondja: — Szeretnénk meghívni önöket jövő ilyenkorra hozzánk. Ha én kívánhatnék valamit, azt kívánnám, ne legyen rosszabb 1989, mint nyolcvannyolc volt. Meg tudjuk adni a gyerekeknek, amit még az óévben sikerült megadni. F. J. Dr. Horváth Ottó a megyei egészségvédelmi tanács elnöke — Nehéz, küzdelmes esztendő következik. Ebben az évben sem várhatjuk az életviszonyok és az életkörülmények számottevő javulását, sok tekintetben pedig a nehézségek növekedésével kell számolnunk. A társadalmi változások, mozgások felgyorsulnak. A kibontakozás érdekében döntőnek tartom a politika kedvező alakulását, a demokratizmus kibontakozását, az ország, a nép érdekeinek megfelelő koalíció kialakulását, amely a társadalom minden rétegével képes elfogadtatni a reformfolyamatot. Ez a feltétele a gazdasági kibontakozásnak is. Szakmámhoz kapcsolódóan még egy feltételt említenék: az emberek egészségét és az egészség védelmét. Várom annak elismerését, hogy az egészség érték, az ember legnagyobb kincse, ugyanakkor gazdasági, társadalmi, politikai érték is. Ezért fontos egy olyan közéleti politika kialakítása, amely az egészségvédelmet is támogatja. Nem lesz könnyű ennek szellemében munkálkodni a jövő évben sem, ám a harcot nem szabad feladni. Más kérdés, hogy a szép programok megvalósításához beruházásokra van szükség, ehhez pedig pénz kell. A meglevő szellemi értékek kibontakoztatásához biztatásra, megértő támogatásra van szükség. Az egészségügy és az oktatás „emberközeli” össztársadalmi feladat, ezért az itt megvalósuló reformokat legalább olyan fontosnak tartom, mint a gazdaság korszerűsítésének kérdését. Az új évtől alapvetően azt várom, hogy világossá válnak a legsürgetőbb feladatok, s lesz erőnk nekifogni a munkának. Jó esélyünk van rá. Nemrég kidolgoztunk néhány értelmes tervet, s a megvalósításhoz is vannak jó tartalékaink. A megyei egészségvédelmi tanács megalakulása fontos mérföldkő ezen az úton, s meghatározó jelentőségű a munkában is. A testület munkabizottságai a szakma legjobb erőit tömörítik, s tevékenységüknek máris számos eredménye van. Én abban bízom, hogy jövőre ennél is többet tehetünk. K. M. Kiss László az Észak-dunántúli Regionális Gazdasági Kamara elnöke — A kétségtelenül meglevő, a gazdaság minden ágában érzékelhető nehézségek, hogy mást ne mondjak, zavaró körülmények ellenére természetemből fakadóan most is optimista vagyok. A kamarai munkában már csak azért is, mert az új évet megelőzte egy fontos intézkedés. A kamara önállóvá vált, nevünk az Észak-dunántúli Regionális Gazdasági Kamara formára változott. És ez nem csupán formai, hanem tartalmi változást is tükröz. — Azt várom 1989-től, hogy a gazdasági egységek vezetői felismerik a kamarában rejlő lehetőségeket, továbbá azt, hogy a kamara csak vállalati közreműködéssel képes betölteni érdekképviseleti tevékenységét. Úgy érzem, hogy a nehezedő körülmények miatt fokozottan szükség lesz az érdekképviseleti munkára. Azt várom, és ezért erőnk szerint mindent megteszünk majd, hogy működési területünkön, az öt észak-dunántúli, Fejér, Győr-Sopron, Komárom, Vas és Veszprém megyékben meg fogunk felelni ennek. De ehhez a gazdasági egységek nagyobb vállalkozó kedvére is szükség lesz. Arra, hogy jobban kiaknázzák az önszerveződésben rejlő lehetőségeket. Miután hagyományos értékrendjeink felborultak, belülről hajlamosak vagyunk arra, hogy helyzetünket borúlátónak ítéljük meg, ám ha mindazokat a lehetőségeket kihasználjuk, amelyeket a kormányzati intézkedések ígérnek, jobb helyzetbe kerülhetünk, mint 1988 végén voltunk. Ezt nemcsak remélem, hitem szerint ezt várom. Ehhez azonban, ahogy kamarai vendégünk mondta nemrég, és ahogy erre lapjuk is hivatkozott, erős, elszánt nemzeti akaratra lesz szükség. — Ami magánéletemet illeti, gyermekeim a pályaválasztás küszöbén állnak, azt várom, úgy tanuljanak, mint eddig, s szerencséjük lesz, hogy ők választhatnak és nem őket választják. Azt várom, hogy megőrizzük a szőkébb és tágabb családban a békességet, és ezt nem zavarják majd váratlan külső körülmények. F. J. Bordás Csaba a Rába ETO válogatott labdarúgója — Úgy látszik, év végi riportalany lettem, hiszen éppen egy esztendeje, műtét után keresett meg a Kisalföld utoljára. Azt hiszem, ez már bizonyítja az akkori és a mostani hangulatom közötti különbséget. Tele voltam kétséggel és félelemmel, hogyan és mikor gyógyulok meg, nem törik-e meg húszévesen labdarúgó pályafutásom. — Nézzék el nekem, hogy a sport, a foci mai megítélésében tudok lelkesedni, higgyék el, van okom rá! Ha nehezen is, de a tavaszon rendbejöttem, az utánpótlás válogatott után meghívást kaptam a legjobbak közé is, és csereként játszhattam a címeres mezben. Igaz, a rossz emlékű görögországi vereség alkalmából, mégis, számomra mindennél többet mond, hogy még ugyancsak húszévesen elérhettem azt, amire minden labdarúgó vágyik. És miért ne bíznék a szebb jövőben, kinek ne lennének illúziói, ha nem a mi korosztályunknak? Senki se gondolhatja komolyan, hogy megelégednénk azzal a szerepkörrel, amit a jellenben töltünk be a közvélemény megítélése szerint. Szeretnénk győzni, minél többször, és hisszük, hogy nem leszünk mindig fekete báránynak elkönyvelve. — Csatárból lettem hátvéd, mára hozzászoktam ehhez a szerepkörhöz, örülök, hogy osztályzataim alapján bekerültem az őszi idény legjobb átlagú csapatába is. Pedig a Rába ETO életében nem volt gondmentes ez az időszak, és tudom, hogy én sem mindenben feleltem meg a velem szemben támasztott igényeknek. De vagyunk jónéhányan Győrben és az országban, akik többre vágynak és nemcsak anyagilag, akik szeretnék, ha az utcán felismernék őket, mint a régi időkben a híres futballistákat. A téli szünetben volt miről gondolkodnom, annyi minden történt 1988-ban. Nem akarok sok társamhoz hasonlóan felelőtlenül ígérgetni, abban viszont hiszek, hogy az új esztendőben, az új idényben csak jobb jöhet a Rába ETO és az egész magyar labdarúgás életében. M. G. Hajszán Árpád a vámosszabadi vámhivatal parancsnoka • Az ember általában azt várja egy elkövetkező esztendőtől, hogy az előző időszak kedvezőtlen eseményei ne ismétlődjenek meg. Nekünk tavaly sajátos problémánk egy hirtelen parancsnokváltás volt, amelynek nyomán engem, mint helyettesként is pályakezdőt, szinte belelöktek a mély vízbe, egy amúgy fiatal, meglehetősen tapasztalatlan személyi állomány élén. A hazai vámszabályok az elmúlt esztendőkben nemigen változtak, annál inkább a szomszédoké, különösen most év végén a megszigorított kiviteli szabályaikkal. Ide fűződik az a konkrét kívánságom, hogy maradjon meg határállomásunkon a magyar és a csehszlovák vámhivatal jó munkakapcsolata, mert ez eddig is segített bennünket a feszültségek oldásában. Mint parancsnok, azt kívánom a most kezdődő évtől, hogy a vámhivatal létszámgondjai megoldódjanak, a fiatalok pedig fokozatosan váljanak rutinos szakemberekké. Ehhez az segítene bennünket, ha valamilyen módon csökkentenék azt a hatalmas méretű adminisztrációt, amely elveszi az időt az igazán elmélyült, ,klasszikus” vámos tevékenységtől. Akkor tudnánk valóban kulturált, ugyanakkor eredményes vámvizsgálatokat végezni. — Magánéletemben? Lehet, hogy az előbbiek után kissé furcsának hat, de szeretnék az eddigieknél kevesebb időt fordítani a munkámra ... Elfoglaltságom valójában kötetlen, akkor jövök be nyolc óra előtt, amikor akarok, és öt után akkor megyek el, amikor ... befejeződik a tennivalóm. És ritkán fejeződik be addigra. Szeretnék egy kicsit több időt szánni télen a természetjárásra, nyáron az evezésre. És ... harminckét évesen már szeretnék családot is alapítani. Úgy jártam, hogy katonaság, iskolák, tanfolyamok, egyre felelősebb munka miatt valahogy mindig a párválasztás maradt el. Remélem, 1989-ben ennek az ügynek ló pontot teszek a végére. Jelölt van ... Cs. A. Sáry István mb. levéltárigazgató — Ha valaki a múltba forduló esztendő végén, itt és most, a második ezredforduló küszöbén vár valamit a jövőtől, az bizakodást jelent, újra reménykedést, ami feltételezi, az ember ezt-azt szeretné megvalósítani, terveit, elképzeléseit valóra váltani. — Én a bizakodók közé tartozom. — Általában gondolkodásunkban, a szellemben várok jobbat. Tudom, számos kérdés szorongat mindannyiunkat, nehéz helyzetben az ország, életünk gondjai nagyobbak lesznek, de nem vagyok kétségbe esve. A holnapok építéséhez természetesen nyugodt légkör kell a családban, a munkahelyeken, a társadalmi életben. A családi békét és harmóniát mindenkinek magának kell megteremteni, ennek alapvető jelentősége van a munkahelyi, a társadalmi magatartás szempontjából. Kívánom hát, mindenütt legyen egészséges harmónia — ne formális, ne mechanikus —, jusson elsődleges szerep az önálló véleménynek, az őszinte szónak. Kívánom, az ember minden körülmények között ember maradjon, tekintsen másokra, ne csak a saját fejével gondolkodjon. Egyéni boldogulásunk útjának egyengetése mellett legyünk közösséget becsülök, vállaljuk az azonosságot, az együvé tartozást, a bajok orvoslásában a tevékeny részességet, legyünk összefogók, hogy a gondokból való kiforduló® időszakát átvészeljük. A jó közösségi szellem a jó munkának feltétele, segítője. Bízom benne, az igazság, az őszinte szó közelebb hoz bennünket egymáshoz. A demokratizmus kiszélesedésétől nem a gyűlöletet, az ellentétek szítását, hanem a tartalom nélküli beszéd, a demagógia megszűnését, az őszinte szó újjászületését várom. Az igazságra épülő demokratikus szellemtől értékeink megbecsülését. Ugyanezt — és itt jutottam el munkahelyemhez — a levéltárakban őrzött, az írásba foglalt nemzeti emlékezettel kapcsolatban, annál is inkább, mert lejegyzett emlékeinknek igen nagy szerepük van, s még nagyobb lehet a jövő építésében, magyarságtudatunk formálásában. J. J.