Kisalföld, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-02 / 231. szám

1990. október 2., kedd Kulturális koldulások Szaván foghatnám a megyei könyvtár igaz­g­atóját. Hónapokkal ezelőtt azt mondta n­­­em, hogy megértéssel van az egyre inkább elszegényedő könyvtárak kiútkereső akciói iránt, de nem tudja elképzelni, hogy fagy­laltgépet, vagy üdítőital-automatát állítson fel mint tette azt az egyik neves fővárosi bib­liotéka. Nos, fagylaltgép, italautomata, pop­­cornrobot nincs a könyvtárban, annak olva­sótermében azonban elhelyeztek egy dobozt pénzadakozások számára a folyóirat-, hír­lapvásárlásokat elősegítendő. Fél év alatt körülbelül kétezer forint gyűlt össze, amiből több mindenre lehet következtetni. Például arra, hogy a maszek vendéglősök, zöldsége­sek, az itt a piros, hol a piros művészei, a horizontális szerelmi ipar eleddig illegális tevékenységet folytató képviselői, a valuta­üzérek és egyéb pénzemberek egyelőre messzire elkerülik a betű világát. A növek­vő gazdasági versenyben nincs is rá idejük. Meg amit ők tudnak, az Voltaire-től, Pilinsz­­kytől, Marxtól aligha megtanulható. A diá­koknak, a könyvfaló nyugdíjasoknak, a sá­patag értelmiségeiknek pedig pontosan annyira telik, amennyit a kassza mutat fél év után. ízlés dolga, hogy ki szavaz a kéregetés, ki a könyvtári szatócsüzlet mellett. Ez utóbbi­nak valószínűleg nagyobb értelme lenne, ha az utcán reklám közölné, hogy a lexikonok, a tudományos kézikönyvek között eperfagyi kapható, amivel azonban tilos bemaszatol­­ni Jókai Mór összes műveit, ellenkező eset­ben büntetés fizetendő, a bírságot meg könyvvásárlásra fordítják. A szemfülesebb olvasó biztosan észrevette, hogy eddig is komolyan beszéltem. Legfeljebb még komo­lyabbra váltok és elárulom, hogy a könyvtá­rosokat aggasztja a jövő, amiből viszont csak az látszik, hogy abszolút normális emberek. Pontosan tudják, milyen kátyúban van az ország, a kultúra, a művelődési ház, a könyvtár. Pontosan érzékelik, milyen tétje van a helyhatósági választásoknak az ő szempontjukból is. Félnek attól, hogy a kultúrára egy alapvetően kulturáltabb, demokratikus társadalmi közegben keve­sebb jut mint azelőtt. Azzal is tisztában vannak, hogy a könyvvásárlás a primitív megélhetési gondok, a csillagászati könyvá­rak következtében mind többek és többek számára lesz elérhetetlen. Ebből logikusan következnék, mint ahogyan nyugaton is következik, hogy növekszik az olcsó könyv­tári szolgáltatás fontossága. A beiratkozási statisztikáik kül- és belföldön egyaránt ezt igazolj­ák. Ám a könyvtárak nívós működte­tése, fejlesztése, rendszeres állománypótlá­sa,­­cseréje mind több pénzbe kerül, ha pedig mindez elmarad, a könyvtár óhatatla­nul lezüllik, elveszíti vonzását, elveszíti ol­vasóit. A könyvtárak léte forog kockán. A dolog nem ötszáz esztendő múlva dől el, hanem esetleg már holnapután. A könyvkiadói egyesülés egyébként győri származású igaz­gatója évekkel ezelőtt jelezte, hogy a könyv egyre nehezebben jut el az olvasóhoz és el­jöhet olyan kedvezőtlen állapot, amikor egyáltalán nem jut el. A látszat pillanatnyi­lag mindezt cáfolja, hiszen vannak még könyvtárak, könyvek, olvasók, olvasóter­mek. Ugyanakkor azonban vannak kérege­­tő ládák is, amelyekben nehezen gyűlik a forint. Koldulásból egy ember meg tud élni, esetleg egy kisebb könyvtár is, de egy egész társadalom, egy teljes könyvtári hálózat alig­ha. S ha megél is két hétig, fél évig, mi lesz egy év, két év múlva?! A gazdasági környe­zet egy darabig feltehetően nem lesz kedve­zőbb, esetleg még kedvezőtlenebb. Az új önkormányzatok ugyan rövidesen létrejön­nek, nadrágján, zekéjén azonban, már most látszik, mintha csak lyukak lennének. A súlyos örökségért nem fognak köszönetet mondani az elődöknek, akiknek bizony már jóval előbb el kellett volna tűnniük. Aki valamennyire is józan, nem számít arra, hogy az újonnan megválasztott önkor­mányzatok gazdag feladattárában éppen a szegény kasszára való tekintettel a könyv­tárak megszilárdítása, helyzetük konszoli­dálása lesz az első. De arra joggal számíthat, hogy a könyvnek és az általa megszerezhe­tő, bővíthető tudásnak, a tanulásnak, vagy csak a tőle várt kikapcsolódásnak, szórako­zásnak is a minden eddiginél nagyobb sze­repe lesz. A hőn óhajtott rendszerváltás a többi között ezt is ígérte. Kéregető kasszák­ról, rongyos bálákról nem beszélt, ám azok hívatlanul is itt vannak, akár a hajléktala­nok, a létminimum alatt élők, a húsz hónap­szám nem evők, az egy életre eladósodottak. Most min­denki figyelmet, meghallgatást, felkarolást, támogatást remél. Ne felejtsék a leendő önkormányzatok, hogy az esdeklők soraiban ott vannak a lerongyolódott könyv­tárak is, ahova csalódott emberek ezrei jár­nak vigasztalódni. Nyilván rossz nevelésben részesültek. Nekik még azt tanították, hogy a könyv fontos. Még abban is képesek vol­tak hinni, hogy a könyvek által a világ előbb­re mehet, noha erre évtizedekig nem sok remény mutatkozott. Most sokan érzik úgy, hogy döntő változások ideje érkezett el, és a könyv is megbecsültebb lesz. Ezért járnak fáradhatatlanul könyvtárba, ezért dobálják forintjaikat a kasszába, amelyből a szerve­zett támogatás súlyos ezrei hiányoznak. Pákovics Miklós Magyarország egykori kisgazdapárti miniszterelnökének, Nagy Ferencnek egyéni sorsa tragikusan egybefonódik nemzetéével. Számkivetésben halt meg, fájdalmasan távol szülőföldjétől, az egyesült államokbeli, virginiai Hemdonban, 1979. június 11-éről, 12-ére virradóra. Június 16-án te­mették... Emlékirata - amely az Európa Könyvkiadó sorozatában a közeljövőben kerül az olvasó elé - krónika és mementó, súlyos történésekről tudósít. Ebből közlünk részleteket. Az első nemzetgyűlés alakulásának komédiája Kovács Béla, Vásáry Ist­ván és B. Szabó István be­szélték el nekem Debrecen­ben, hogy miként alakult meg az ideiglenes nemzet­­gyűlés és az ideiglenes kor­mány. Érdemes külön-külön foglalkozni mind a kettővel, mert a két szervezet létreho­zása rámutat a Szovjet kez­deti taktikáira, amelyeket egyes országokban alkal­maztak. Amikor a Tiszántúlt elfog­lalta a Vörös Hadsereg, a hadseregparancsnokság és a kommunista párt kimondot­ták, hogy Magyarországon el kell kezdeni az új politikai élet kiépítését. A Vörös Had­sereg autóin száguldozó kommunista vezérek, akik­nek ismertetésére még visszatérek, elkezdtek keres­ni más pártállású partnere­ket is a politikai élet kiépíté­sére. A Nemzeti Parasztpárt részéről megszerezték ma­guknak Erdei Ferencet, akinek a magyar nép szoci­ális helyzetéről írt könyveit a kommunisták is jól ismer­ték. Felkeresték Gyöngyösi János békéscsabai könyvke­reskedőt, a kisgazdapárt régi harcosát, hogy csatlakozzon hozzájuk a kisgazdapárt képviseletében. Ellátogattak Balogh István szegedi tanyai plébánoshoz, és meghívták a politikai munkába. Balogh István, aki azelőtt párton­­kívüli volt, úgy határozott, hogy szintén kisgazdapárti programmal csatlakozik a kommunistákhoz. Előke­resték Takács Ferencet, a Szociáldemokrata Párt régi, becsületes titkárát Hódme­zővásárhelyről és Valentiny Ágoston ügyvédet Szegedről, hogy szociáldemokraták is legyenek benne az új ala­kulásban, így megterem­tették a tiszántúli politika ideiglenes vezérkarát. A Szovjet azt tanácsolta nekik, hogy szervezzenek valamilyen ideiglenes nem­zetgyűlést új törvények megszavazására és az ideig­lenes kormány megválasztá­sára. Bekapcsolták még a munkába Dálnoki Miklós Béla, Vörös János és Fara­ghó Gábor tábornokokat, akik az utolsó hetekben átállották a Vörös Hadsereg­hez, majd gróf Teleki Gézát is, aki Faraghóval együtt kint járt Moszkvában, hogy az októberi ideiglenes fegyverszüneti egyezményt magyar részről aláírja. Elhatározták tehát, hogy nemzetgyűlést hívnak össze. Minél nehezebb volt egy nemzetgyűlés összehívása, annál szívesebben foglalkoz­tak a gondolattal a kommu­nisták, mert annál kevesebb szabály kötötte őket. Képvi­selőket választani nem lehe­tett, mert hiszen a választók összeírására rövid idő alatt nem volt mód. Erre az egész kérdést leegyszerűsítették. Összeírták a felszabadított terület városait és nagyköz­ségeit, s minden város és falu után odaírták, hogy hány képviselőt választhat. A kommunisták eléggé tájé­kozottak voltak ahhoz, hogy tudják, melyik város milyen politikai felfogású. E szerint állapították meg a városból hívandó képviselők számát. Olyan városokból, amelyek­ben nagy baloldali munkás­tömegek vagy nagy paraszt­proletariátus élt, több képvi­selőt írtak elő, viszont amelyik város vagy község inkább a polgári demokrácia mellett állott, onnan keve­sebb képviselőnek a behívá­sát határozták el, így példá­ul a baloldali felfogású, har­mincezer lakosú Orosházá­ról tizennégy képviselőt irá­nyoztak elő, ugyanakkor pedig a nyolcvanezer lakosú Pécsről és a hozzá tartozó háromszázezer lakosú Bara­nya vármegyéből összesen hét képviselő behívására adtak módot. Amikor ezt Debrecenben elhatározták, akkor elindult a felszabadított országrészen négy kommunista autó kép­viselőválasztásra. Mindegyik autóra felültettek egy-egy más pártállású politikust is. Amint ezek a kiküldöttek megérkeztek egy-egy városba vagy nagyközségbe, össze­hívták a pártok vezetőit és a szakszervezeti vezetőket, s velük együtt jelölték ki pártonként a képviselőjelöl­teket. Igazságos arányról persze szó sem lehetett. A kommunisták azt mondták, hogy nem lehet még tudni, melyik párt milyen erős, tehát a kommunista pártból, a kisgazdapártból és a Szociáldemokrata Pártból egyforma arányban kell kép­viselőket kijelölni, csak a parasztpártból jelöltek ki kevesebbet. Amikor aztán megállapod­tak a személyekben is, akkor még aznapra népgyűlést hívtak össze a városban a moziba, színházba vagy a főtérre, ahol a kiküldöttek elmondták, hogy most kez­dődik az új magyar politikai élet, amelyhez nemzetgyű­lésre van szükség, javasolják tehát, hogy a város népe közfelkiáltással válassza meg azokat, akiket ők pár órával előbb kijelöltek. A szeren­csétlen nép, amelyet előbb a német megszállás sanyarga­tott meg, most pedig a Vörös Hadsereg megszállása tar­tott állandó rettegésben, a nemzetgyűlés alakulásától előnyösebb változást várt, és kivétel nélkül minden város­ban megéljenezte a szónoko­kat és elfogadta a jelölteket. Amint ezt a komédiát az egész felszabadított terüle­ten végigcsinálták, azonnal összehívták Debrecenben a nemzetgyűlést. Szovjet te­herautók jelentek meg az egyes városokban, össze­szedték a „megválasztott” képviselőket, és szállították őket Debrecenbe a nemzet­gyűlés megalakulására. Az alatt a néhány nap alatt, amíg a nemzetgyűlés együtt volt, a Szovjet szállásolta el és élelmezte a képviselőket. A nemzetgyűlés elnökévé egy szentpéteri Kun Béla nevű tanárt akartak megvá­lasztani a kommunisták. Valaki azonban elkiáltotta: - Uraim! hiszen ez a Kun Béla jobboldali ember volt a háború alatt. Lett erre megrökönyödés. Azzal mégsem akarták kez­deni, hogy már a nemzet­gyűlés alakulásánál kimu­tassák, hogy aki jobboldalról közelíti meg a Kommunista Pártot, annak a múltját el­felejtik, tehát el kellett ejte­ni a jelöltet. Tanakodás in­dult meg, ki legyen a nem­zetgyűlés elnöke. Ott állott a terem közepén tiszteletre méltó alakjával Zsedényi Béla debreceni jogakadémiai tanár, régi demokrata, s egyszerre csak elhangzott egy felkiáltás: - Jó lesz Zsedényi Béla! így lett a nemzetgyűlés elnöke Zsedényi Béla, aki később is nagyon gerincesen és bátran viselkedett a magyar parlamentben a kommunisták erőszakosko­dásaival szemben. Annak a feltételezése mel­lett, hogy a magyar politikai élet elindításához a Szovjet önzetlenül nyújtja a maga segítségét, milyen megható­nak tartottuk azt a nagy lel­ki támogatást, amellyel a Szovjet az új magyar politi­kai élet megteremtésében tevékenykedett! Hányszor dicsértük meg azután is a megszálló hadsereg pa­rancsnokságát nemes gon­dolkodásáért, s hányszor mondottam el magam is, hogy a Vörös Hadsereg nem győzőként, hanem segítő jó barátként lépett a magyar földre! Mennyi lekötelezte­­tést jelentett a későbbi ma­gyar politika számára a Szovjet debreceni kezdemé­nyezése és támogatása, és hányszor vitte keresztül egyoldalú akaratát a magyar kormánynál azon a címen, hogy tulajdonképpen ő teremtette meg az új magyar politikát! (Következik: Az ideiglenes kormány) Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött ­ Drámai vizsgálódás evilági arcok felett Nagybányai festő képei Győrött A televízióbe­n, rádióban, újságokban megszaporodtak az Erdéllyel foglalkozó hír­adások, de honi földre is egyre gyakrabban jutnak el olyan alkotó- és előadómű­vészek, akiknek produkciói, alkotásai némi betekintést engednek abba a szellemi, kulturális légkörbe, amelyet hosszú-hosszú ideig egy drasztikus diktatúra nyo­­morgatott kénye-kedve sze­rint. Az ideálisnak ma sem mondható, jól ismert körül­mények között az erdélyi festő-, szobrász- és iparmű­vészek sajátos eszközeikkel járulnak hozzá ahhoz, hogy az évtizedes elzártság után az ország határain túlra is eljuttassák egy olyan alko­tóközösség hírét és vívmá­nyait, amely nem a művé­szeteket is dirigálók intő­fenyegető utasításaira fi­gyelt, hanem csupán a saját meggyőződéséből fakadó értékteremtésre. Az erdélyi alkotóknak e táborába tartozott a nagybányai Bodla József is. A néhány napja születésé­nek évfordulóját ünnepelő festőművész 1910-ben - tehát éppen nyolcvan esz­tendeje - látta meg a nap­világot Aradon. A család, amelybe belecsöppent, nem szűkölködött tehetségekben. Bálla József édesapja mű­kedvelőként élte ki festési hajlamait, nagybátyja, Bálla Béla és ennek Géza nevű fia pedig a nagybányai művész­telep rangos és elismert al­kotói voltak. Bálla Józsefben a festészet iránti elhivatottság viszony­lag későn, túl a huszas éve­in érett céltudatos elhatáro­zássá. 1943-ban beiratko­zott a budapesti Képzőmű­vészeti Főiskolára, de a vég­kifejletükhöz közeledő hábo­rús események miatt, itt csupán egy évet tanulhatott Szőnyi István irányítása alatt. A rokoni segítőkészségben bízva, Balla József Nagybá­nya felé vette útját, abba a városba, amely egykoron a modern magyar festészet úttörőit is befogadta, de amely a negyvenes évek kö­zepére a környező táj szép­ségének varázsán kívül, mást már nem nyújthatott a pályája kezdetén álló mű­vésznek. Itt a Zazar partján, a Gutin lábánál aztán, hosszú és küszködésekkel, kudarcokkal is teli keresőút végén, Bálla József felépítet­te egyéni festői világát, amely a hagyományos nagybányai gyökerekig nyúl vissza, de ehhez hozzáad egy egészen sajátos világszemléletet tük­röző, kimondottan Balla-i vonást is. Bálla József a tájképfestés irányából jutott el a bonyo­lultabb alkotói problémák megoldásáig. Természetrész­letein első­sorban Nagybá­nya és Felsőbánya hegyei­nek, völgyeinek színpompás tájai, ódon épületei tűnnek fel különböző év- és napsza­kokban. Ezeknél sokkalta összetettebb emberi és mű­vészeti kérdéseket feszeget Balla József kisebb és na­gyobb méretű kompozíciói­ban. Az emberi lélek mélyré­tege az, ami leginkább foglal­koztatja és persze ennek vizuális nyelvezetre átül­tethető külső megjelenítési formái, gesztusai. E vizsgá­lódó szemlélet eredményé­nek külön fejezetét, részét képezik a végtelennek tűnő és mégis minden egyes eset­ben más és más szándékkal megörökített, expresszív erejű önarcképek. Ezeken az önarcképeken Balla József hol cirkuszi bohócként, hol kedvenc állatainak körében, hol pedig elhunyt barátainak ágnyszerű társaságában je­lenik meg. Balla József fokozott, mondhatni túlfűtött drámai­­sággal eleveníti meg az élet delelőjén járó embereket - legyenek azok családtagok, vagy egyszerű ismerősök -, akiknek alakjából, de kivált­képpen arcvonásaikból az élet egyetlen „fintorba” sűrí­tett szenvedése olvasható ki. A halandóságnak, az elesett­­ségének ugyanez a nyilván­valósága ötlik fel a művész postást, favágót, köszörűst, fagylaltárust, tehát a közna­pi, egyszerű embert bemu­tató, joggal képciklusnak is nevezhető sorozatában. Úgy hisszük, hogy Balla József még sok meglepetést tartogató, most a magyaror­szági tárlatlátogatók számá­ra is hozzáférhetővé tett fes­tészete, méltán képviseli az erdélyi képzőművészetnek azokat a hagyományait, amelyek a századelőn, a nagy elődök munkásságával Nagybányán lettek megala­pozva. Balla József művei a Pető­fi Sándor Művelődési Köz­pontban tekinthetők meg október 22-ig. Almási Tibor Postás

Next