Kisalföld, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-02 / 231. szám
1990. október 2., kedd Kulturális koldulások Szaván foghatnám a megyei könyvtár igazgatóját. Hónapokkal ezelőtt azt mondta nem, hogy megértéssel van az egyre inkább elszegényedő könyvtárak kiútkereső akciói iránt, de nem tudja elképzelni, hogy fagylaltgépet, vagy üdítőital-automatát állítson fel mint tette azt az egyik neves fővárosi bibliotéka. Nos, fagylaltgép, italautomata, popcornrobot nincs a könyvtárban, annak olvasótermében azonban elhelyeztek egy dobozt pénzadakozások számára a folyóirat-, hírlapvásárlásokat elősegítendő. Fél év alatt körülbelül kétezer forint gyűlt össze, amiből több mindenre lehet következtetni. Például arra, hogy a maszek vendéglősök, zöldségesek, az itt a piros, hol a piros művészei, a horizontális szerelmi ipar eleddig illegális tevékenységet folytató képviselői, a valutaüzérek és egyéb pénzemberek egyelőre messzire elkerülik a betű világát. A növekvő gazdasági versenyben nincs is rá idejük. Meg amit ők tudnak, az Voltaire-től, Pilinszkytől, Marxtól aligha megtanulható. A diákoknak, a könyvfaló nyugdíjasoknak, a sápatag értelmiségeiknek pedig pontosan annyira telik, amennyit a kassza mutat fél év után. ízlés dolga, hogy ki szavaz a kéregetés, ki a könyvtári szatócsüzlet mellett. Ez utóbbinak valószínűleg nagyobb értelme lenne, ha az utcán reklám közölné, hogy a lexikonok, a tudományos kézikönyvek között eperfagyi kapható, amivel azonban tilos bemaszatolni Jókai Mór összes műveit, ellenkező esetben büntetés fizetendő, a bírságot meg könyvvásárlásra fordítják. A szemfülesebb olvasó biztosan észrevette, hogy eddig is komolyan beszéltem. Legfeljebb még komolyabbra váltok és elárulom, hogy a könyvtárosokat aggasztja a jövő, amiből viszont csak az látszik, hogy abszolút normális emberek. Pontosan tudják, milyen kátyúban van az ország, a kultúra, a művelődési ház, a könyvtár. Pontosan érzékelik, milyen tétje van a helyhatósági választásoknak az ő szempontjukból is. Félnek attól, hogy a kultúrára egy alapvetően kulturáltabb, demokratikus társadalmi közegben kevesebb jut mint azelőtt. Azzal is tisztában vannak, hogy a könyvvásárlás a primitív megélhetési gondok, a csillagászati könyvárak következtében mind többek és többek számára lesz elérhetetlen. Ebből logikusan következnék, mint ahogyan nyugaton is következik, hogy növekszik az olcsó könyvtári szolgáltatás fontossága. A beiratkozási statisztikáik kül- és belföldön egyaránt ezt igazolják. Ám a könyvtárak nívós működtetése, fejlesztése, rendszeres állománypótlása,cseréje mind több pénzbe kerül, ha pedig mindez elmarad, a könyvtár óhatatlanul lezüllik, elveszíti vonzását, elveszíti olvasóit. A könyvtárak léte forog kockán. A dolog nem ötszáz esztendő múlva dől el, hanem esetleg már holnapután. A könyvkiadói egyesülés egyébként győri származású igazgatója évekkel ezelőtt jelezte, hogy a könyv egyre nehezebben jut el az olvasóhoz és eljöhet olyan kedvezőtlen állapot, amikor egyáltalán nem jut el. A látszat pillanatnyilag mindezt cáfolja, hiszen vannak még könyvtárak, könyvek, olvasók, olvasótermek. Ugyanakkor azonban vannak kéregető ládák is, amelyekben nehezen gyűlik a forint. Koldulásból egy ember meg tud élni, esetleg egy kisebb könyvtár is, de egy egész társadalom, egy teljes könyvtári hálózat aligha. S ha megél is két hétig, fél évig, mi lesz egy év, két év múlva?! A gazdasági környezet egy darabig feltehetően nem lesz kedvezőbb, esetleg még kedvezőtlenebb. Az új önkormányzatok ugyan rövidesen létrejönnek, nadrágján, zekéjén azonban, már most látszik, mintha csak lyukak lennének. A súlyos örökségért nem fognak köszönetet mondani az elődöknek, akiknek bizony már jóval előbb el kellett volna tűnniük. Aki valamennyire is józan, nem számít arra, hogy az újonnan megválasztott önkormányzatok gazdag feladattárában éppen a szegény kasszára való tekintettel a könyvtárak megszilárdítása, helyzetük konszolidálása lesz az első. De arra joggal számíthat, hogy a könyvnek és az általa megszerezhető, bővíthető tudásnak, a tanulásnak, vagy csak a tőle várt kikapcsolódásnak, szórakozásnak is a minden eddiginél nagyobb szerepe lesz. A hőn óhajtott rendszerváltás a többi között ezt is ígérte. Kéregető kasszákról, rongyos bálákról nem beszélt, ám azok hívatlanul is itt vannak, akár a hajléktalanok, a létminimum alatt élők, a húsz hónapszám nem evők, az egy életre eladósodottak. Most mindenki figyelmet, meghallgatást, felkarolást, támogatást remél. Ne felejtsék a leendő önkormányzatok, hogy az esdeklők soraiban ott vannak a lerongyolódott könyvtárak is, ahova csalódott emberek ezrei járnak vigasztalódni. Nyilván rossz nevelésben részesültek. Nekik még azt tanították, hogy a könyv fontos. Még abban is képesek voltak hinni, hogy a könyvek által a világ előbbre mehet, noha erre évtizedekig nem sok remény mutatkozott. Most sokan érzik úgy, hogy döntő változások ideje érkezett el, és a könyv is megbecsültebb lesz. Ezért járnak fáradhatatlanul könyvtárba, ezért dobálják forintjaikat a kasszába, amelyből a szervezett támogatás súlyos ezrei hiányoznak. Pákovics Miklós Magyarország egykori kisgazdapárti miniszterelnökének, Nagy Ferencnek egyéni sorsa tragikusan egybefonódik nemzetéével. Számkivetésben halt meg, fájdalmasan távol szülőföldjétől, az egyesült államokbeli, virginiai Hemdonban, 1979. június 11-éről, 12-ére virradóra. Június 16-án temették... Emlékirata - amely az Európa Könyvkiadó sorozatában a közeljövőben kerül az olvasó elé - krónika és mementó, súlyos történésekről tudósít. Ebből közlünk részleteket. Az első nemzetgyűlés alakulásának komédiája Kovács Béla, Vásáry István és B. Szabó István beszélték el nekem Debrecenben, hogy miként alakult meg az ideiglenes nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány. Érdemes külön-külön foglalkozni mind a kettővel, mert a két szervezet létrehozása rámutat a Szovjet kezdeti taktikáira, amelyeket egyes országokban alkalmaztak. Amikor a Tiszántúlt elfoglalta a Vörös Hadsereg, a hadseregparancsnokság és a kommunista párt kimondották, hogy Magyarországon el kell kezdeni az új politikai élet kiépítését. A Vörös Hadsereg autóin száguldozó kommunista vezérek, akiknek ismertetésére még visszatérek, elkezdtek keresni más pártállású partnereket is a politikai élet kiépítésére. A Nemzeti Parasztpárt részéről megszerezték maguknak Erdei Ferencet, akinek a magyar nép szociális helyzetéről írt könyveit a kommunisták is jól ismerték. Felkeresték Gyöngyösi János békéscsabai könyvkereskedőt, a kisgazdapárt régi harcosát, hogy csatlakozzon hozzájuk a kisgazdapárt képviseletében. Ellátogattak Balogh István szegedi tanyai plébánoshoz, és meghívták a politikai munkába. Balogh István, aki azelőtt pártonkívüli volt, úgy határozott, hogy szintén kisgazdapárti programmal csatlakozik a kommunistákhoz. Előkeresték Takács Ferencet, a Szociáldemokrata Párt régi, becsületes titkárát Hódmezővásárhelyről és Valentiny Ágoston ügyvédet Szegedről, hogy szociáldemokraták is legyenek benne az új alakulásban, így megteremtették a tiszántúli politika ideiglenes vezérkarát. A Szovjet azt tanácsolta nekik, hogy szervezzenek valamilyen ideiglenes nemzetgyűlést új törvények megszavazására és az ideiglenes kormány megválasztására. Bekapcsolták még a munkába Dálnoki Miklós Béla, Vörös János és Faraghó Gábor tábornokokat, akik az utolsó hetekben átállották a Vörös Hadsereghez, majd gróf Teleki Gézát is, aki Faraghóval együtt kint járt Moszkvában, hogy az októberi ideiglenes fegyverszüneti egyezményt magyar részről aláírja. Elhatározták tehát, hogy nemzetgyűlést hívnak össze. Minél nehezebb volt egy nemzetgyűlés összehívása, annál szívesebben foglalkoztak a gondolattal a kommunisták, mert annál kevesebb szabály kötötte őket. Képviselőket választani nem lehetett, mert hiszen a választók összeírására rövid idő alatt nem volt mód. Erre az egész kérdést leegyszerűsítették. Összeírták a felszabadított terület városait és nagyközségeit, s minden város és falu után odaírták, hogy hány képviselőt választhat. A kommunisták eléggé tájékozottak voltak ahhoz, hogy tudják, melyik város milyen politikai felfogású. E szerint állapították meg a városból hívandó képviselők számát. Olyan városokból, amelyekben nagy baloldali munkástömegek vagy nagy parasztproletariátus élt, több képviselőt írtak elő, viszont amelyik város vagy község inkább a polgári demokrácia mellett állott, onnan kevesebb képviselőnek a behívását határozták el, így például a baloldali felfogású, harmincezer lakosú Orosházáról tizennégy képviselőt irányoztak elő, ugyanakkor pedig a nyolcvanezer lakosú Pécsről és a hozzá tartozó háromszázezer lakosú Baranya vármegyéből összesen hét képviselő behívására adtak módot. Amikor ezt Debrecenben elhatározták, akkor elindult a felszabadított országrészen négy kommunista autó képviselőválasztásra. Mindegyik autóra felültettek egy-egy más pártállású politikust is. Amint ezek a kiküldöttek megérkeztek egy-egy városba vagy nagyközségbe, összehívták a pártok vezetőit és a szakszervezeti vezetőket, s velük együtt jelölték ki pártonként a képviselőjelölteket. Igazságos arányról persze szó sem lehetett. A kommunisták azt mondták, hogy nem lehet még tudni, melyik párt milyen erős, tehát a kommunista pártból, a kisgazdapártból és a Szociáldemokrata Pártból egyforma arányban kell képviselőket kijelölni, csak a parasztpártból jelöltek ki kevesebbet. Amikor aztán megállapodtak a személyekben is, akkor még aznapra népgyűlést hívtak össze a városban a moziba, színházba vagy a főtérre, ahol a kiküldöttek elmondták, hogy most kezdődik az új magyar politikai élet, amelyhez nemzetgyűlésre van szükség, javasolják tehát, hogy a város népe közfelkiáltással válassza meg azokat, akiket ők pár órával előbb kijelöltek. A szerencsétlen nép, amelyet előbb a német megszállás sanyargatott meg, most pedig a Vörös Hadsereg megszállása tartott állandó rettegésben, a nemzetgyűlés alakulásától előnyösebb változást várt, és kivétel nélkül minden városban megéljenezte a szónokokat és elfogadta a jelölteket. Amint ezt a komédiát az egész felszabadított területen végigcsinálták, azonnal összehívták Debrecenben a nemzetgyűlést. Szovjet teherautók jelentek meg az egyes városokban, összeszedték a „megválasztott” képviselőket, és szállították őket Debrecenbe a nemzetgyűlés megalakulására. Az alatt a néhány nap alatt, amíg a nemzetgyűlés együtt volt, a Szovjet szállásolta el és élelmezte a képviselőket. A nemzetgyűlés elnökévé egy szentpéteri Kun Béla nevű tanárt akartak megválasztani a kommunisták. Valaki azonban elkiáltotta: - Uraim! hiszen ez a Kun Béla jobboldali ember volt a háború alatt. Lett erre megrökönyödés. Azzal mégsem akarták kezdeni, hogy már a nemzetgyűlés alakulásánál kimutassák, hogy aki jobboldalról közelíti meg a Kommunista Pártot, annak a múltját elfelejtik, tehát el kellett ejteni a jelöltet. Tanakodás indult meg, ki legyen a nemzetgyűlés elnöke. Ott állott a terem közepén tiszteletre méltó alakjával Zsedényi Béla debreceni jogakadémiai tanár, régi demokrata, s egyszerre csak elhangzott egy felkiáltás: - Jó lesz Zsedényi Béla! így lett a nemzetgyűlés elnöke Zsedényi Béla, aki később is nagyon gerincesen és bátran viselkedett a magyar parlamentben a kommunisták erőszakoskodásaival szemben. Annak a feltételezése mellett, hogy a magyar politikai élet elindításához a Szovjet önzetlenül nyújtja a maga segítségét, milyen meghatónak tartottuk azt a nagy lelki támogatást, amellyel a Szovjet az új magyar politikai élet megteremtésében tevékenykedett! Hányszor dicsértük meg azután is a megszálló hadsereg parancsnokságát nemes gondolkodásáért, s hányszor mondottam el magam is, hogy a Vörös Hadsereg nem győzőként, hanem segítő jó barátként lépett a magyar földre! Mennyi leköteleztetést jelentett a későbbi magyar politika számára a Szovjet debreceni kezdeményezése és támogatása, és hányszor vitte keresztül egyoldalú akaratát a magyar kormánynál azon a címen, hogy tulajdonképpen ő teremtette meg az új magyar politikát! (Következik: Az ideiglenes kormány) Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött Drámai vizsgálódás evilági arcok felett Nagybányai festő képei Győrött A televízióben, rádióban, újságokban megszaporodtak az Erdéllyel foglalkozó híradások, de honi földre is egyre gyakrabban jutnak el olyan alkotó- és előadóművészek, akiknek produkciói, alkotásai némi betekintést engednek abba a szellemi, kulturális légkörbe, amelyet hosszú-hosszú ideig egy drasztikus diktatúra nyomorgatott kénye-kedve szerint. Az ideálisnak ma sem mondható, jól ismert körülmények között az erdélyi festő-, szobrász- és iparművészek sajátos eszközeikkel járulnak hozzá ahhoz, hogy az évtizedes elzártság után az ország határain túlra is eljuttassák egy olyan alkotóközösség hírét és vívmányait, amely nem a művészeteket is dirigálók intőfenyegető utasításaira figyelt, hanem csupán a saját meggyőződéséből fakadó értékteremtésre. Az erdélyi alkotóknak e táborába tartozott a nagybányai Bodla József is. A néhány napja születésének évfordulóját ünnepelő festőművész 1910-ben - tehát éppen nyolcvan esztendeje - látta meg a napvilágot Aradon. A család, amelybe belecsöppent, nem szűkölködött tehetségekben. Bálla József édesapja műkedvelőként élte ki festési hajlamait, nagybátyja, Bálla Béla és ennek Géza nevű fia pedig a nagybányai művésztelep rangos és elismert alkotói voltak. Bálla Józsefben a festészet iránti elhivatottság viszonylag későn, túl a huszas évein érett céltudatos elhatározássá. 1943-ban beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, de a végkifejletükhöz közeledő háborús események miatt, itt csupán egy évet tanulhatott Szőnyi István irányítása alatt. A rokoni segítőkészségben bízva, Balla József Nagybánya felé vette útját, abba a városba, amely egykoron a modern magyar festészet úttörőit is befogadta, de amely a negyvenes évek közepére a környező táj szépségének varázsán kívül, mást már nem nyújthatott a pályája kezdetén álló művésznek. Itt a Zazar partján, a Gutin lábánál aztán, hosszú és küszködésekkel, kudarcokkal is teli keresőút végén, Bálla József felépítette egyéni festői világát, amely a hagyományos nagybányai gyökerekig nyúl vissza, de ehhez hozzáad egy egészen sajátos világszemléletet tükröző, kimondottan Balla-i vonást is. Bálla József a tájképfestés irányából jutott el a bonyolultabb alkotói problémák megoldásáig. Természetrészletein elsősorban Nagybánya és Felsőbánya hegyeinek, völgyeinek színpompás tájai, ódon épületei tűnnek fel különböző év- és napszakokban. Ezeknél sokkalta összetettebb emberi és művészeti kérdéseket feszeget Balla József kisebb és nagyobb méretű kompozícióiban. Az emberi lélek mélyrétege az, ami leginkább foglalkoztatja és persze ennek vizuális nyelvezetre átültethető külső megjelenítési formái, gesztusai. E vizsgálódó szemlélet eredményének külön fejezetét, részét képezik a végtelennek tűnő és mégis minden egyes esetben más és más szándékkal megörökített, expresszív erejű önarcképek. Ezeken az önarcképeken Balla József hol cirkuszi bohócként, hol kedvenc állatainak körében, hol pedig elhunyt barátainak ágnyszerű társaságában jelenik meg. Balla József fokozott, mondhatni túlfűtött drámaisággal eleveníti meg az élet delelőjén járó embereket - legyenek azok családtagok, vagy egyszerű ismerősök -, akiknek alakjából, de kiváltképpen arcvonásaikból az élet egyetlen „fintorba” sűrített szenvedése olvasható ki. A halandóságnak, az elesettségének ugyanez a nyilvánvalósága ötlik fel a művész postást, favágót, köszörűst, fagylaltárust, tehát a köznapi, egyszerű embert bemutató, joggal képciklusnak is nevezhető sorozatában. Úgy hisszük, hogy Balla József még sok meglepetést tartogató, most a magyarországi tárlatlátogatók számára is hozzáférhetővé tett festészete, méltán képviseli az erdélyi képzőművészetnek azokat a hagyományait, amelyek a századelőn, a nagy elődök munkásságával Nagybányán lettek megalapozva. Balla József művei a Petőfi Sándor Művelődési Központban tekinthetők meg október 22-ig. Almási Tibor Postás