Kisalföld, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-08 / 33. szám
1991. február 8., péntek KIMUPUH) Biztosítékot kért a bank Nyakig ülnek a paradicsomban Hitel szakszervezeti kezességre Először is, hogy kerültek ilyen helyzetbe, a fizetés napján derüljön ki, hogy üres a kassza? - kérdeztük Kovács László igazgatótól. - Azt nem pénteken, egy héttel korábban, sőt két hónapja is tudtuk, hogy milyen helyzetben vagyunk. Ellenben pénteken délelőtt 9 órakor kaptuk meg írásban a banki értesítést, hogy lehúzta előttünk a rolót. Akkor már nem volt mit tenni. - Milyen sikerrel jártak Budapesten? - Levegőhöz jutottunk. Februárban tudunk bért fizetni. - Kiben találták meg a jóságos Joe bácsit? - Nincs ilyen. A bank biztosítékot kért tőlünk a bérhitelre és szakszerveztünk, az ÉDOSZ vállalta a kezességet. Nyilvánvalóan még egy hasonló akcióra már a szakszervezet sem vállalkozhat, mert nincs annyi pénze. - Ez a banki hitel képletesen egy pohár víz a nagy lázas betegnek. Miként lesz tovább? - Fokoznunk kell minden lehetséges módon az értékesítést, csökkenteni a készletünket és átalakítani a vállalatot. A bank látni akarja majd, hogy fogynak tartozásaink, követni fogja a kiadást csökkentő intézkedéseket. Egy csoportot alakítottunk az Mint keddi számunkban már tudósítottunk róla, noha február elsején fizetésnap volt az Óvári Konzervgyárban, az alkalmazottak nem kapták meg bérüket. A cég bankja már munkabérre is megtagadta a hitelezést. Február 4-én a konzervgyár igazgatója és gazdasági helyettese Budapestre utazott, hogy valamiféle pénzügyi mentőövet szerezzen vállalatának intézkedések kidolgozására, ezt majd megvitatja a szakszervezet és a jóváhagyott intézkedéseket visszük a bank elé. Valószínű, legalábbis reméljük, hogy elnyerjük a bank támogatását. - Nyilvánvalóan elkerülhetetlenek a fájdalmas lépések. - Október végétől mostanáig 13 százalékkal csökkentettük a létszámot, de ez nem elégséges. A további leépítés lesz a legkényesebb feladat. A piac után eddig is kifulladásig szaladtunk. Tavaly ilyenkor a mostaninál jóval több hitelünk volt, csak éppen ment a munka, így nem volt gond. A szovjet piac elvesztése a mi legfőbb bajunk. Noha bárhová is mentünk a nagy országban, mindenütt kapva kaptak volna gyártmányainkon, mégsem tudtunk tető alá hozni üzletet. Más megközelítésben az itthoni pénztelenség miatt fáj a mi fejünk. Hogy a bank nem hajlandó tudomásul venni a szakma sajátosságait, milyen hosszú nálunk az átfutási idő. Ezt valakinek finanszíroznia kell. Amikor Németországban a konzervüzem átveszi a termelőtől terményét, 25 százalék előleget fizet, majd karácsonykor további 30-35 százalékot, a fennmaradó részt pedig, amikor értékesítette az árut. A fogyasztó a konzervet nem egész évre, egyszerre szerzi be. Csak hát a német gazda nem egyik napról a másikra él. Nálunk kihúzták a szőnyeget a hasonló üzemek talpa alól. Még mindig nincs csődtörvény. A szanáláshoz pénz kellene... Nincs lehetőség az újrakezdésre. - Miben reménykedhetnek hát? -Van értékesíthető készletünk, van nyersanyagunk, amiből még dolgozhatunk és van nem is egy külföldi partner, akit komolyan érdekel a cégünk. Márciusra érik meg a helyzet annyira, hogy a tőke már nemcsak kopogtat a gyárkapun, hanem be is lép azon. Ferenczi József Tengeri kígyó hosszúságú per Főmolnár kontra malomipar Nagyobb a füstje, mint a lángja annak a négy és fél éve húzódó pernek, ami most a győri Munkaügyi Bíróságon folyik. A per ugyan nem szokványos, hiszen már megjárta a tatabányai Munkaügyi Bíróságot, itt 9 tárgyalás volt. A Legfelsőbb Bíróságon és a győri Munkaügyi Bíróságon is tartottak már ezt megelőzően is két tárgyalást a Puskás Ottó főmolnár kontra Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat komáromi gyára között tartó perben. És már az is szokatlannak tűnhet, hogy egy komáromi ügyet a győri bíróságon tárgyaljanak. Ez a Legfelsőbb Bíróság döntése volt. Az ügy gyökerei a múltba nyúlnak. 1982-87 között rendkívül sok tűzeset volt a malomiparban. Ezek közül csupán egy volt a komáromi malomtűz, amit a mostani tárgyalás felperese, Puskás Ottó szerint már nem sikerült eltussolni, pedig az akkori MSZMP-s urak nagyon akarták. Mint erről a tűzről bebizonyosodott, szándékosan idézték elő, a felelősségre vonás bírói ítélet alapján megtörtént. A malomtűzzel kapcsolatban indult eljárás Puskás Ottó addigi főmolnár ellen. A fegyelmi határozat elmarasztalta, alacsonyabb beosztásba helyezte. Ezt a határozatot a Legfelsőbb Bíróság illetékes kollégiuma szigorú megrovásra enyhítette. A mostani győri perben a felperes Puskás Ottó követelte, hogy 1986. január 25-től 1991. január 19-ig kiesett (táppénz) munkabér különbözetét és az utazási költségeket térítsék meg részére, mivel a múlt évben a Komárom Megyei Munkaügyi Bíróság részben igazat adott neki és visszahelyezte régi beosztásába. A Legfelsőbb Bíróság határozata alapján a kártérítési igény megítélésére a győri Munkaügyi Bíróság a jogosult. A bíróság vizsgálta az összes körülményt a malomtűz óta, és abban kellett (volna) állást foglalnia, hogy igaza van-e Puskás Ottónak a követelések összegszerűségében az alperes vállalattal szemben. Mert, ha igen, akkor megilleti a teljes összegű kártérítés. A február 4-i győri tárgyaláson tételesen áttekintették a sok kilónyi periratot. Megtudtuk: a felperes beadványa szerint ellene a malomtűzzel kapcsolatban azért indult fegyelmi eljárás még a meghallgatása előtt, mert írt egy névtelen levelet, amelyben egy bűnügyben észrevételt tett a komáromi rendőrségnek. A tanúkihallgatáson Ferencz Antal szakértő elmondta, hogy Puskás ellen szerinte is e levél végett indult eljárás és nem a malomtüzet előidéző mulasztásai miatt, és fegyelmileg történő áthelyezésére is ezért került sor. A sok piszkálódástól Puskás Ottó kiborult, egészsége megrendült, kórházba került, mert a malomtűzzel kapcsolatban összefüggésbe hozták a nevét. A tanú elmondta azt is, hogy a tűz keletkezésének okával még a szakértői vizsgálatok befejezése előtt kezdett el személyesen foglalkozni, és az ő vizsgálati eredményei Puskás Ottót igazolták. Az alperes ügyvédje kétségbe vonta a tanúvallomás jogosságát, mert szerinte elfogult volt, hiszen Ferencz és Puskás ötven éve barátok. A következő tanú a Komárom Megyei Malomipari Vállalat nyugalmazott (akkor még aktív) igazgatója, Hercegh István volt. Ő elmondta, hogy a malomtűz rendőrségi vizsgálati anyagából számára egyértelműen kiderült, hogy Puskás Ottót fegyelmileg el kell marasztalni, ezért megindíttatta vele szemben az eljárást, amit a rendőrségi vizsgálat által feltárt egyéb szabálytalanságok is indokoltak. Az igazgató elmondta azt is, hogy a rendőrségi vizsgálati anyagot nem olvasta el, csupán szignálta. Az áthelyezés nem büntetés volt szerinte, mert hiszen a komáromi malom leégett, így Puskás munkahelye, beosztása megszűnt. A szakmunkás munkakörbe történő foglalkoztatást, viszont Puskás nem fogadta el és Budapestre ment dolgozni, cégen belül. A nyugdíjas igazgató elmondta a bírónő kérdésére azt is, hogy még a rendőrségi anyag szignalizációja előtt nem volt tudomása a komáromi malom dolgozóinak viselt dolgairól. Ezért egyértelműen Puskás Ottó mint ottani munkahelyi vezető volt a felelős. Viszont tudott Puskás különböző helyekre írt leveleiről (mert az akkori városi pártbizottság mindenről értesítette, és a pártközpontból még vizsgálat is indult ez ügyben). Megcáfolódtak azok a tények is, hogy nem tudott az igazgató a nagymértékű italozásokról, sőt az egyik munkahelyi vezető nonstop részegségéről, mert hiszen Puskás minden leveléről tájékoztatták őt, így arról is, amiben ezeket jelentette. Tagadta, hogy az őt megkerülő levelek miatt indított volna eljárást, bár azt elismerte, hogy voltak Puskással szakmai vitáik. Vitatja azt is, hogy Puskás csak az ellentétek kirobbanása után vált szemében persona non gratává. Érdekes volt továbbá az a dolog is, hogy a volt igazgató nemigen tudott (vagy akart!) olyanokra visszaemlékezni, amiről nem volt papír. A négy és fél órás tárgyalás után sem hirdettek ítéletet a perben, mert a bíróság új szakértői vizsgálati anyagok beszerzését kérte. Zs. D. Hogyan lesz hatvanból háromszáz? Kedvszegő kilátások Segélykiáltás érkezik Szárföldről, nemrég hasonló ügyben Cakóházáról hívtak bennünket, rossz a hangulat vidéken. Nagyon sok pénzük fekszik a gazdáknak az állatokban, és azok nem kellenek senkinek. S ami számomra a legszomorúbb, az állat szenved legtöbbet, hadd ne részletezzem, mert minden elszenvedett kilátástalanságot a tehetetlen gazda azon vezet le. Holott éppen másfele kellene az öklét mutatni... Szárföldön Vargáéknál vagyunk, most éppen nem a tej miatt, hanem a sertések rontják a vidék kedvét. Például ifjú. Varga József, aki tizenegy éve nevel, értékesít sertéseket, nem is keveset, neki ötven van, az apjának még több, kedden reggel megtudta, hogy már hatvan forintot kap kilónként a disznóért, ha egyáltalán megveszik tőle. Háromszázezer forintja benne fekszik, s ha semmit nem csinál, csak beteszi a takarékba azt a háromszázezer forintot, akkor is jelentős lesz a haszna kamatból, így pedig veszteséget termelt. Azonnal kiszámolta, hogy százezer forintja már elveszett a háromszázezerből. Hát tépi a haját ő is, a szomszéd is. S nem érti, hogy amikor népkonyhákról meg szegénységről hall, olvas, miért nem lehetne abból olcsóbban kapni, ami bőven van? Főleg azt nem érti, s bevallom mi sem, hogy hogyan lesz az ő hatvan forintos disznójából csaknem háromszáz forintos hús, mire a fogyasztóhoz ér?! A környék legnagyobb felvásárlója az Áfészak Húsfeldolgozó Kft.-je Kapuvárott, aminek tagja három fogyasztási szövetkezet és két magánvállalkozó. Kiss Péterné igazgatóhelyettestől kérdezzük, mi az oka az alacsony árnak. Azt mondja: mi is szégyelljük ezt a hatvan forintot, de sajnos az export nem indul, nem tudunk mit kezdeni a sertéssel. Annyiban tudtunk segíteni, hogy a kedvező nagykereskedelmi ár ellenében olyan kéréssel adjuk tovább a boltoknak a sertést, hogy tíz százalékkal olcsóbban adják a fogyasztónak. Valamivel több fogy így, például Szombathely sok fél sertést kért. Felvittük a súlyhatárt is százötven kilóig, de sajnos ez a gond ilyen részintézkedésekkel nem oldható meg. Azt mondják a gazdák Szárföldön, minden százhúsz kilós sertésen ezerkétszáz forint a ráfizetésük, most adjanak csak túl az állományon, nem lát több disznót a portájuk, csak azt, amit megeszik a család. S említi a szomszéd, sok a kapkodás, kiszámíthatatlanság. Az egyik tehenére éppen most járt le az állami támogatás, huszonnégyezer forintot kapott, hogy tartsa, most meg tízezret kínálnak, hogy levágja. (?!) Országos adat: az állami húsipar és a regionális vágóhidak tavaly 900 ezerrel kevesebb sertést vásároltak fel, mint 1989-ben. Ez jelzi, hogy csökkent a belföldi húsforgalom és az export is. Ugyanakkor az is igaz, hogy több a magánvágás, az önellátásra való törekvés. Körülbelül kétszázezer hízót nem vesznek át jelenleg a termelőktől, nincs rá kereslet, s körülbelül ez az a mennyiség, amely a volt rubeles piacok, főleg a szovjet piac áruja volt. Tény, hogy ilyen árak mellett a hazai fizetőképes kereslet nem lesz jobb a közeli jövőben. A szovjet piac bizonytalan, ezért kaptuk a tájékoztatást az FM-től, az érdekelt vállalatok megkezdték az alternatív piaci lehetőségek felkutatását, s ebbe bekapcsolódott számos új exportőr szervezet is. Szinte minisztériumi ígéret, hogy várhatóan februárban megélénkül az export, és ha az év folyamán a jelenlegihez hasonló túlkínálat nem lesz, folyamatossá tehető a sertés átvétele, feldolgozása. Várhatóan. Ennyit tudunk üzenni százföldre és a többi faluba, váljanak türelemmel, mert mit is tehetnének most, s kíméljék az állatot a jóérzésű gazda gondosságával. Persze magánkezdeményezéseknek, ötleteknek, mint a tej eladásánál is, szerintünk a húsnál is helye van... G. Szabó Mária - Ez a pénz hamis! - A farmer is!