Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
----------------------------- rrt ** ran * 1 uz Jamas Megfútták a harsonákat Megfútták a harsonákat! Nem kívülről, de belül. Csodálkozhat is a század, hogy e nép mily emberül vírja félelmes csatáját s poklok ellen törni kész. Nagyra akkor nő, ha vágják s mérhetetlenül vitéz. Jerikói fallal zártak körül minket a gazok. Szívünk, szánk hiába lázadt, senki sem oltalmazott. Kardhoz kellett nyúlni bátran, mert a szó már nem segít. Élet sarjad a halálban s nyer, ki mindent elveszít. Mint az elszánt apró vad ha a farkassal ölre megy, úgy elbámult most a csalfa tűzokádó szörnyeteg. Lenne bár maga a sárkány, volna hétezer feje, vissza akkor se hátrálnánk, harcba mennénk ellene. Mint az eb, ha gyáván iszkol s félelmében fölvonít, hőssé serdült fiainktól futnak most a harckocsik. Fújjuk egyre harsonánkat! Csak ledől a szörnyű fal s szabad szóra termett szánk majd diadalmas dalt rivall! 1956. október 27. Simon Lajos Utódok Szülessenek tíz kicsi ujjal, fényes szemekkel, egyetlen orral, egyetlen ajkkal, egyetlen szájjal, anyát kereső cammogással. Ha lányok, lengjenek szépen, ha fiúk, szóljanak szépen, szebben, mint az öreg akart. Szabadsághős egy se legyen, ne ríkasson fenn a hegyen se öreget, se fiatalt egyikük se kőkeresztként, forradalmár mind úgy legyen, nehogy kétszer is temessék. Petőcz Miklós A szép halál Egy kép reszket félős kezemben: Nézd, Tűz Tamás halálos ágyon. A lencsvég úgy érte tetten, amint szemére szállt az álom. Nyugalmat ad, mert nincsen rajta se kín se félsz. Nézd Őt, ez Ő! Felkészülés remélt jutalma a szép halál - elérhető. Elégre visszatért e földre. A porba hulló üstökös hűlt hamva lett e térség őre, hithez hazához így kötöz. 1992. szeptember 27. MEGTARTÓ ERŐ, SZELLEMI HAZA Vallomások az anyanyelvről Vérzivataros évszázadunk magyar históriája legutóbbi két szörnyű kataklizmájának gyászos záróakkordja közé sorolhatjuk azt a több százezernyi honfitársunkat, akik - sokan puszta életüket mentendő! - elmenekültek az országból. Újra szomorú időszerűséget nyert Tompa Mihály 1850-ben (az osztrák rémuralom tombolásának első hónapjaiban) papírra vetett verssora: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...” Az emigránssors, mely hosszú évtizedekig vagy akár élethossziglan tarthat, mindig nehéz próbatétel. Az „idegen”-nek a beilleszkedés, a létfeltételek (otthon, munkahely) megteremtése mellett napról napra meg kell küzdenie anyanyelvének, nemzeti azonosságtudatának megőrzéséért. E sajátos sors- és élethelyzetre mindenkinél érzékenyebben reagálnak a szellem emberei, különösen az írók, költők. A nyugati és tengerentúli magyar irodalom az egyetemes magyar literatúra szerves része, amely az utóbbi fél évszázadban valamennyi tollforgató műfajban értékes alkotásokkal gazdagította kultúránkat. Produktumai évtizedeken át „tiltott gyümölcs”-nek számítottak, s csupán kevesek kezéhez jutottak el szellemi „csempészáru”ként. „Belopózásuk” hazai sajtónkba, könyvkiadásunkba említésre méltóan az elmúlt években kezdődött meg. Gülch Csaba, az Enesén élő és Győrsövényházán tanító irodalomtanár, költő és publicista neve jól ismert a Kisalföld olvasói előtt. Külső munkatársa lapunknak, rendszeresen megörvendeztet bennünket verseivel, miniesszéivel, kritikáival, interjúival. Az elmúlt bő évtizedben számos hazai és külföldön élő magyar íróval ismerkedett meg, kötött barátságot, s teremtett elmélyült szakmai kapcsolatot. Egy verseskötet (A remény útvesztői, 1987) után a közeli hetekben jelent meg Győrben (az Országépítő Alapítvány és a Rábaközi Művelődési Egyesület anyagi és erkölcsi támogatásával) Az Idő fénylő nyomában (Interjúk tengeren innenről és túlról) című interjúkötete, amelyben 19, külföldre - Nyugatra és a tengerentúlra - szakadt magyar írót szólaltat meg. A könyvben szereplő tollforgatók: András Sándor, Borbándi Gyula, Csepelyi Rudolf, Csiky Ágnes Mária, Domahidy András, Domahidy Miklós, Ferdinandy György, Forrai Eszter, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Horváth Elemér, Kocsis Gábor, Major Zala Lajos, Saáry Éva, Szabó Ferenc, Szépfalusi István, Tollas Tibor, Vándor Györgyi és Vitéz György. A beszélgetések 1988 és 1991 között készültek, közelmúltunk azon időszakában, amikor érlelődni kezdtek a sorsfordító események, majd be is köszöntöttek (szabad választások, a szovjet csapatok kivonulása). Természetes, hogy szinte mindegyik interjúalany érintette e kérdést is. Gülci Csaba, ne féljünk kimondani, azon kevés irodalmárunk közé tartozik, akik alapos ismerői literatúránk bőséges termést érlelő nyugati, tengerentúli ágának. (Bécstől az ausztráliai Perthig terjed az a földrajzi régió, mely otthont adott a megszólaltatott íróknak, költőknek. (Mindegyik beszélgetőpartnerének eddigi munkásságából kitűnően fölkészült, akárcsak az életrajzi adatokból. Ezek birtokában úgy tudja irányítani a beszélgetések menetét, mint ahogy a karmester dirigálja a pódiumon zenekarát! A kötetben szereplő néhány ismertebb író és költő (Borbándi, Tollas, Ferdinandy vagy a csornai születésű Horváth Elemér), s a történész Gosztonyi Péter mellett - a riportert idézve - „a nyugati irodalmi középosztály tiszteletreméltó képviselői” vallanak emigráns életük kálváriáiról (kitaszítottság!), pályájukról, művészi hitvallásukról, tiszta és igaz, szenvedélyes hazaszeretetükről. Torokszorító érzés végigolvasni valamennyi interjút. Bámulatos stílusgazdagsággal megformált mondataikon átizzik az anyanyelv varázslatos, magyarságtudatukat megőrző mitikus ereje. Legtöbbjüknek a nehéz időben a magyar nyelv volt az egyetlen mentsvára, mely oltalmat nyújtott, s a szellemi értékteremtés (versek, novellák, regények, drámák) bővizű forrása mindmáig. „Engem az emigráció botja ütött íróvá. Az anyanyelvet nem az élőbeszéd, hanem az olvasás útján őriztem meg”- mondja Domahidy András, aki az ausztráliai (!) Perth városában él. Neki és testvérének (Domahidy Miklós, Svájc) az anyanyelv jelenti a szellemi hazát, akárcsak Ferdinandy Györgynek (Puerto Rico). Major-Zala Lajos (Svájc) szerint: „A nyelv csak az oxigénnel hasonlítható össze." Szimbolikus értékű, s egyszersmind nyelvünk már-már mágikus vonzerejét illusztrálja Forrai Eszter költői pályája. Párizsban él, szülei lengyel és orosz zsidók voltak - mégis magyarul is! Ő így vall erről: „Kénytelen voltam egyedül megőrizni az «anyanyelvemet», a magyart... Mentőövek a szavak. ” Az interjúcsokor alapos töprengésre készteti az olvasót. Mementóként figyelmeztet bennünket, hogy édes anyanyelvünk és hazánk mekkora kincs, melynek nincs is igazán a tudatában az, aki nem élte át azt a sorsot, amelyet a külföldön élők lélekmardosó kínként cipelnek életük végéig. Az interjúalanyok lehetőségeik szerint mindnyájan igyekeztek segíteni a távoli hazán (műveikkel, összeköttetéseikkel, anyagiakkal), s emigráns sorstársaik helyzetén (egyesületi kulturális szervezőmunka, újság- és folyóirat-szerkesztés,kiadás stb.). Megőrizték nyelvüket, magyarságukat. Nem csupán irodalmi, de históriai értékű az, ahogyan az ötvenhatos forradalomról szólnak. (Kilencen ebben az esztendőben emigráltak.) Gömöri György (Anglia) például egyik elindítója volt a forradalmi eseményeknek, melyeket - a közhiedelemmel ellentétben - nem a műegyetemről, hanem a bölcsészkarról szerveztek. Többük visszaemlékezése forrásértékű mozaikokkal gazdagítja 1956-ot. Gülch Csaba ezzel a kötettel a nyugati és a tengerentúli magyar irodalom ma még elég nagy fehér foltjának egy részét világította meg. Olyan alkotókra irányította rá az irodalombarátok és a szakemberek figyelmét, akik heroikus küzdelmükkel szolgáltak rá arra, hogy munkáikat itthon is méltányolják, értékük szerint kezeljék. A kötethez Szakolczay Lajos irodalomtörténész írt elmélyült, esszéértékű előszót, az ízléses borítót pedig Borbély Károly festőművész tervezte. KÁLMÁN GYULA Az ötvenhatosok győri áldozatainak kopjafája. Fotó: Bertleff András.