Kisdednevelés, 1901 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1901-01-01 / 1. szám

4 Karácsonyfa-ünnepen. Hegedűs István beszéde az Országos Kisdedóvó Egyesület ünnepén. Mesén kezdem. Egy királyfiról szól a mese. Atyja szeretve szerette. Hogy soha gondot ne lásson, hogy ifjú lelkének fényes tükrére ne essék árnyék, egy nagy, gazdag kert közepében nevelte föl. Bár merre ment, mindenütt csak pompát, mindenütt csak azt látta, mi szemnek, szájnak kedves. Nem volt gondolata, melyet azonnal el ne lestek, nem volt vágya, melyet ne teljesítettek volna. És a gyermek így nőtt fel, boldog ifjúvá. De az ifjú merész álmát ki nem elégítő a földi gyönyör egész gazdag­sága. Egyszer csak elindul. Elment előbb délre, aztán el nyugatra, el keletre. Átlépte paradicsomának aranyos küszöbét. Csak úgy eltűnt égő vágytól kergetve. És mit talált? Előbb találkozott birodalma székvárosának egy sötét utcájában egy nyomorult, vézna alakkal. Találkozott a nyomorral. Egy éhségtől beesett arcú ember izzó, sóvár szeme tekintett reá. E né­zésbe beleveszett az ő nyugalma. Nyugtalan lett. Elindult más égtáj felé. Újra találkozott egy más, még nyomorultabb alakkal. Az utcán ván­­szorgott. Ez egy öreg, súlyos betegségtől elalélt ember volt. Melle nehezen zihált. Botra támaszkodva, alig tart állni. Találkozott a betegséggel. Mintha ifjú, pezsgő vérébe hideg lopódzanék. A­mint e beteget látta, rózsás kedve oda lett. Mély szánalom fogta el. Többé nem találta kedvét semmiben. Ismét útra kel. Már távolról gyászos hangokat, sűrű jajszót hall. Egy halott körül állt a szerető család, mely támaszát veszté el. Találkozott a halállal. A királyfi megveté palotáját. Tátongó ürességet talált mindenütt. Az emberi életet halvány, múló semmiségnek érezte. Kereste, kereste a gyógyszert. Ekkor ment északra. Föl, föl a bércek közé. Itt találkozott egy öreg pappal, kinek ruhája faháncsból volt össze­aggatva, ki fapohárból ivott gyöngytiszta forrásvizet. De szemében túl­­világi fény lobogott. Találkozott a lemondással. Lemondott hatalmáról, gazdagságáról és egyetlen vágya lett: enyhíteni a nyomort, gyógyítani a betegséget. De minő áron ? Az élet örömeinek, a földi boldogságnak feláldozásával . . . Oh mily mélységes igazság rejlik e mesében. De mégis csak mese. De tudok, nem egy mesét, egy szent valóságot. Ez a jászolban szüle­tett. Ez gyermek volt. Bölcsek, királyok, pásztorok keresték föl. Egy csillag vezérelte őket. Az ő mosolya belemosolygott az élet sötét mély­ségeibe és az földerült. Az ő fénylő tekintete benézett az emberi szív éjszakájába és azt bevilágítá, felolvasztá a zord, a rideg önzés fagyát. Télnek évadján édes, tavaszi fuvalom lengedezett. Nem a föld tavasza, a mennyország örökös, soha el nem hervadó tavasza. És még­is. A mese és a való történet közt van találkozás. A királyfi elhagyta a földi élet

Next