Kisdednevelés, 1941 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
. Még az is felnőtt is szelíd és kedves szülöattivel, akire jellemző a vadság. A repülő madár pl. megül a fészkén és míg azelőtt minden veszély elől gyorsan elszállt volna, nem menekül még veszély esetén sem, nem kap szárnyra, hanem ott marad a fészkén, ahol kicsinyei vannak. A pillangó is, amely ösztönszerűleg a virágok kelyhét keresi, egyszerre megváltoztatja útját, hogy egy olyan helyet keressen, amely nem neki, hanem csakis a kikelt hernyóknak lesz jó. Pedig ezek teljesen mások mint és sohasem fogja őket még csak meg se látni. A fajfenntartás minden formája, majdnem mindig, a felnőtt szokásos, ösztönös megnyilvánulásainak félbeszakítását követeli. A felnőttek is, akik könyörtelen egoismussal küzdenek egymással, gyermekeikért átalakulnak gondoskodó, lemondó, szeretetteljes egyénekké. A létfenntartás kegyetlen harca kizárólag felnőttek között folyik, de nem felnőttek és gyermekek között. A gyermek élete pedig legcsodálatosabb, mert teremtő élet. Mintha valami mágikus erő a semmiből titkos munkával építené a testét, szerveit, ösztönei (amelyek talán mint a rádióhullámok az isteni örökkévalóság éterében rejtőznek) testet öltenek és különböző életmegnyilvánulásokra adnak alkalmat, így hát a Teremtő ereje a természetben. A felnőttek ösztönszerűen tisztelik ezt a nagy csodát és égnek a vágytól, hogy ők maguk is megtagadhassák önmagukat a jövő élet érdekében. Ezért van ez, hogy ez az élet szeretetet és egyetértésit, nem pedig harcot mutat és hogy az önmegtagadás, nem pedig a diadalmas önzés adják meg ehhez az élethez a kulcsot. Csodálatos jóság mutatkozik a természetben a két élet viszonyában, mely egyet alkot, mert ezek ugyanannak az egyénnek különböző fejlődési korszakai. Mi történnék, ha egyszerre az élőlények elvesztenék ezt az ösztönszerű engedelmességet a természet sugallatával szemben és ha meggyőződés nélkül okoskodnának. Mi történnék, ha a felnőtt csak magára lenne tekintettel és a gyermekkort a saját felnőtt szemszögéből bírálgatná, nem pedig önértékében. Furcsa eredményekre jutnánk: a komikum és a tragikum keverékére. Először is minden felnőtt örökké haragban lenne a tulajdon gyermekével. És ha a természet a nevelő cselekedetek véghezvitelét is megengedné, akkor vad támadások keletkeznének: egy kataklisma az élet gyökerénél. Ehhez hasonló, sajnos valóban bekövetkezik az emberek birodalmában, akik bizonyos szabadsággal felruházva, de könnyen tévedések áldozatai lesznek. Afelnőtt ember magáról ítéli a gyermeket együgyűnek, ügyetlennek, vadnak, tévelygőnek hiszi, mert mások az élet nyilvánulásai mint az övéi. Ha így tenne a pillangó, akkor azt mondaná a fiának: „rút féreg, holttest. mu-