Félegyháza és Vidéke, 1889. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1889-07-07 / 27. szám
A beadott 84 szavazat közül 76 esett az elsőre, 8 a másodikra s így Holló képv. indítványát tette a közgyűlés magáévá. A keddi közgyűlés tárgyát az építendő honvéd laktanya bérletére vonatkozólag az államkincstárral s az építésre vonatkozólag a vállalkozókkal kötött szerződéseknek jóváhagyás czéljából történt bemutatása képezte. Előtte Bánhidy István interpellálta a polgármestert, egy a Romhányi-féle malomtól az útmentében terjedő bűzös tér felől, mit illetőleg az eljárni ígérkezett. A laktanya bérletére vonatkozó szerződés jóváhagyás végett a törvényhatósághoz felterjesztetni rendeltetett, úgyszintén a vállalkozókkal kötöttek is, miután mindegyik egyhangúlag el lett fogadva a kevés számban megjelent képviselőktől. A vállalkozók közül Jiraszek és Krausz a kőműves és ezzel összefüggő munkáért 57691 frt 40 krt, Tóth Imre és Harmath László az ácsmunkáért 11970 frt 19 krt, Róner Károly az asztalos munkáért 12129 frt 24 krt, Menczel Lajos és Ede a bádogos munkáért 1139 frt 81 krt kap. Mindegyik vállalkozó a vállalatnak megfelelő biztosítékot tett le s kötelezte magát 1. évi okt. végéig, illetve jövő évi április utolsó napjaira minden munkát bevégezni. Elnöklő polgármester ezzel egyidejűleg kijelente, hogy a felveendő 106 ezerért kölcsönt a pesti hazai első takarékpénztár 5-7 év mellett 50 évi törlesztésre hajlandó megadni , ami szintén felterjesztetni rendeltetett. S ezzel a közgyűlés véget ért. Kerületi tanitógyűés. Folyó hó 3-án, szerdán tartotta meg a kun-félegyházi két. tanitó-egylet rendes évi közgyűlését. A közgyűlést Yeni-Sancto-val egybekötött szentmise előzte meg, melyet nt. Trungel János gymnasiumi hitszónok és tanár mondott. A szentmisén szép számmal jelentek meg úgy a helybeli, mint vidéki tanítók, sőt, Agócs János esperes-plébános, két tanfelügyelő vezetése alatt, s innen a központi iskolaépületbe vonultak, melynek legnagyobb termét egészen megtöltötték. A kerületi tanfelügyelő úr üdvözölvén a szép számú vendégkoszorút, a tanférfiakat és tanügybarátokat egyformán, megtartotta rövid, egyszerű, de hatásos s eszmékben gazdag megnyitó beszédét, rajzolva az egyháznak és iskolának hivatását a múltban, jelenben és a jövőben, feltüntetve a papságnak és a tanítóknak karöltve járó, egymást kiegészítő s szükségkép egymásra utalt kötelességeit a haza és vallás irányában. Valóban nemes egyszerűséggel fejtegette, hogy míg őseink fegyverrel foglalták el ez országot, addig nekünk a béke és műveltség áldásaival kell azt megvédenünk, virágzásra emelnünk. Ennek a szent feladatnak elsősorban harczosa az egyház és az iskola. Az egyház volt az, mely nemcsak a mi, de az egész világ történetének tanúsága szerint, legelőször lépett fel a világosság jelszavával s a tudományt, a műveltséget terjesztő a nép között. E nagy czélnak szolgáltak már a patriarchák és próféták, ennek az apostolok és az egyházatyák. Az egyház alapította az első iskolákat s tőle tanulta ismerni azoknak alig mérlegelhető hatását egyénre, családra, társadalomra s önmagára nézve is az állam s az ő példáján okulva, vette kezébe a tanítás ügyét. S az egyház és iskola mindenkor szoros összefüggésben volt egymással : a tanító a hit és vallásosság alaptanait csepegteti a gyermek fiatal lelkébe, a pap a népet vezeti ugyanezen ösvényen, s ha az az életbe szűznél rakodtam meg szivarokkal így akartam őket egymásra féltékenynyé tenni. S ismét csak én vesztettem. Alig egy hét múlva — úgy látszik minden hétforduló szerencsétlenséget hoz én rám — a 35 éves kisasszony különösen édes (!) mosoly közt feltűnő gonddal csavarja szivarjaimat egy illatos papirosba. Észre kellett vennem s kűn kíváncsian kezdtem vizsgálni a papirt. Uram Istenem ! szerelmi vallomás és randez-vous holnap estére ! De ez már több volt a soknál. Azt hittem, nem viselhetem el. De elviseltem, sőt még jó gondolatom is akadt. Másnap délután a 30 éves szűz csinált mindent igy; a rendezvénst ez is szintén más napra kérte. Kerítettem valahonnan egy kis fiút s mára rendeltem ki a „kedves“-t. Hadd vesszenek össze ott ketten ; én — tudom — nem leszek ott. Midőn este felé haza igyekeztem, nem messze egy uj fényes czimtáblát s nyitott ajtót láttam. Új bolt nyílt meg ott. Mintegy ösztönszerüleg benyitottam. Bájoló, mosolygó 18 éves leányka sietett elém. Megválók mentve a kétségbeeséstől. Ez lett az én angyalommá. Szép volt, barátom, tündéri szép s fiatal. Szivem rögtön lángba lobbant és szerelmem majd szétveté keblemet. Elfeledtem mindent s csak ő lebegett előttem. Másnap ismét benyitottam hozzájuk s harmad-, negyednap ismét, szóval naponkint. Néha egy éltes asszonysággal találtam együtt. Mama és leánya mindig oly szívesek voltak hozzám. Egyszer alkonyatkor léptem a kis boltba. A félhomályban ott láttam Évikét fürtös fejecskéjével. Szomorú volt talán, mert alig fogadta köszönésemet. Most itt volt a pillanat, s szerelmemet bevallom neki. Igent mondott s már boldogan akartam ajkára csókot nyomni, midőn az egyik mellékajtón gyertyával kezében belépett a mama. Bálványként maradtam meglepetve előtte, de a mama legkevésbbé sem műkilépő ifjú lelkiismeretes kezekben nevelkedett s ha a hivek pásztorai megteszik kötelességeiket, akkor az az állam, melynek népe ily vezetés alatt nőtt fel s áll jelenleg is, valóban boldog leend. S e szép hivatás nemcsak a kiszabott kötelességek pontos elvégzését követeli meg a tanférfiaktól, de még a magánélet feddhetetlenségét is, mert jó példával előljárnia kinek kell jobban, mint a tanítónak ? És ha e követelményeknek mindenben eleget tesz a tanító, ugyan mi jutalom vár reá? A gyermeké az öröm — mert az ő tudnivágyó lelke örül a tanultaknak — a szülőké a gyönyör — mert ők gyönyörködnek gyermekeik szorgalmában — a tanítóé egyedül a kötelesség teljesítésében talált megnyugvás, önérzetes büszkeség, a jól véghezvitt munka tudata. És mégis ez a legszebb jutalom. S e jutalom elérhetését kívánva az egyleti tagoknak, az elnök úr a közgyűlést megnyitottnak nyilvánította. A zajos éljenzésekkel fogadott megnyitó után az egyleti jegyző olvasta fel a múlt évben Péteriben júliusi 4-én tartott közgyűlési jegyzőkönyvet , majd újból a kerületi elnök úr emlékezett meg elsősorban azon nagy veszteségről, mely az egész magyar hazát érte Rudolf trónörökös szomorú halálával, azután Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elhunytéról s végre a gyászról, melybe a helybeli tanítói kart egyik szorgalmas nőtagjának, Komjáthy Máriának halála borította. A következő pénztárosi jelentés szerint az egyesületnek összesen 51 tagja után tagságdíj fejében járó 26 frt 40 krból beszedetett 16 frt 10; a hátralevő 10 frt 30 kr. behajtása a választandó pénztáros feladata leend. A tanügyre vonatkozó felsőbb rendelet, szerint közöltetett a minisztérium azon meghagyása, hogy a tanítók fizetése előre, a fizetési idő elején folyósítandó, s kik talán ebben hátrányt szenvednének, az illetékes hatóságoknál, polgármesternél vagy szolgabírónál tegyenek panaszt. Most következtek volna az egyesület tagjai által tartandó előadások, melyek közül azonban K. Nagy Zsuzsanna, félegyházi tanítónő, Névy Gyula majsai és Fehér Antal helybeli tanítók előadásai, az előadók akadályoztatása miatt megtarthatók nem voltak. Hanem bőven kárpótolt bennünket ezért az az egy felovasás és egy előadás, melyet hallottunk. Először Keserű Imre, helybeli tanító értekezett komoly szellemben és szépen a testi nevelésről; azután Krébecz József péterfi tanító tartott előadást az énektanításról az elemi iskola egyes osztályaiban, szép, kellemes hangon és modorban adva elő egyes kitűnő pedagógusok s ebbeli véleményét, úgy a saját észrevételeit s megjegyzéseit is, melyeket mint életrevalókat a tagok élénk éljenzés közt helybenhagytak. A felolvasónak az elnök úr elismerést, az előadónak pedig dicséretet szavazott. Majd a választások megejtésére került a sor s ezek megejtésével a helybeli tanítók jövő évi közgyűésielyéül Halas jelöltetett ki. Ezután a főt.elnök úr megköszönve az egybegyűltek részvételét, meleg szavak közben bezárta a közgyűlést. De még meg kellett hallgatnia Kiss Boldizsár plébános ur köszönetét a gyűlés tapintatos vezetéséért s a lelkes éljenzést, mely a plébános ur azon kijelentését követte, hogy a szeretett elnök számára a királyi kegy ép a napokban adományozta az apát-plébánosi méltóságot. A közgyűlés után délben az ó-tempomi plébánián barátságos ebéd, este pedig a lövöldében sikerült bankett következett. Magyar ipar a múltban. (Folytatás.) A XVII. század közepe táján volt Holicson kőedény- és majolika-gyár, melyet Ferencz császár, Mária Terézia férje állíttatott fel és nagy ügybuzgalommal s előszeretettel maga vezetett. Ő személyesen tanította a gyárosokat a máz készítésére, mely mesterség hazánkban akkor titok volt, és a császártól sem lehetett soha megtudni, hogy hol tanulta el ő a mázvegyülék készítését. Szepességen, Gömör, Bihar és más megyékben aczél készíttetett; Pelsőczön sok vasmű készült, Beszterczén pedig gyártották a hires damaszk kardokat. Kés, kard és más ily hasonló iparczikk az ország különböző és számos részein készült. Vasmegyében volt gr. Batthyányi Tivadarnak két posztógyára, Mosonyban pedig Krisztina főherczegné állított fel posztógyárat; gyapjúszövetgyárak voltak Munkácson a gr. Schönborné, Kassán Koppy kereskedőé, Pozsonyban Hunold kereskedőé és m.1) Igen virágzó állapotban voltak a kincstár által Liptó-Ujvárott felállított vashámorok, vas- és fegyvergyárak, melyek valóban mintaszerűleg, a stájerországi hasonló gyárak szerint építtettek. Noha ezen ipartelepekhez német családokat hozattak be, mégis az egész vidék lakossága a megteremtett munka által gyarapodott, mert a gyárak sok embernek adtak foglalkozást. Az ipar áldása meg is látszott nemcsak magán a kis telepen, mely Magyarország legszebb városai közé tartozott, hanem az egész környékbeli vidéken. A pénzkereset módja lehetővé tette a műveltség áldásait is élvezhetni és a szokásokat és erkölcsöket nemesíteni. Ezen kornak a bélyegét itt még a mostani nemzedéken is észlelhetni lehet, mely a szorgalom, a szakadatlan munka és a megelégedésben lel kifejezését. — Sajnos, hogy mindazon virágzó gyárak elpusztultak és a hajdan nagyszabású ipartelepeknek ma már csak romjait bámulhatjuk, és a magyar iparról, mely itt virágzásba hozatott, elmélkedhetünk.1 2) Később ugyan még megkísérelték ezen gyárak életbeléptetését az által, hogy Újvár felső része Albrecht főherczegnek bérbe adatott, ki is ott nagyobb vasgyárat állíttatott fel. Az alkotmányos korszak beálltával azonban, mikor a bérlet lejárt, a gyár elpusztult és ennek folytán a nép nyomora is előtérbe lépett. Az alkotmányos korszak puszta politikával elfoglalva, az iparra súlyt nem fektetett. De azóta több mint húsz év folyt le és ma sem fektet senki súlyt azon vidékre, hol világhírű ipart lehetne minden téren teremteni. A későbbi fejezetekben lesz még alkalmunk a felső vidékekről tüzetesebben szólani. Mária Terézia alatt (1740—80) a nemzeti ipar, daczára a konok magyar előítéleteknek, mégis jelentékeny volt egynémely ágazatában.3) Egészben véve e korszak nem volt ugyan kedvező hazánk iparának, hanem kedvezőbb lehetett volna, ha mi magunk hozzá látunk. Mária Terézia kormányzása idejében az intéző körök a bevételek gyarapítását csak az ipar és a kereskedelem emelésében látták, és e tekintetben megtétettek a kormány részéről a kezdeményező lépések. Azonban ezen intézkedéssel oly irányeszmék vezettettek be, „melyek a szabad kifejtésnek útját állván, magyar iparunk és kereskedelmünk gyarapodását nemcsak e korszakban, hanem egy egész századon keresztül meggátolják “4) De tagadni nem lehet, hogy az ipar a nagy királyné és magyar kormánya részéről gyámolításban részesült ; az iparosok így szaporodtak, a czéhek szabályoztattak, sőt még a gyáripar is némi életjelt adott magáról. Gyárak, vashámorok és vasműgyárak a felső vidéken az ő előrelátó közgazdasági érzületének köszönik keletkezésüket. Csakhogy mindezen intézkedések a külföldön már akkor felvirágzott iparhoz képest, mint törpék és igénytelenek tűntek fel. Hogy az ipar, az iparra a természettől teremtett hazánkban fel nem virágozhatott, azt nagy részben magának a nemzetnek bűnül kell felróvni. Kétségtelen — mondja Horváth Mihály helyesen — hogy anyagi érdekeink életrevalóbb kifejezésének akadályait a nemzetünket ekkoron (1770) még átalában bélyegző keleties indolencziában és előítéletekben kell keresnünk, melyeknél fogva az ipart és kereskedelmet kicsinylőleg lenézve (mint ma is), az egész tért idegeneknek, németeknek, görögöknek és zsidóknak engedte át; a honi készítményeket pedig ócsárólag megvetette és csak a külföldieknek tulajdonított becset (mint ma is). Beismerve ezen hibákat, nem akarjuk tagadni, hogy a magyar ipar felnemvirágzásának az oka nagyrészben az ősiségben és 1) Horváth Mihály : Magy. ipar és keresk. tört. 215. 2) Horváth Mihály az ő Magyar, ipar és keresk. tört. munkájában említi, hogy Liptó-Ujvárott, Wiesne igazgatása alatt, gazdasági iskola prosperált. Ezen állítás valószínűleg tévedésen alapul. Igen is virágzásban voltak és prosperáltak az említett ipartelepek és a mintaszerűleg berendezett és vezetett elemi négy osztályú iskola, de nem gazdasági iskola. Az elemi iskola oly jól volt vezetve, hogy hírneve a szomszéd megyéken túl is terjedt. Szerző. 3) Horváth Mihály: Magy. ipar és keresk. tört. 197. 4) U. o., VII. 412. 5) Horváth Mihály: Magy. ipar és keresk. tört. 423. más nemesi kiváltságokban, a szabad föld, a törvény előtti egyenlőség és a hiteltörvények hiányában feküdt; — valamint az is bizonyos, hogy a szakképzettség hiánya gátolta az iparos osztályokban minden lépten nyomon a haladást. Hanem ezen hiányokért, és az ebből keletkezett nyomorért a felelősség nem egyedül a nemzetet, de egyúttal a kormányt is terheli, mely az oktatást erősen a kezébe tartotta és midőn a német tartományoknak szakiskolákat állított fel, olyanokat Magyarországon nemcsak hogy nem létesített, hanem e téren még minden szellemi mozgalmat és fejlődést is megakadályozott. Ahelyett, hogy a kormány műveltség és a munka által igyekezett volna az állam bevételeit fokozni, megakadályozta a polgárok fejlődését és az által csökentette az állam nagyobb bevételeinek a lehetőségét. (Vige köv.) Politikai szemle. A magyar delegáczió albizottságai részletes és komoly viták között befejezte működését úgy a külügyi, mint a pénzügyi és a hadügyi kérdések tekintetében, s a közös miniszterek előterjesztéseit részleteiben is jóváhagyta, mi különösen a külügyi albizottság jelentéséből tűnik ki, melyben a jelentés nemcsak a korona leiratában foglalt elveket, hanem a közös kormánynak egész politikai iránya és intézkedéseinek döntő részeit teljes bizalommal fogadta. A külügyi albizottság jelentéseiből kiemeljük, hogy monarchiánk szövetségét azért tartja fontosnak, hogy válságos pillanatokban is, midőn a kardok mármár megmozdulni látszottak hüvelyeikben, Európa meg lett óva a háború iszonyaitól ; reá támaszkodik azon remény, hogy béke áldásaiban ezután isfogunk részesülhetni, mert a szövetséges hatalmak a békét fönntartani akarják, s e komoly akaratnak megfelel az imponáló hadi erő, mely fenyegeti mindazokat, kik külön érdekeiket az európai jogrend rovására érvényesíteni netalán hajlandók volnának. S ha mégis a veszély elkerülhetlen lenne, úgy megnyugvást nyújt a monarchiának azon tudat, hogy védelmében, saját erejében ép olyan, mint erős társakra számíthat ; s ez nyújt megnyugvást arra, hogy a monarchia legnagyobb erőfeszítéssel teljesíthető áldozatokat hoz véderejének folytonos fokozására. A külügyi politika általános irányát az albizottság feltétlen helyesléssel fogadta. Örömmel üdvözli az albizottság, hogy a küügyi kormány az érdekkörök elosztásának politikáját el nem fogadta, s ki van zárva, hogy a Balkán-félsziget részeit egyes hatalmak külön alku tárgyává tegyék, s igy meg van győződve az albizottság, hogy a keleti népek ildomossága meg fogja találni a helyes utat, mely őket az állami önállóság és függetlenség felé vezeti. Örvendetes, hogy Bulgária már jelenleg is ez ösvényen halad, hogy ott nehéz körülmények közt is a rendet és nyugalmat fenntartani sikerült, s meg van győződve az albizottság, hogy Bulgáriának sikerülni fog legyőzni a nehézségeket, melynek ez életre való fiatal állam konsolitásának útját állják. Szerbiára vonatkozólag, hogy a legújabban felmerült kellemetlenségek, melyek monarchiánkra kínosan hatnak, átlátja az albizottság, hogy azokat a kormány éber figyelemmel, de az erősnek nyugalmával kíséri, s így remélhető, Szerbia szomszédos állama közt föltételezett barátságos viszonyok ellen véteni nem fog, mert Szerbia az önálló európai álamok sorába tartozik, s igy neki nemzetközi jogtörvényt szab, mely kötelezi, hogy szomszédja nyugalmát és biztonságát ne háborgassa. Nem érdektelen az albizottságnak Apponyi gróf indítványára tett azon határozata, hogy a Bosnyák vitában Kállay közös pénzügymitel iránt teljes bizalmat és elismerést fejezett ki. Ausztriában fontos politikai meglepetésül tűnik föl, hogy az új csehek az ó-cseheket a tartománygyűlési képviseletből ki-bontották. Az új csehek programmja, hogy fölveszi újra a harczot a cseh állam függetlenségéért az osztrák magyar monarchia határai között és emelni fogja az egykori cseh tartomány jelentőségét. Mi az új csehek programmját elítéljük, mert lehetetlennek tartjuk, hogy a monarchiába a dualizmus elébe tralizmus lépjen. Egyedül csak azt sajnáljuk, hogy kudarczot vallott gróf Taaffe kiengesztelési államtudománya, mert esetleg most már tárczájába is kerülhet. Külügyi tekintetben nem érdektelen német tekintélyes politikai lapok jelentése, hogy a német és orosz viszonyokat illetőleg minden illúziónak meg kell szűnni. A czár berlini látogatása elmaradt, s különös az orosz dragonyos hivatalos küldöttség stuttgarti botránya, mely szerint a küldöttség vezetője , földhözvágva poharát, kijelenté, hogy szívesen iszik Würtenberg javára, de nem Németországéra. A pápa és a bíbornokok testülete titkos Consistoriumot tartott, melyből kiszivárgó hírek szerint határozat hozatott háború esetére a pápai széknek Spanyolországba leendő áthelyezése iránt. Úgy látszik a curia borús felhőket lát közeledni az európai nemzetközi viszonyok terén, mert csak ez igazol■ hatja aggodalmaskodásait a pápaság szabadsága és souvenitása tekintetében. ---------- tatott zavart, hanem igenis, bemutatott neki — mint jegyesét. Nem tudom, hogyan hagytam el őket, csak azt tudom, hogy egész éjjel házuk körül kóboroltam, hogy valamikép módot találjak, hogy felvilágosíthassam a szerencsétlen tévedésről a szeretett leányt, kit e hit nagyon levert. Végre éjféltájban megnyílt az egyik ablak s megjelent annál éjjeli pongyolában Évike. Nem adhatok róla számot, hogy mikép vallottam neki mindent , csak azt tudom, hogy nem volt nehéz őt meggyőznöm az igazságról. De most jön a bökkenő : mit szól mindehhez két reménybelim (már t. i. ők reménylettek) s hogyan szabadulok meg tévedés által szerzett jegyesemtől. Barátom, az égre kérlek, adj valami okos tanácsot. II. Csak röviden Írok. Köszönöm már most tanácsodat: a véletlen (vagy minek nevezzem) segített rajtam. Évikét egyszer nem találták otthon , keresik mindenfelé, nincs sehol ; eljegyzett jegyesem (t. i. az öreg) hozzám jött panaszkodni — vagy talán valami gyanú is fúrta az oldalát. Kit talál itt ? Évikét. Következnek kölcsönö felvilágosítások. Ez ugyan röviden van mondva s békességesen is hangzik , de elképzelheted, hogy sem ily rövid, sem ily békességes nem volt az az eset. S mindennek mi lett a vége? Néhány napi harag volt jegyesem s leendő anyósom részéről, jóval hosszabb pletykázás a két aggszáz részéről, az én részemről pedig nagy-nagy bodogság, mely valószínűleg tovább fog tartani a végnélküli pletykázásnál is. Jöjj és lásd irigyelni való boldogságomat, melyhez annyi keserűség árán jutottam Hogy mikor lesz a lajdalom? ma, holnap, holnapután, no meg még azután s azután . . . csak jöjj! Ipszilüll.