Félegyházi Hirlap - Félegyházi Hiradó, 1921 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-31 / 31. szám
XXXIX -XXVII. évfolyam. 31. szám. Kiskunfélegyháza, 1921. julius 31. FÉLEGYHÁZI HÍRADÓ a kiskunfélegyházi Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának hivatalos lapja. Felelős szerkesztő: Dr. SALLAY JÁNOS. Politikai hetilap. Lapunk előfizetési ára: Egy évre , K. Fél évre K. Nemzeti tanács. Kiskunfélegyháza, 1921. július 25. III. F. hó 12-iki cikkemre megszólalt a „Csonkamagyarország“ is f. hó 19-iki számában; kár, hogy nem tudom, hogy ki az az—s—1 jelzésű ur,vagy hölgy,— szeretném ugyanis bemutatni Félegyháza közönségének, hogy ki az, akinek még mindig fáj az, ha Károlyit és pártját hazaárulással vádolják? Én ugyanis azt hittem, hogy azon már mindenki túl van, hogy Károlyi és néhány bennfentese elárulta a hazát, most már tehát csak arról lehet szó, hogy feleljenek tettükért a törvény és nemzet előtt Úgy látszik, tévedtem, mert még vannak, akik ezt is vitatják. Ha pedig nem ezt vitatná a cikkíró, hát akkor miért fáj neki az, hogy némelyeket majd személyileg is felelősségre von az ügyészség ? Hiszen talán csak közérdek megtudni azt, hogy ki a hazaáruló? Hogy aztán valóban kik ezek a sötét alakok, azt már, engedjen meg, nem az én feladatom kutatni, — nem vagyok én se ügyész, se detektív, a bűnhivatalból üldözendő, majd kikutatja az ügyészség. Windischgraetz herceg megtehette, hogy másfél évig kutatott adatok után, mert volt ráérő ideje, — nekem nincs. Nem mehetek én fel a Károlyipárt irodájába, a boszorkány-konyhába kutatni, hogy melyik vidéki szervezet, milyen összeköttetést tartott fenn a központtal? Majd elvégzi ezt a budapesti ügyészség, már teszi is. Ugyanis téved a t. cikkíró : Windischgraetznek sikerült az egész országra nézve elérni azt, hogy a nyomozást megindították. Várjuk be tehát nyugodtan annak a végét, addig ne érezze magát senki se gyanúsítva, se sértve, míg az ügyészségtől meghívót nem kap. Legyen nyugodt. cikkíró: ha tudnám, hogy ki, vagy kik voltak Károlyinak a bűntársai, volna bátorságom azokat megnevezni. Mert, hogy kellett társainak lenni, azt természetesnek tartom: ilyen nagyszabású bűntettet egymaga nem követhetett el. Nagyon hízelgő reám nézve, hogy félegyházi Windischgraetznek címez, de hát, voltam én már az ő szemükben félegyházi Tisza Pista is,— nem ártott az sem, talán nem fog ártani ez sem. Hogy én nem fogom szétrobbantani a félegyházi Károlyi-pártot? Isten ments, ezt igazán nem akarom, maradjanak csak úgy együtt, ahogy vannak, nagyon jól van ez így. Hogy Horváth Zoltán az ő vezérük, ezután is halad tovább a maga útján, ezt teheti, ebben nem gátolom őt, ez az ő dolga. Hanem most már térjünk át a valódi célra, a politikai felelősségre, mert ezt akarják ők is tisztázni s én is. A büntető felelősség mindig kizárólag egyéni: ez a bíróság dolga, bízzuk ezt arra. Hanem a politikai felelősség vitájának a nagy nyilvánosság előtt kell lefolyni, mert ennek a bírája a közönség, maga az egész nemzet. Ez a politikai felelősség aztán lehet egyéni, lehet testületi is; tartalma pedig az, hogy lehet e egy egyénre, vagy egy egész pártra — tekintettel azok múltjára — továbbra is közhatalmat bírni, az ország kormányához odaengedni? S itt már téved a t. cikkíró: az én cikkeim nem pusztán Horváth Zoltán ellen szólnak, hanem szólnak az egész volt félegyházi Károlyi-párt ellen, amely párt most — nem tudom, milyen utóbbi cím alatt (talán Batthyány-párt) — újból agitációt indít a közhatalomban való részvétel érdekében. Hiszen ezt a célt szolgálja az az egész cikksorozatuk, amit „Nemzeti tanács“ cím alatt most közreadnak. Céljuk ezzel kimutatni azt, hogy a Károlyi párt s ennek nemzeti tanácsa mennyire a város közönségének egyetemes részvételével és mennyire a közönség javára működött, tehát érdemes arra, hogy a közbizalom újból feléje forduljon. Erre mondom én, hogy kötve hiszem azt, hogy igazolni tudják magukat s valaha a közönség bizalma feléjük forduljon. Én szerintem nem szabad többé a közhatalmat annak a pártnak kezébe letenni, amely oly óriási politikai baklövést követett el, hogy támogatta a hazaáruló Károlyit a forradalom előkészítésében, sőt midőn tudatára kellett ébrednie annak, hogy a Károlyi-politika a nemzet végromlását okozta. 1919. évi február 22-én még mindig amellett döntött, hogy követi Károlyit a szélsőséges szocializmus felé. A politikában is van bizonyos szeméremérzet: ha egy pártnak a politikája megbukott, az tartozik félreállni s egy időre teret engedni másoknak, hogy uj eszmékkel, uj politikával próbálja az országnak a szekerét a kátyúból kihúzni. De mindig ugyanazt a nótát fújni s mindig törtetni előre: ez már a közönség türelmét is próbára teszi. Lapozgatok most a volt Károlyipárt volt hivatalos lapjában, a Félegyházi Hírlapban. Az 1919. évi március 16-án megjelent számában a következő cikkeket olvasom. Dr. Horváth Zoltán „Intés“ című cikkében a következő szakasz foglaltatik : „Ha azt akarjuk, hogy a forradalmi vívmányok hazánk örökös kincsei legyenek és hogy a komoly ellenforradalom soha fel ne üsse gyalázatos fejét, akkor egymás ellen csak nemes fegyverekkel küzdjünk.“ Ugyanezen számban egy másik, név nélküli cikk pedig Kalmár Mórral, a Félegyházi Lapok szerkesztőjével vitázván, a következő kérelmet intézi hozzá: „Bízzék meg bennünk a szerkesztő úr, mikor azt állítjuk, hogy ő se nagyobb üldözője az ezenforradalmároknak, mint mi vagyunk. Fogadja el múltunkat garancia gyanánt.“ Hát kérem , a mai magyar államot az ellenforradalom szerezte nekünk vissza Károlyiék és a vörösök körmei közül; ha tehát akkor ezek az urak olyan nagy ellenségei voltak ennek az ellenforradalomnak, akkor miért kérnek oly előkelő részt maguknak a közbizalomból ebben az ellenforadalmi álhmban ? Én munkapárti voltam s az is vagyok, belátom azt, hogy az idők lesodorták ezt a pártot 1917. tavaszán a küzdőtérről s azóta ez a párt nem küzdött a hatalomért, sőt 1918. őszén fel is oszlott s azóta fel se támadt, várja nyugodtan az időt, míg esetleg maga a nemzet újra porondra hívja az általa képviselt eszméket,, avagy egyéni értékeket. Hát más párt nem teheti azt meg, hogy ha megbukott, hát félreáll ? * A nemzeti tanácsról folyt vitát pedig részemről befejezem, mert erről ugyan lehetne köteteket írni, de hát a közönség is megunja az ilyen hosszadalmas, száraz vitát, amely úgyis csak fájó sebeket szakgat fel. * Cikkem befejezése után olvasom a „Csonkamagyarország“-nak f. *hó 26-iki számában a reám vonatkozó förmedvényt. Minthogy a válasz e cikket igen hosszúra nyújtaná, ezért majd erre legközelebb felelek. Dr. Bíró László. •