Dolgozók Lapja, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-13 / 137. szám
TV-KRÓNIKA A Klinika merénylete Az Ántivilágban. S? ------------------------------------------------------- kézlet előtt olyan lelkes nézője voltam a híradónak és a különféle politikai műsoroknak, mint kevesen az országban. Mert mit nekem egy-két pokolgépes merénylet, párizsi tüntetés, ha tudom, hogy itthon nagyjából rendben mennek a dolgok? Nincsenek bombák, nincsenek tüntetések. Van viszont szocializmusépítés, minden rossz jel ellenére, optimista miniszter. Jószomszédi-baráti kapcsolat. Kibontakozás az egyre nehezedő gazdasági helyzet szorító gyűrűjéből. Egységes MSZMP-vezetés, amely irányt szab, irányt mutat, irányba állít. Súlyos, de rövidesen megoldható gondokkal birkózó egészség- és oktatásügy. Épülő-szépülő bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer. És vannak nagyvállalat-vezetők, akik magabiztos megjegyzésre, mosollyal legyintenek mindenféle rosszindulatú reformközgazdász-károgásra ... ★ Tizenhárom hónapja, estéről estére romlik a hangulatom, mert „romlik” a kép és a hang. Bomba van a metróban és az iskolában. A tegnap még optimista miniszterek ma érdemeik elismerése mellett... és más fontos beosztásba __és megromlott egészségi állapotuk miatt... Egyesek újra a kisantantot emlegetik. A gazdasági „helyzetből” súlyos válság lett, kibontakozás „talán majd a kilencvenes években”. MSZMP-iránymutatás helyett többpártrendszer és alternatív zűrzavar. Az egészségügyben még „csak” általános rossz hangulat, a pedagógusok sztrájkolnak. Nagymaros már nem épül. A nagyvállalatok vezérigazgatói már nem mosolyognak. Félek bekapcsolni a tévét. Az újságok és a rádió reggelente eleve megadja az alaphangot, erre csak rákontráz a Panoráma, a Hírháttér, a Hét , a híradó, meg a többi. ★ Okos állat a strucc. Megpróbálkozom a módszerével: ha bel- és külpolitika, akkor ágyazás, fürdetés, gyerekaltatás, Super Channel, Sky Channel. Az ösztönös elterelő hadműveltek mellett persze, van tudatos is. Jókedv, öröm, biztonságérzet, megelégedettség. A Klinika ! ! ! A csodálatos, festői környezet láttán azért csak eszembe jut, milyen most a Dunakanyar, és milyen lehetne, ha... Nincs ha! Felfüggesztették az építést! Szebb lesz, mint volt! Helyreállítjuk, az ám! A lágyan suhanó autók láttán a feleségem kérdezi, mi van a Skoda-előjegyzésünkkel. Mire a Merkúr isten mindenhatóságáról szóló, sokat sejtető választ megfogalmaznám, szerencsére vált a kép, és Brinkmann professzor lakásának belsejét láthatjuk. Ezt már többször is szemrevételeztük, és most is csak legyintünk: „Na, takaríthatnak eleget...” A fekete-erdei klinikáról természetesen a tabányai kórházra asszociálunk: a filmben rendesebbek abetegek, szebb az épület, jobbak a műszerek, gondosabbak a a takarítónők. Szép, szép — de mi van az ingyenes orvosi ellátással? Szánakozva figyelünk tovább. És akkor jön a merénylet! Megerőszakolnak egy lányt. Megriadok, de gondolom, a nagy megrázkódtatás után majd csak egymásra találnak valamelyik szimpatikus műtősfiúval. Hát nem! Szemet szemért, fogat fogért, a lány megkéseli a megerőszakolót, hogy ne lehessen gyereke. Nem ezt vártam a Klinikától. A jövő héttől rontani fogom a nézettségi statisztikát. Marad az esti mese. Ott nem szurkálnak, nem politizálnak. Egyelőre... Mórocz Károly Ismét megjelent Csokonai Lillája Egy amatőr helytörténész számára a legnagyobb elismerés, ha*többéves gyűjtőmunkájának eredményét publikálhatja. Az almásneszmélyi körzeti orvos, dr. Ferenczy Miklós, helytörténész először amatőr 1968- ban adta ki a település híres szülöttjéről, Vajda Júliáról, Csokonai Lillájáról szóló könyvét, amelyet azóta — átdolgozva és újabb adatokkal kiegészítve — 1985-ben és 1989-ben újra kiadtak, a szerző több más helytörténeti munkája mellett. A közelmúltban a Csokonai ismét megjelent Lillája című könyv, amely részletesen tárja fel Vajda Júlia életének mozzanatait és a felvilágosodás korabeli költőnk, Csokonai Vitéz Mihály hozzá fűződő szerelmét. A romantikus szerelmi történeten túl az olvasó képet kap az egykori neszmélyi, komáromi polgárok hétköznapjairól és a Duna-menti város irodalmi életéről is. 4 DOLGOZÓK Versek# fotók# táncok Erdélyből, Erdélyért ! HA SZAVAINK útját szájunkra parancsolt lakat zárja el évtizedeken át, akkor az a pillanat, amikor a lakat elszáll kiáltást szül. Ilyen kiáltás visszhangzik Erdélyért, az erdélyiekért, a magyarokért, a románokért, a szászokért. Sorsukért korábban a struccpolitikát szolgálva, a fonákjával előcsalt internacionalizmus jegyében és a szövetségi állóvíz nyugalma miatt volt bűn aggódni. Mára a lakat elszállt — azaz, hivatalosan levétettetek. Egy emberként kiált hát az ország. De mert a kiáltás előbb-utóbb elhal, sokáig félő volt, hogy újra a csend kora jön. Félő volt ez annál is inkább, mert a kiáltásból néhol kiáltozás lett, divat, s a divat különösképp tiszavirág életű. Úgy tűnik, alaptalan ez a félelmünk. Felnőttebb ez az ország annál, hogy lényeges ügyekért csak külsőségekkel küzdjön. A felszín alól mára feltárul a mélység. A szánk azóta már nem szerep! Elhaltak a „csakazértis”-hangokodások, a „most végre szabad” -fellángolások, helyüket a felelősség érzése tölti meg. Iménti soraink igazát Tatabányán A Közművelődés Háza erdélyi estje is bizonyította. Az estet hivatalosan nem is illették erdélyi jelzővel, mégis erdélyi volt, csöppet sem erdélykedő. Tudnunk kell, hogy mi mellett állunk ki! Meg kell ismernünk az erdélyi sors gyökereit, egész valóját ahhoz, hogy ne maradjon üres szólam, felelősek vagyunk érte. Európa boszorkkánysorsú „tündérkertje” ezúttal verssel, fotóval, zenével és tánccal mutatta fel önmagát. Lényegét mutatta fel, mert lényegének legbeszédesebb hordozója önnön kultúrája. Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Király László, Oláh István, Hervai Gizella és Szilágyi Domokos versei szóltak — mindegyik másról és mindegyik ugyanarról. Hogy mi az az „ugyanaz”, meghatározni nehéz volna, és értelme sem lenne, hiszen a verseknek nincs mondanivalójuk, a mondanivalót a didaktika kreálja, nem a költészet. Hosszú és rövid strófák szóltak arról százféleképpen, hogy jó volna élni. A feltételes mód volt e vallomások legfőbb kísérője. Irodalmi esten ritkán történik olyan csoda, mint a „Ballada éjjel” című előadóest tatabányai bemutatóján. Idegesen, felindultan jöttek ki róla az emberek, mint akik egy óra alatt átélték mindazt, amit a „tündérkert” lakói évtizedek óta nap, mint nap szenvednek meg. „Én csak egy utolsót üvöltök, s követelem a fáradtság jogát! Követelem, mert végre pihenni akarok!” — írta Szilágyi Domokos Napforduló című versében nem sokkal öngyilkossága előtt. Sorait Kovács László és Joós Tamás most úgy tárta elénk, hogy tudtuk: Szilágyi mást nem mondhatott. E két fiatalember ismét bebizonyította, hogy az előadóművészetnek nemcsak örök reflektorfényben élő nagyjai vannak. Műsoruk anyaga a „lakatot a szájra”korban — a hatvanas-hetvenes években — íródott. Legelőször jóval „a lakat hivatalos levétele” előtt szólaltatták meg. Vers már nem szól a házban, de a képek még a galériában állnak. Szabóky Zsolt fotóművész kiállításáról senki sem késett még le. „Mentsétek meg lelkeinket” ez tárlatának címe. Képeiről székelyföldi templomok, fatörnyök, haranga lábak néznek vissza ránk. — Összetéveszthetetlenül erdélyi, letagadhatatlanul európai alkotás valamennyi. A tárlat építészeti és népművészeti remekművek dokumentumgyűjteménye, nem pedig egy fotós mindenek fölötti önmegmutatása. Persze, Szabóky ezekből a képekből sem tudja teljesen kilopni magát. Érezzük, hogy a szeretet, a tisztelet és a féltés irányította kameráját. Hogy egy-egy megörökített templom előtt drótkerítés feszül, sajnos, nem által kreált fotóstrükk! Laczkovics Emőke néprajzkutató rendhagyóan köszöntötte a kiállítást. — Békesség Istentől! — mondta hozzátéve, hogy a békesség semmiképp sem lehet a lelkiismeret elaltatása, de lehet, sőt kell, hogy józan helyzetelemzés legyen. AZ ESTET a Kodály Kamara Táncegyüttes mezőségi, torockói, gyimesi, csángó és más, arról a földről származó táncai zárták. Műsoruk fegyelmezett és visszafogott megmutatása volt az „elpusztíthatatlan magyarság” „tündérkerti” méltóságának. Egyenes derékkal, emelt fővel járták a táncokat, akkor is, amikor így szólt a kísérő dal: „Én is voltam, mikor voltam, Virágok közt virágoltam, De rossz kertészre akadtam, Keze alatt elhervadtam”. Szabó Péter (Fotó: Fodor Zsolt) Svájc és az NSZK után — Kanadában Zámbó Kornél tengerentúli útra készül A képek már útra keltek a tengerentúli országba — Kanadában nyílik kiállítása, június 16-án Zámbó Kornél festőművésznek. — Ott lesz a megnyitón az alkotó is? — Sajnos, egy órával , a megnyitó ünnepség után érkezünk meg Torontóba, a kiállítás időpontját néhány nappal előbbre hozták és már nem lehetett ehhez igazítani az utazást. — válaszolja Zámbó Kornél. — 16-án indul velünk Ferihegyről a Svájci Légiforgalmi Társaság, a Swissair gépe. Zürichben szállunk le először, aztán sokórás óceán feletti repülés következik, majd Montreálban érünk újra földet. Onnan Torontó, a kiállítás helyszíne már csak egy „ugrás”. — Hol lesz a kiállítás? — A torontói Ház” vezetői hívtak „Magyar a bemutatkozás nagy meg, s öröm és lehetőség számomra. A svájci és az NSZK-beli kiállítások jó tapasztalatai azt igazolták, a kint élő magyarokban nagy a vonzalom az őshaza iránt, szívesen néznek meg olyan képeket, ami a haza üzenetét viszi el számukra. — Képei kissé nosztalgikusok, hazai tájképek, a falu idilli csendjével... — Azt tapasztalom, hogy a tárlatlátogatók értékelik, ha felfedezik számukra a táj, a természet szépségeit. Nemcsak megrázni kell az embereket, hanem gyönyörködtetni is, szívesen néznek és vásárolnak olyan képeket, amelyek visszatérnek a természethez, felfedezik, mennyi szépség van a világon. — A kint élő magyarok számára ezek a falusi emberképek egy kissé magyarországi múltjukat is idézik ... — Igen, svájci kiállításomon is tapasztaltam, mennyire szíven ütötte a kint élőket ez a képi világ. Olyannak látták, fedezték fel ezt a kissé nosztalgikus falusi világot, mint amilyen volt, amikor itthagyták... — Ez az út üzleti, vagy művészeti vállalkozás? — Azt hiszem, egyik sem igazán. Tapasztalatszerzésnek szánom. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják képeimet egy nagyon távoli világban, és arra is kíváncsi vagyok, milyen ez a távoli világ. A néhány hét, amit kint tölthetek, bizonyára módot nyújt arra, hoggy „felfedezzem” magamnak Kanadát. — őr — Egy nosztalgikus téli táj a kanadai kiállítás anyagából 1989. június 13., kedd