24 óra, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
8 HÉTVÉGE A stúdióban: B. Tóth László Vasárnap, a kora délutáni órákban csendes a Magyar Rádió folyosója. Nincs a hétköznapi rohangálás. Aztán ismerős arc poroszkál a 2-es stúdió felé. B. Tóth László. - Fáradtnak látszol! - Ne csodálkozz! Rumlis volt ez a hetem is. Szerdán délután a Calypso Rádióban kezdtem, csütörtökön újabb hatórás élőadás itt, pénteken szintén öt óra a Sió Televízióban, aztán éjszakai műsor a Petőfin, most pedig itt a „Poptarisznya”... - Hogy viseled a strapát? - Szeretem a munkám. Imádok a stúdióban dolgozni. Csak egy jó kis alvás hiányzik... - Mennyit készülsz a műsoraidra? Hogyan töltöd meg a „ Poptarisznyát ” ? - Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de nem nagyon készülök. Ha belegondolsz, hogy már lassan nyolcadik éve minden vasárnap megy ez a műsor, akkor megérted: hétközben figyelem az eseményeket, s persze benne élek a zenei világban. Végül is ez állandó felkészülés! - A folyosón hallottam, mindenki Beethovennek szólít... - Vass Pista találta ki pár évvel ezelőtt, de ennek van elődje is. Antal Imre egy közös műsort úgy indított, szerencse, hogy itt vagy, nem kell kiszólni, hogy gyerek.(é) Tóth László a stúdióba! - Tekintsünk egy kicsit vissza. Hogyan lettél diszkós? - Mindig azt mondom, hogy nem szerettem dolgozni, de ezt ne vegyék komolyan... Hogy is volt? Még 1964-ben alapítottunk egy magnósklubot, s a lemezeinket szombatonként bemutattuk a Fővárosi Művelődési Házban. Aztán azt vettük észre, hogy egyre többen jönnek, sok százan nem is tudtak bejönni. Diaporámákat vetítettünk a plafonra, sztereóban szólt a hang... Akkor még nem tudtuk, hogy ezt diszkóklubnak kell nevezni. -Hogyan lépett be az életedbe a rádió? - A magnósklub rendszeresen adott lemezeket Komjáthy Györgynek a rádióba. Annyira megtetszett az itteni légkör, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad én rádiós leszek. - Hány lemezed van ? - Sok. Nem is tudom pontosan... Persze van, akinek egyik kedvenc időtöltése a lemezek számolgatása. - Apropó, időtöltés! Otthon is hallgatsz zenét? - A legritkább esetben. Inkább teniszezem... -A stúdióban egyedül vagy: te kezeled a műszereket, te rakod fel a lemezeket, kapcsolod a helyszíneket... - Ez egyszemélyes stúdió. A világon mindenfelé elterjedt már ez a módszer. Az ember bemegy a rádióba, bekapcsolja az adót és elkezd dolgozni. Nekem természetes. Ha az üvegablakon túl valaki int, hogy tessék beszélni, borzasztóan rosszul érzem magam, ha nincs a kezemben a technika! Kovács László Donáth László édesapjáról A rendszer hidegen gyűlölte... A napokban ünnepelte volna nyolcvanadik születésnapját Donáth Ferenc, a Nagy Imre per egyik fővádlottja. A televízió portréfilmmel emlékezett rá. Az Atlantic Sajtószolgálat munkatársa ez alkalomból kereste fel fiát, Donáth László evangélikus lelkészt. Csillaghegyen, a lelkészi hivatalban beszélgettünk. - Miért éppen Hanák Gábor készítette ezt a filmet? - Hanák Gábor apámat a ’70-es évek elejétől ismeri. Többször készített vele felvételt, interjút a történelmi hangtár számára, egyebek között Erdei Ferenchez és Bibó Istvánhoz fűződő kapcsolatai miatt. Az ötlet, hogy ő ezt a filmet megcsinálja, szerintem elsősorban a személyes tiszteletből fakadt, a múltbéli kapcsolatból, ami közöttük létrejött. Mind az ötlet, mind a vállalkozás nagy örömmel töltött el. Hiszen apámat életében a rendszer hidegen gyűlölte. Személye gyakorlatilag ’56-tól kezdve elfogadhatatlan volt a forradalmat leverő Kádár rendszer minden további kormánya és vezetősége számára. Halála szerintem megkönnyebbülés volt a számukra. Nem tudták, hogy három év múlva maga a rendszer is követi őt a sírba. Donáth Ferenc minden rendszerben üldözött volt. Ennek feltehetően személyiség és meggyőződésben okai lehetnek. Hiszen hogyha valakit minden rendszer ellenségének tart, akkor nem a rendszerekben van „a hiba”, hanem a személyiségben. Az igazi alap, a kőszikla, amiről ő startolt, az a benne lévő eszmélődés, meggyőződés, moralitás volt. Alapvetően meghatározta ezt a jászárokszállási gyerekkor, majd a ’30-as években a tandíjreform-mozgalom és a Márciusi Front, illetve a későbbiekben az illegális kommunista pártban való aktív szervező, irányító cselekvés. - Lehetséges, hogy egy polgári demokráciában is megvalósult volna ez a rendszerekkel való szembenállás? - A kérdés történelmietlen. Nem tudom mi lett volna egy polgári demokráciában. Tény, hogy apám soha nem akart másutt élni Magyarországon kívül. Ez arra vall, hogy nem rendszerspecifikus, hanem ember és népspecifikus volt a probléma, ő ezt tekintette a maga hazájának, és annak az emberi közösségnek, ahol az életét is kívánta élni. Akkor is, hogyha ez nem demokrácia, nem a szabadság teteje vagy nem a Kánaán. -A filmben Illyés Gyula is feltűnik egy pillanatra. Miért csak egy pillanatra? Mi volt az Illyéssel való kapcsolat, s milyen feszültségek lehettek amögött, hogy Illyés kriptokommunistának nevezi Donáth Ferencet? - A kérdést elsősorban Illyés Gyulának kellett volna föltenni, erről elkéstünk. Fel lehetne tenni a kérdést Hanák Gábornak, hogy milyen asszociációk kapcsán ugrott be neki pont ez az Illyés kép. Én annyit tudok mondani, hogy ők nagyon régóta, a ’30-as évektel kapcsolatban voltak. A szövegösszefüggést nem ismerve, ennek a megjegyzésnek a valódi értelmezését nem tudom. Itt egy nyelvbotlásról lehet szó, hiszen az apám nem volt kriptokommunista. Ő valóban kommunista volt. Esetleg Illyés volt az. Tehát itt csak a teljes szövegösszefüggésből derülhetne ki, hogy Illyés mire gondolt. Egy biztos, közöttük egészen Illyés haláláig egy valóságos, mondhatnám munkatársi kapcsolat volt. Az igazi nagy kérdésekben, amelyek mindkettőjüket izgatták, a magyar társadalommal kapcsolatban időről-időre találkoztak, beszélgettek. Tehát egészen másképp gondolkodó és másképpen élő emberek hihetetlen toleranciája teremtette meg azt a valóságos együttműködést, amelyekre ezek az emberek, mint Hanák Gábor, Csoóri Sándor, akár mások, mint példamutatóra tudnak visszaemlékezni. - Édesapád állandó fenyegetettségben élt. Milyen érzés volt ilyen körülmények között felnőni? - Amikor őt bebörtönözték, az egyik alkalommal még nem voltam a világon, a másik alkalommal pedig még nagyon kicsi gyermek voltam. A személyes emlékezés ezért nem egyszerűen a tényszerű átéléshez kapcsolódik. Abban benn vannak elejtett szavak, mások által elmondott történetek, benne vannak az érzések, szituációk, amelyeket az ember akármilyen kicsiként is él át, az emlékezetét meghatározó élménnyé válnak. Mai napig úgy érzem, hogy sokkalta fontosabb a bizalom, a másik emberbe vetett bizalom, az Istenbe vetett bizalom, a teremtettség iránti bizalom, mint a biztonság. - Édesapád ateistaként élt, Te most húsz éve lelkészként dolgozol. Van, amiről most szívesen beszélnél? - Én ott folytatom, vagy ott szeretném folytatni, ahol ő abbahagyta. A konfliktus soha nem abból támadt közöttünk, hogy ő ateista én pedig keresztény vagyok. Édesapám halála előtt nem sokkal beszélgettünk arról, hogyan alakul majd az életem. - Akkor megmondta, úgy látja, az életemnek a lényege és a tartalma engem erősen az egyházhoz köt. Legyek tehát hű hozzá! Zsillé Ákos 1993. november 13., szombat Borzongató Mitől rázkódnak meg a bokrok? aljukban mesekönyveket találok... boszorkányos nagyanyám Nyanya! e viruló őszben mért terád várok és miért áll el a sírásom? mért ámítanak az ilyen hajnalok? lukas cipőben és ázottan otthontalan sorssal hová árvulok, fellopódzik az egyszer volt hol nem volt s a tél a döntő a hideg... boszorkányos nagyanyám Nyanya! hát már kihűl a szívünk, a föld meleg és itt a vége fuss el véle s mehetek már futhatok széllel szembe... mehetek apám sírjához már hogy sírjon velem a tündéres este Rigó József Madárijesztő Ki ez a fáradt nem lehet ember mit őrzök én itt mi lesz belőle mi lesz belőle mi lesz belőlünk Foszló gerinccel láncolt helyünkön sikkadunk lassan tűnünk a tájban elmos a zápor föltúr a vadkan Benke László Sokáig üldögélt a parton. Nézte a szürkésbarna víz lomha mozgását, a farönköket, amelyeket valahonnét messziről sodort errefelé a folyó. Szívesen időzött itt, megnyugtatta a csend, a fák látványa. Elégedett volt: elültette a facsemetéket, a kert egy darabját felásta, kitakarította a fabódét. Alighogy végzett, jött az egyik telekszomszéd: neki a folyókanyaron túl terült el a kis birtoka, s megbeszélték, jövőre nekifognak, s kőházat húznak fel a parthoz közel. Kiszámították, ha egyszerre építkeznek, jobban járnak. Kevesebb lesz a fuvarköltség, s kalákába hívják ismerőseiket is: mire beköszönt az esős évszak, addigra kész is lesz mindkét házikó... Egy csónak tűnt fel a kanyarban: egy viharkabátos, cserzettbőrű férfi evezett komótosan. A pecabotoknak csak a vége látszott ki a csónakból: hallotta, a folyó felső folyásánál, a kanyaron túl jó horgászhelyek vannak. Eltervezte, ha a telken minden munkát elvégez, vesz két jó botot, és maga is pecázni fog: halászlét főz majd, s meghívja egyszer-egyszer a munkatársait meg a házbelieket is. Mikor két éve belevágott, nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz kiirtani a szívós gyomot, csalánt, meg a hosszú gyökerű, tüskés bokrokat. Amikor először járt az elvadult tájon, olyannak képzelte ezt a kis vízparti telket, amilyen most: egy parányi tiszta terület az elvadult erdő ölelésében. Mióta csak meglátta a telket, mindig csak ezen járt az esze: kis házikó a parton, ahová bármikor visszavonulhat. S ha nyugdíjba megy, az egész nyarat itt töltheti majd... Esteledett már, amikor szedelőzködött. A szerszámokról lerázta a megszikkadt rögöket, s bezárta a kamrába. Ellenőrizte, hogy a lakat jól zár-e, s elindult a keskeny ösvényen az erdei út felé. Majd itt is betonút lesz - gondolta, mikor felült kivénhedt motorjára. A Jawa nehezen kapott szikrát, csak a sokadik rúgásra pöccent be a motor, de akkor egyenletesen járt. Megszolgálta már ez is az idejét. De addig nem akarta lecserélni, míg munkába jár: a közeli városban járta végig a házakat, a vízórákat olvasta le. Volt, hogy egy helyre többször is vissza kellett mennie, ha nem volt otthon senki. Szerette ezt munkát, nyugodt, kényelmes állás volt, a főnökével is ritkán találkozott. Az egészben csak a kutyákat utálta a legjobban, azóta, mióta az egyik kotorékeb belekapott a bal lábába. Hónapokig bicegve járt utána... Kiért a főútra. Innét mindig visszanézett a folyó felé: a sok autós, aki erre robog el, nem is sejti, milyen kis paradicsom bújik meg a fák között - villant át az agyán. Otthon, szűk lakótelepi lakásában is egyre csak a telken, a leendő házon gondolkodott: teireket rajzolt, járta a TÜZÉP-lerakatokat, apránként gyűjtögette össze az anyagokat, a betonvasat. A város másik végén régi házakat bontottak: az egyik romos épületet ő bontotta le, s az ép téglákat apránként, egy ismerőse személykocsiján, egy öreg Moszkvicson szállította ki a telekre: a kocsi alja az erdei földúton szinte súrolta a kőkemény rögöket. Még néhány forduló, és kezdődhet az építés - mondta ilyenkor olyan elszántsággal, hogy kollégája megmosolyogta: persze ügyelt arra, hogy a másik ezt ne vegye észre. De segített: amikor a végén letették a járgányt, a közeli kocsmában arról beszélgettek, milyen halból lehet igazán jó halászlét főzni... Tavasszal aztán a Moszkvics emberekkel volt tele: a munkatársai és szomszédja jött ki, hogy megássák az alapokat. Meleg, napfényes szombati nap volt, gyorsan haladtak, estére kiásták a pincét, másnap pedig bezsaluzták. Utána jó darabig nem mehettek, csaknem három héten át esett az eső. Az öreg vízóraleolvasó ezeket a napokat is kihasználta: rossz nejlonokkal, ponyvákkal letakargatta a téglát, a faanyagot, összeszedte a gyomokat, a száraz ágakat, amikor elfáradt, a vízparton üldögélt. Agya lázasan működött, s türelmetlenül kívánta már, hogy eltűnjenek a felhők az égről. Az esőzés miatt megemelkedett a víz: a sárszínű folyam még több gallyat, ágat sodort lefelé. Némelyik megakadt a sűrű parti bokrokban: ezeket óvatosan kihalászta, s a telek végén halomba rakta. Ha kiszárad, jó lesz tüzet rakni - mondogatta magában. Néha annyira belefeledkezett a munkába, hogy észre sem vette, hogy félhangosan beszél. Egyszer az ág reccsenése riasztotta fel: megijedt, hogy valaki - talán a másik telektulajdonos -járkál arrafelé. Mire gondolhat, ha meghallja, hogy ő itt motyog magában? Körülnézett, de nem látott senkit. Talán valami nyúl - gondolta, de attól kezdve figyelte magát. Aztán elmúlt az eső, kisütött a nap, s folytatták a munkát, gyorsan haladtak, s pár hét múlva megtartották a bokrétaünnepet. Azon az estén sokáig beszélgettek, s csak akkor feküdtek le, amikor az összes ital elfogyott... A feleségét csak akkor vitte ki a telekre, amikor a cserepek is felkerültek a tetőre: azt akarta, hogy a beteges asszony meglepődjön, ha meglátja a kész házikót, a kis konyhát, nappalit, ahová a régi heverőt akarta kihozni. Megszűntek a korábbi veszekedések, hisz kiderült, hová is tűnt el a férje hétvégeken. Az asszony hosszú idő után először jóízűen nevetett, mint valamikor régen, s a gyanúsítgatások, szóváltások helyett közösen tervezgették, hogy együtt töltik itt a hétvégeket... A nyár vége felé nagy teherautók jelentek meg a vízparton: a keskeny erdei utat felszántották a hatalmas kerekek, s a motorzúgás már hajnalban felriasztotta a környék madarait. A vízóraleolvasó egy darabig aggódva figyelte a megrakott autókat, aztán egyik nap kiállt az útra. A sóderrel megrakott teherautó nagyot fékezett. - Álljon félre az útból, tata! Még tíz fuvarom lesz ma! - kiabálta. - Itt, a folyókanyarnál lesz az új gyár... Veizer Tamás Vízparti telek