Könyvvilág, 1983 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Irodalmunk évszázadai Csak helyeselni lehet, hogy a magyar irodalom története iránt érdeklődő olvasó újabban több összefoglalás között is választhat, s tudományos igényű kézikönyvek mellett népszerű summázatokkal is találkozik. Ezt a szép - de még mindig nem elegendő - választékot bővíti a Klaniczay Tibor szerkesztésében megjelent A magyar irodalom története című összefoglalás, amely eredetileg külföldi olvasóknak készült, s most a magyar közönség elé is eljutott. írói - ismert tudósok: a régi magyar irodalmat Nemeskürty István, a felvilágosodás és a reformkor irodalmát Orosz László, a tizenkilencedik század második felének irodalmát Németh G. Béla, a huszadik századét Tamás Attila, a szomszédos országok magyar nemzetiségi irodalmait Görömbei András dolgozta fel. Bizonyára a külföldi olvasóra tekintettel, a munka a szokásosnál szélesebben alapozza meg az irodalomtörténeti összefoglalást. Az irodalmi áramlatok és intézmények, a jelentékenyebb alkotó egyéniségek és művek mellett áttekintő képet ad a magyar történelemről - a társadalom és a művelődés történetéről - is. Nemcsak a külföldi érdeklődő számára hasznos ez a szélesebb alapozás, a hazai olvasó is okulhat belőle, hiszen történet- és művelődéstörténetírásunk éppen az elmúlt évtizedben gazdag eredményeket hozott, s ezeknek az eredményeknek a szélesebb körű megismertetésével egyelőre még adós a népszerűsítő irodalom. Az irodalomtörténeti összefoglalás érdeme az is, hogy az irodalmi fejlődés viszonylagos önállóságát elismerve egymást váltó korstílusok rendjében kívánta feldolgozni irodalmunk történetét. Ezek a stílusok szerint elhatárolódó nagyobb irodalomtörténeti korszakok: a középkori irodalom, a reneszánsz, a barokk, a felvilágosodás és klasszicizmus, a reformkori romantika, a népiesség, a realizmus, a Nyugat kora, a szocialista eszmék és a modern törekvések térhódítása, végül a legújabb kor: a felszabadulás utáni irodalom. E felsorolásból is kitetszik, hogy a stílustörténeti rendszerezés elvét csak bizonyos mértékig sikerült megvalósítani, hiszen a huszadik századi irodalom nem egyetlen korstílust követ: a Nyugat korszakában egymás mellett él az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szecesszió és a naturalizmus, a két világháború között pedig az avantgarde és egy megújuló realizmus stílusa. Feltűnő az is, hogy a tizenkilencedik század népiességét ugyancsak önálló stílustörténeti korszakként kezeli a feldolgozás, amely ugyanakkor arra is utal, hogy a népiesség irodalma részben a romantikus, részben a realista irányzatok körébe vonható. Érdemes megfigyelni, hogy kik azok a korszakos jelentőségű írók, akiket külön is kiemel az irodalomtörténeti összefoglalás. A klasszikusok sorát Balassi Bálint kezdi, majd Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti Miklós, Németh László, Illyés Gyula és Déry Tibor folytatja. Gazdag és változatos arcképcsarnok, valóban irodalmunk legnagyobb alkotó egyéniségei, egyszersmind egymástól eltérő színei kapnak itt szerepet. Nekem mégis hiányszik néhány portré: Kemény Zsigmond, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor arcképe kér helyet abban a csarnokban, amely legnagyobb íróink galériájának ad helyet. A klasszikus értékek kiválasztása során természetesen huszadik századi irodalmunk összefoglalásának kell a legtöbb nehézséggel megküzdenie. Nemcsak azért, mert megsokasodtak a nagy alkotó egyéniségek, s nem lehet egyetlen portrét - mint korábban Balassiét vagy Zrínyiét - egy egész irodalmi irányzat ábrázolásának a középpontjába helyezni. Azért is, mert egymásra is ható nemzedékek és irányzatok szinkronrendszerét kell megragadni és bemutatni. A feladat bonyolultsága okozza, hogy időnként a nemzedékek és irányzatok elképzelhető rendje mintha megbomlana: a Nyugat első és második költőnemzedékét nem választja el egymástól a feldolgozás, Radnóti Miklós vagy Weöres Sándor munkásságának tárgyalása például megelőzi az Illyés Gyuláról szóló fejezetet, vagy később, a felszabadulás utáni irodalom bemutatása során Sánta Ferenc portréja megelőzi Illés Endre és Örkény István arcképét. Némi hiányérzetünkről is számot adhatunk: érthetetlen, hogy Kormos Istvánnak a neve sem fordul elő, s bántó Lakatos István, Hernádi Gyula, Szécsi Margit, Ladányi Mihály, Mezei András, Tornai József vagy Ágh István hiánya is. Örvendetes viszont, hogy a szomszédos országok magyar irodalmairól, ha vázlatos formában is, de szó esik. Ma már nem készülhet igényes és hiteles magyar irodalomtörténeti összefoglalás ezeknek az irodalmaknak az említése nélkül. Ezt a figyelmet persze ki kellett volna terjeszteni a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalmi életre, intézményekre, néhány kiváló íróegyéniség munkásságára is. Az új irodalomtörténeti összefoglalás erénye, hogy nem önmagukban, a világirodalmi folyamatoktól elszigetelten mutatja be a magyar irodalom törekvéseit és eredményeit. Érvényesíti azt a komparatista elvet, amely szerint mindig vizsgálni kell a nemzeti irodalom egyetemes irodalmi hátterét. Ennek során egyaránt foglalkozik irodalmunk nyugat- és kelet-európai kapcsolataival, s következetesen utal arra, hogy például a magyar, a lengyel és a cseh romantika vagy realizmus miben hasonlít és miben tér el a nagy irodalmi áramlatok nyugat-európai változataitól. Az irodalomtörténeti összefoglalást - Tódor Ildikó lelkiismeretes munkájaként - bőséges bibliográfiai tájékoztatás zárja le. Az érdeklődő olvasó megtudhatja, hogy miképpen ismerheti meg tüzetesebben a magyar irodalom évszázadait. Pomogáts Béla (A magyar irodalom története. Szerkesztette: Klaniczay Tibor. Kossuth, 486 oldal, kötve 95 Ft.) 4 Kulcs az életműhöz A posztumusz, könyvekre azért irányul a megjelenés után nagy figyelem, mert a művet gyakran rejtély lengi körül. A kiadás sokat tehet a rejtély megfejtéséért, s a Babik című Örkény Istvánkisregény megjelentetésekor a Szépirodalmi Könyvkiadó tudomásunkra is hozza a fő tudnivalókat: a Babik filmnovella formájában 1954-ben született. Bacsó Péterrel és Makk Károllyal forgatókönyvet írt belőle, 1955-ben benyújtották a filmgyárnak, de nem hagyták jóvá. Később regényt akart írni az ötletből, de a mű töredékben maradt. A jelen kiadás a befejezetlen regény szövegét tartalmazza, s a befejezetlen mű végén, amikor Ilonka azt mondja: „Az Eszméért mindent vállalok", még egy utószó is következik, így: Örkény István itt félbehagyta a regény írását. Halála előtt néhány évvel felmerült benne a gondolat, hogy a kéziratot egyszer majd újra előveszi, és megpróbálja befejezni. Ehhez tegyük hozzá ama hallomásunkat, hogy a keletkezés idején írói berkekben meg filmes körökben „beszéltek" a Babikról, sőt egyesek folyóiratban is olvasták részleteit. De ami még lényegesebb: a Babik művészi bizonyítéka annak, amit később Örkény István így mondott el. ..... lassan ahhoz a felismeréshez jutottam el, hogy ott kell újrakezdenem mindent, ahol legelső kötetemmel elindultam: a játékosságnál, a groteszknél, tehát azzal a magatartással, amely látszólag nem veszi komolyan a világot, s valójában talán csak ez veszi igazán komolyan a világnak abban az állapotában, amiben most vagyunk ...” A Babik jobb kulcs Örkény alkotáslélektani, művészi titkainak megfejtéséhez, mint a „Lila tinta-ügy”, a Jégárpával kezdődő és a Sztálin beteg című novellával befejeződő sorozat vagy az egyperces novellák. Mert Babik, az ember meg a regényeim - az előtte és utána született valamennyi abszurd, groteszk, fantasztikus (tudományos és nem tudományos) mű és hős rokona, alteregója, őse és leszármazottja. Az ember sorsát, az emberi élet értelmét kétségbeejtőnek tartja Örkény István 1954-ben. Babik János vagy Albert (nevét is megváltoztatják), sürgönykihordó, aki már első említéskor sem él, mert beszakadt alatta a jég, és akinek születéséről azt tartja az író: „Vélnéd, ebben a nagy jövésben-menésben egy Babik János világrajötte annyit sem számít, mint a tenger vizének egy beléje hulló esőcsepp. Nem egészen így van. Különböző rovatokba, különböző kartotékokba, különböző névsorokba följegyezték Babik János nevét. Az egyik papíron létszámba vették mint új dolgozót. A másikon a keresetét számították ki, a harmadikon kiutalták a pénzt, a gondnokságon pedig kiírtak a nevére egy öltözőszekrényt.” Ez még csak gúny, fintor, elkeseredés. De ugyanezen az oldalon előkerül egy orvosi rendelőben Babik János vizelete is, amit a lelet elkészítése után egy takarítónő kiönt. De hiába öntötték ki, mert - s itt jön Örkény megrázó vallomása. ..... amit egyszer néven neveztek, az a nem levők sorából a létezők sorába lép föl. Lehet, hogy még százszor, ezerszer, milliószor el fog hangzani ez a név, és az is lehet, hogy többé nem emlegeti senki. De akkor sem vész el, mert ezen a földön a valami nem válhat semmivé; amit egy bolha álmodik, az sem tűnik el nyomtalanul. Ez a világ a létezés halhatatlanságára épült." A recenzens most bevallja, hogy Babik Jánosnál jobban megformáltnak tartja Mausz Rezsőt, az Első Magyar Álkulcsgyár igazgatóját, akit ebben a regényben vizsgálat nélkül kivégzőosztag elé állítanak, majd a tévedést belátva gyorsan a kitüntetendők közé emelnek át, s 12 gyermekes családanyaként nyílik mód érdemtelen kitüntetésének átvételére. A 30 év felettiek ebből a kisregényből emlékezhetnek Fesz Aurélra is, aki nagyon régen személyzeti vezetőként ötemeletnyi mélységű bunkerben rendezte be dolgozószobáját, ahová az ügyfelek csak tusolás és hashajtó bevétele után léphettek be, s akinek egyetlen megbízható munkatársa volt, egy farkaskutya, akit megtévesztésül Szabó néninek hívtak, mert józan és hallgatag volt... Hiszem, hogy Örkény anynyira féltette népünket egy közeli tragédiától, hogy az abszurditásig vitte az emberi sorsokat ebben a (sajnos nem annak idején megjelent) művében. Most végre elolvashatja mindenki ezt a kisregényt, azok, akik az elképesztő ötletekkel sziporkázó abszurditásokon szeretnek kacagni, meg azok is, akikből a szomorúság könnyeit csalja elő ez a groteszk tragédia. Tóth Gyula (Örkény István: Babik. Szépirodalmi, 92 oldal, kötve 21 Ft.) KÖNYVVILÁG