Könyvbarátok Lapja, 1927-1928 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1927 / 1. szám - Szemle
77 is, tele van súlyos elrajzolásokkal. Ezek a torzítások elsősorban a szabadjára engedett irónia, a szubjektív kilengések következményei. Általában , a kaján, rosszmájú csúfolódás hangja mindvégig sűrűn áttöri az előadás objektivitását s olykor szinte a pamflet művészietlenségéig ragadja a fegyelmezetlen írót. Az ősöket idéző szavakban gyakran érzik valami bántó kegyeletlenség, valami igaztalan és ízetlen gúny, amely az »érdekelteken« kívül álló olvasónak is visszatetszik. (Nem szólva a kimondottan antiszemita érzelmű kritikusokról, akik — a karikatúrát élethű ábrázolásnak fogadva el — gyanús buzgalommal lelkesedtek éppen ezért a »kíméletlen objektivitásért«.) Még kirívóbbá teszi a dolgot a szerző lírájának hirtelen érzelmesre fordulása azon a ponton, ahol nyilvánvalóan saját személyes élményeit, gyermekkori emlékeit kezdi belevegyíteni a kis Bondy Zsiga történetébe. Igaz, Hatvany írói karakterének jellemző vonása a semmit sem kímélő, olykor már a cinizmus határát súroló csúfolódás és maró szarkazmus, ám úgy tetszik, mintha most nem lenne eléggé következetes ennek alkalmazásában. Minduntalan rajtakapjuk, hogy »önmagával« szemben egészen a szentimentalizmusig meghatódik, míg az »apák« portréját festve, gáttalanul kitombolja csúfolódó kedvét. Ilyenkor nyoma sincs benne az elérzékenyülésnek. Sőt, »akarva, nem akarva«, még ott is torzképet rajzol, ahol a portréra a »jogos sértődöttségből« eredő fájdalom keserű ráncát próbálja felrakni. Az öreg Bondy, az ő beállításában, rideg uzsorás, a közállapotok iránt érzéketlen, pénzszívó nadály. Családján kívül semmi közösséget nem tart a körülötte élőkkel. S mégis érzelmesen feljajdul a lenéző viccekben megnyilatkozó antiszemitizmus ellen, mikor fiának magyar tanítója előtt elpanaszolja »kiközösítettségét« . Hát azt hiszi maga, hogy én nem szeretném mondani : ez az én otthonom, ez az én városom, ez az én országom, vagy mi . . . izé . . . ahogy maga mondja : ez az én hazám ! ? De lássa, ha egyszer tilos, ha lehetetlen, mert velem itt úgy beszélnek, mint egy kutyával és nem engedik, hogy szeressem, amit pedig . . . lássa ... én is úgy szeretnék nagyon szeretni . . .« Ha ez nem szándékolt, kegyetlen, véres karikatúra, akkor Bondy Hermann feljajdulása teljesen fals s az egész motiválás szerencsétlen, mert cseppet sem meggyőző, az »uzsorás« ellenszenves személyével kapcsolatban. Efféle kisiklásra több példát is idézhetnénk, amely mind azt bizonyítja, hogy Hatvany könyve elnagyolt, egyenetlen, nyers munka, talán idő előtt nyilvánosságra hozott, terjedelmes vázlat, legalább is »első kidolgozás«. Mindenesetre hiányzanak belőle a végső egységet biztosító, nélkülözhetetlen simítások. De hogy mindjárt ezt is hangsúlyozzuk : részleteiből lépten-nyomon kiütköznek írójának komoly kvalitásai. Kivált a tulajdonképpeni »regényből«, a kis Zsiga gyerekéveinek mozaikszerű, rövid fejezetekbe tagolt történetéből. A családjából szinte idegenné »kinövő«, álmodozás és realitás végletei közt hánykódó, magányos kisfiú figurájába alig keveredik zavaró vonás. Érezhetőbb hiányok csupán a fejlődési vonal ingadozásában mutatkoznak, aminek oka alkalmasint az időprobléma nem éppen szerencsés megoldásában kereshető. Az apró fejezetek ugyan könnyen »múlatják« az időt, de nem alkalmasak az evolúció folyamatosságának kiépítésére. Annál inkább kedvez ez az előadásmód a recens emlékek kiszínezésének, eleven képekbe tömörítésének. S e tekintetben Hatvany nem is marad adósunk. A részletek nemcsak érdekes, hanem értékes, művészien kiformált anyagot tartalmaznak s helyenként a pszichológiai elmélyülésnek megkapó dokumentumait szolgáltatják. Mindent egybevetve : az Urak és emberek »nyitányában« a sötét árnyfoltokat végigkísérik a tehetség és hivatottság nyilvánvaló fellobbanásai. Hatvány nyugtalan, ideges stílusa épp ilyen egyenetlen. Közvetlensége sokszor téved pongyolaságba, fölöslegesen komplikált, zavaros mondattömkelegek útvesztőjébe. Mégse tagadható le róla valami egyéni zamat, különösen a dialógusok során. Viszont a tanyai élet megérzékítéséhez csak szótári szavai, fakó közhelyei vannak. S egyszer még így is mulatságosan téved, amikor »kapáló pesztonkákról« beszél, összevetve a summás lányokat a kis paraszt-dajkákkal. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az elkészült töredék alapján Hatvany