Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 2. szám - SZEMLE - Sükösd Mihály: Rónay György: Petőfi és Ady között
magát az irodalmi tabló műfajét újítja meg, melynek nálunk Halász Gábor kísérletei óta nemigen akadt követője. „Valahol a felszín alatt, a legmélyebb rétegekben, élmény és ihlet legbelsőbb köreiben ragadni meg a dolgokat...” — így vall elsődleges céljáról Rónay. S valóban: avatott kézzel férkőzik e „legmélyebb rétegekhez”, anélkül, hogy szem elől tévesztené e titkos — s sokszor méltatlanul elhanyagolt — régiók felett húzódó alapkőzet vizsgálatát. Követelően írja ezt elő anyaga. Ha van korszak, ahol maradéktalanul megfigyelhető a történelmi-társadalmi mozgásformáknak az alkotói tudatba vetült hajszálpontos metszete — úgy a magyar múlt század második fele bizonnyal az. A levert forradalomtól a századfordulóig terjedő ötven év feudalizmus helyébe a jellegzetes magyar feudálkapitalizmust teremtette meg — s ez elvontnak tetsző közgazdasági képletek nagyon is kézzelfoghatóan fejeződtek ki a kor szellemi alkotásaiban, irodalmi életében. Az alkotók egyéniségében és művében, az irodalom tartalmi-formai átlakulásában és szervezetében egyaránt. Rónay könyvének legnagyobb erénye minden bizonnyal az, hogy analízisében kortörténet és eszmetörténet, tehát objektív társadalmi valóság, s a talaján kiterebélyesedett művészi-szellemi teljesítmény szoros egységbe fonódik. A társadalmi-gazdasági háttér rajza itt nem semmitmondó kulissza: az anyaggal szerves kölcsönhatásban áll. S még biztosabban, sematikus erőltetések nélkül mutatja ki Rónay alkat, ihlet és élmény legegyedibb hangütéseiben is a korerők belejátszását. Könyvének legjobb fejezetei: a szabadságharc leverése utáni korkép és korhangulat festése, a „pesszimista költészet” kialakulásának elemzése, s különösen a századvégi világérzés, a „világszínház”motívum és „az élet álom”-élmény analízise módszerét magas színvonalúan bizonyítja. Érzékletes, az alkotót és művét közvetlen közelbe hozó Vajda-, Komjáthy- Reviczky-, vagy Justh Zsigmond-portréja is az „ihlettörténész” és a „kortörténész” kitűnően időzített találkozásának köszönheti sikerét. Jókai-elemzését is helytállónak érezzük. A közelmúlt évek tán túlzottan realistának értelmezett Jókai-képével szemben aligha árt hangsúlyozni, hogy Tolsztoj, Thackeray és Flaubert magyar szomszédjaként Jókai — mégiscsak nagy romantikus volt elsősorban. Rónay könyvére igencsak talál, hogy vitathatónak érzett pontjai, hiányosságai — erényei szomszédságában születtek. Ismét e könyv műfajából kell kiindulnunk: ez új módszer egyfajta bizonytalansága teremti itt a fogyatékosságokat is. Lényegtelenebb részeket említsünk először: e félszázad „irodalmi életrajza” aránytalanul kis helyet juttat például a regénynek. Rónay ezzel kapcsolatban egy korábbi, a regénynyel foglalkozó művére hivatkozik — ez azonban művön kívüli szempont, s a jelen esszé keretein belül nem változtat az aránytalanságon. Továbbá: a műfaj, az egyes „témakörök” egysége követeli meg, hogy egyes életművek — Aranyé, Vajdáé például — több, különálló fejezetre tördelődnek szét. Az alkotás konkrét valósága sérül így meg, s ezért nem kárpótol az egyes témarekeszekbe került részanyag érdekessége. Az újabb kutatások fényében a külföldi filozófiai hatásokat — Schopenhauerét elsősorban — túlhangsúlyozottnak érezzük. S végül: mintha kelleténél nagyobb fény esne egy-egy életműre. Tolnai Lajosé végső soron mégiscsak görcsölt, szikkadt epikájának méltatására gondolunk elsősorban — aztán meg a Rónaynál is továbbélő Zilahytúlértékelésre. Ez azonban már elvezet legsúlyosabbnak érzett kifogásunkhoz. Rónay az élményt kutatja, a kor valóságában talapzó mű legegyénibb sajátságai után nyomoz: igencsak konkrét eredményekre kellene jutnia. És mégis , helyenként az ő művéből is érezzük azt, amit hajdan a szellemtörténetnek, a közelmúltban a marxista esztétika honi neofitáinak kellett jogosan szemére vetnünk. Nevezetesen, hogy túlságosan folyamattá oldja a műveket, az alkotás kor-erők, közösségi folyamatok — Rónaynál: kor-élmények — kicsapódásává desztillálódik. Ez a széles koncepció természetesen minden filozófiai igényű módszernél nélkülözhetetlen, ám, hogy hitelessé legyen, konkrét esztétikai, azaz műelemzéssel kell párosulnia. Rónaynak erre nem mindig van ideje, az esztétikai elemzés sokszor nem fér meg az élménykutatással, s az eredmény: gyakran egy harmadrendű író teljsítménye klasszikusok alkotásával kerül egy sorba a korélmények irányította értékskálán — Indali Gyula verse például a Reviczkyével Ez persze nem a kötet egészére jellemző, hisz a Petőfi- és Arany-epigonok történelmi és esztétikai helyét éppen Rónay jelöli ki