Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - VILÁGSZABADSÁG - Szemlér Ferenc: Családom tagja: Petőfi
SZEMLÉR FERENC Családom tagja: Petőfi A Petőfihez fűződő kapcsolataim kezdeténél nem irodalmi, hanem családi jellegű emlékek rejtőznek. Erre olyan sok célzást tettem már "életem folyamán - hol élőszóban, hol prózában, hol versben -, hogy nyilatkozataimat szinte szégyenkezem ismételgetni. Most is csak talán azért teszem, mert végre az adatszerűség koordinátáinak metszőpontjában magam előtt is tisztázni szeretném a sorsomban vagy fejlődésemben elfoglalt helyét, mozdító erejét. Székelyudvarhelyen születtem a század első évtizedében. Eszmélő életem korai nyarait anyai nagyapám, Lendvay Sándor segesvári házában, helyesebben otthonában töltöttem. „Nagytata”, ahogyan a családban neveztük, akkoriban még hatvanesztendős sem volt, nem csak nyugalmasan ellátta hivatali teendőit, de arra is volt ideje és türelme, hogy legelső unokájával kitartóan foglalkozzék. Neki köszönhetem - amint már megírtam - legszebb gyermekkori emlékeimet a Nagyküküllő kanyarodásánál magasodó dombok tövében épült csodálatos kis szász városról. Legtöbbször szintén ő volt vigyázom és kísérőm a Székelyudvarhelyt Segesvárral összekötő (és máig is változatlanul avult) vasúti szárnyvonalon megtett utazásaim idején. Ilyenkor - vagy közvetlenül a Segesvárra való érkezés előtt, vagy mindjárt a segesvári állomásról történt kiindulás után - Fehéregyháza körül okvetlenül ki kellett pillantanom az ablakon, mert nagyapám elmaradhatatlan kötelességének érezte, hogy ismét és ismét föl ne hívja figyelmemet a költő eltűntének emlékezetére emelt turulos oszlopra, amelyet - gondolom - akkoriban még nem takart el az utazók szeme elől a köréje ültetett fiatal fenyőliget sűrűje. Erről a kötelességéről akkor sem feledkezett meg, ha Segesváron hivatalba menet kézenfogva kísértette magát velem, vagy sétáinkon irányított a Várban kanyargó árnyékos sikátorokon és fenyőillatú ösvényeken. Két kiadást is megért, de különösebb feltűnést nem keltett Más csillagon című könyvemben így írtam erről (nyugodtan idézhetem, senki sem emlékszik rá): „A megyeház előtt elterülő terecske keleti sarkában, háttal az épületnek, állott egy szobor. Esküre emelt kézzel, mereven bámult az alant elterülő városra, s kissé messzebb, ki a fehéregyházi síkra. Nagyapám soha el nem mulasztotta, hogy a talapzatán levő „Szabadság, szerelem” jeligét el ne mondja nekem. A szavakat hamar megjegyeztem, s később már én mondottam a verset nagyapám helyett. Tőle hallottam a fehéregyházi ütközet történetét is. Szerettem és sajnáltam Petőfit. Nem mintha valamelyes megrendülést is éreztem volna sorsán, hanem mert nagyapám oly szívhezszóló megindultsággal adta elő a történetet. Igazából nem is a szobrot, nagyapámat szerettem...” Nagyapám megindultságának okaival hamarosan tisztába jöttem. Két esztendővel azután született, hogy a költő a vesztett csata zűrzavarában mindörökre eltűnt. Gyermekkorát és serdülése idejét reménykedő legendák övezték a távol Szibériában raboskodóról, az idegen országokban bujdosóról, az álruhában honi rejtekhelyeken lappangóról. Anyai ágon felmenőim egész erdélyi kisbirtokos rokonsága: a Lendvayak a Símének, a Dózsák, a Tamásiak, a Józsák, a Szathmáriak, a Bólyaiak, a Vájnák, a