Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Nagy László: Álmaim verő-erekkel (vers)

NAGY LÁSZLÓ Álmaim verő­erekkel Asztalaim térdig fűben, ragyogóra dörgölt ökrök. Szív dong bennük és lökődik vér - érzik ezt vendégeim is, akik itt könyökölnek, nehézkedve a májszínű domborzatokra. Testvéreim ők: szobrászok, festők, muzsikusok. Mindegyik maskarában, páratlan tragédia­hősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál. Pedig Hamlet királyfit figyeljük, agyveleje turbékolását, ez a tömör orgonavirág az életnek bókol éppen. Az már a múlté, hogy élhetetlen csak elvágódunk, és „markaink üres madárfészkek”. Ő már úgy süt palacsintát is, hogy az hármat fordulva csattan a cink­ serpenyőbe. Hajzatát, amit oly hamar megöltek a magányosság fodrászai, most fölváltja zöld vetés, tömény, mint a karácsonyi búza a tálon. Zöld haját hallgatjuk s látjuk: emelgeti az aranykoronát. Egészségünkre! Feltűnnek az inakkal érces kézfejek, meg az értelmes ujjak is, ahogy a serleget lábikrájánál fogva emelik, akár egy kis hölgyet. Itt a tünemény és a zene is megfogható. íme, ez a táj az enyém, a miénk. Örökzöld bársonyból völgy, mohás és gyopár-pamatos. Olyan, hogy a kényes nyakak se törnek el rajta. Sőt, a megrepedt medence­csont is összeforr mire végig szán­­kázza. A lejtő tövében lökhárítók a talpaknak, lágy moha­medvék. Lentről a magaslatig semmi zsúfoltság, pusztán az eleven bársony. Fényesíteni arcát a boldogság idehajtja, és itt feni tündökletét a fenség. De nem én beszélek, mert zárva a szám. És ők se beszélnek, hiszen testvéreim a gondolatban. Vér­fröcsölő ide nem jár, páncélos ha idetévedne, akár patkós, akár kerekes, kivetné magából ez a ruganyos táj, kökörcsin-tenyerek löknék pokolra. Kétoldalt hatá­raink: a szemüveg-termő bokrok. Az a sokféle dioptrián lehet kukucskálni, fölmérni és lemérni, mi folyik itt. Ebben a bársony­­étenben, örökéletben. Látni lehet ihletettségünk, téllel kacér játé­kunkat örökzöldben. Ismeretlen itt a vigyor, itt nincs vihogás. Leskelődjenek csak, vizsgáljanak csak, lássák meg a titkot: egy­szerűen lesiklunk seggen, de olyan komolysággal, mintha ez volna a dolgunk. Látni lehet, látni, látni. De miért cicázik hajam az Orionnál ? Mert álló helyemből felszállok meredeken. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz, s már ök­leimben minden hajtóerő. De zajtalan szállók fölfelé, függőlegesen. A kézfejek minél tömörebbek, annál iramodóbban. Bugyrokat, lá­­dikákat nem tűrhetek magamon. Rádiót se. A zászlót se tűröm, amivel az Isten Báránya tört fel a sírból pirkadatkor. Megérdem­­lem, hogy teljesen szabad legyek. Látom a földgolyót a ciklonok fátylain át is. Tekergetem nyakamat a látnivalókra. Látom a 531

Next