Kortárs, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Garai Gábor: A halhatatlan esticsillag - Mihai Eminescu születése 125. évfordulójának évében
KÖZÖS DOLGAINK GARAI GÁBOR A halhatatlan esticsillag Mihai Eminescu születése 125. évfordulójának évében Milai Eminescu születésének 125. évfordulójára emlékezünk. A költő születése napja ugyan január 15-re esett, de az ünneplésről most sem késtünk le, az egész év bármely napja készségesen kínálkozó alkalom arra, hogy tisztelettel, hálával és főleg újralobbant érdeklődéssel fejet hajtsunk - hadd mondjam így, bármennyire tartózkodom is a szuperlatívuszoktól - a román nép, a román nemzet legnagyobb, világirodalmi mércével mérve is hatalmas költő-géniusza előtt. Mert ő volt az, aki nem egészen negyvenéves, rövid életútja alatt olyan csodát művelt a román költői nyelvvel és teremtő képzelőerővel, hogy honfitársai ma is bárhol és bármikor átnyújthatják a nevét bemutatkozás helyett vagy névjegy gyanánt, csakúgy, mint a mieink Petőfiét, vagy az oroszok Puskinét. Eminescu zsenije és életműve elidegeníthetetlenül a román népé, de - azaz nem is de, hanem éppen ezért - sértetlenül és teljes szellemi pompájában lép át az országhatárokon, s lesz mindannyiunké, akik megismertük és magunkba fogadtuk őt, nemzetének - az ő csúcsteljesítményeiben is megnyilvánuló - legjobb tulajdonságaival együtt. Mi a titka, varázsa nagyságának? Hadd idézem válaszul Köpeczi Béla, a kiváló magyar irodalomtudós egyik tanulmányának néhány mondatát. „Költészetében, mint cseppben a tenger, benne az egész kor, a nép, és az egyén szenvedése, filozofikus magaslatokra emelve. Nem Part pour Part költészet ez, de nem is szűk tematikájú politikai líra, az emberi gondolat- és érzésvilág széles skáláját, legfinomabb rezdületeit is megragadja, s olyan művészi szinten, amelyre még (t. i. őelőtte - G. G.) nem volt példa a román irodalomban.” Úgy is mondhatnánk tehát: emberi-költői egyetemessége, indulatának perzselő hőfoka és evidens igazságossága teszi feledhetetlenné és kikerülhetetlenné a modern európai lírában. Mi nem is akartuk kikerülni őt sohasem, sokkal inkább mennél teljesebb befogadására vágytunk, törekedtünk és törekszünk ma is. Így lett a magyar irodalmi közműveltség szerves része a Császár és proletár, az Esti csillag, az Oh, jössz-e már és még egy sereg Eminescu-vers. Korántsem véletlenül. Ebben a mi XX. századunkban ugyanis, a század első felének uszító, burzsoá-nacionalista propagandája ellenére, előbb azzal dacolva, majd mindkét ország felszabadulása után nyíltan és rokonszenvvel egymás felé tekintve, a magyar és román költészet között olyan termékeny, s egymást termékenyítő kapcsolat alakult ki, amilyenre alig akad még példa szerte kontinensünkön. Ahogy a tegnapi vagy a jelenkori román költők tekintélyes része öntudatosan sorolja mesterei közé Petőfit, Adyt vagy - a fiatalabbak - József Attilát, ugyanúgy a magyar költészet jeles képviselőire is mély hatást tett Eminescu vagy Macedonski, Lucian Blaga vagy Tudor Arghezi költészete. Eminescu magyar nyelvű megismertetésében, meghonosításában olyan kiváló romániai magyar költők tevékenykedtek, mint Dsida Jenő és Szabédi László, Szemlés- Fé lrevezetőként elhangzott a Román Rádió, a Magyar Rádió és a Magyar Írók Szövetsége közös Eminescu-matinéján, 1975. okt. 20-án, a Zeneakadémián.