Kortárs, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - FÓRUM - Szabolcsi Miklós: Halandzsa - Nyelv és valóság Karinthy Frigyes művében

Kialakult egy kész klisékkel, frázisokkal teli hivatalos nyelv, egy újságírói nyelv, egy külpolitikai idióma ? Sőt talán beszélhetnénk arról is, hogy politikai ideológiák, osztályok, rétegek szerint differenciálódott a nyelv, illetőleg ennek egyes résztényezői ? Hogy az elide­genedés folyamatai befolyásolják a nyelvet is? Vagy meg lehetne kísérelni a jelenségeket a jóval később kialakult szociolingvisztika terminusaival leírni és szólni a magyar nyelven belüli szociolektusokról, esetleg társadalmi szerepeknek megfelelő kódokról, vagy rész­­kódokról, a társadalmi státust tükröző nyelvhasználati különbségekről. Röviden: a ha­landzsa megszületése is már a magyar társadalom mély ellentmondásainak sajátos tükrö­zése. Fónagy Iván említett cikkében így fogalmaz: „A halandzsa tehát szintről szintre haladva tagadja a nyelv egyes rétegeit... hogy leleplezze a nyelvet, s a nyelvet a gondolat elleplezésére vagy a gondolat megtakarítására használó embert.” Azt hiszem, többről van szó: a nyelvet használók közössége belső széthasadásának egy jeléről, társadalmi funk­ciójú nyelvek kialakulásáról, osztály- és rétegviszonyok tükröződéséről a nyelvhasználat­ban. Éppen az 1914-18-as írások bizonyítják, hogy az író itt mély társadalmi folyamatok­ról hoz hírt a maga eszközeivel, jelez egy mélyülő válságot, szakadékot. A jelenségsort tehát értelmezni lehetne a magyar társadalomtörténet, illetőleg pon­tosabban : művelődéstörténet szempontjából — a nyelvhasználat története része a menta­litástörténetnek, s ha majd valóban megrajzoljuk egyszer a magyar művelődéstörténetet, annak egyik része éppen a nyelvhasználat története, s azoknak a jelenségeknek nyelvé­szeti és társadalomnyelvészeti szempontú leírása lenne, amelyekre Karinthy a maga esz­közeivel utal. Hadd jegyezzem meg, hogy a magyar nyelvhasználatnak ez a szétszagga­­tottsága a két világháború közti korszakban még fokozódik, és külön nyelve alakul ki a hivatalosságnak, a „keresztény-nemzeti” sajtónak, a jobboldali szélsőségeknek, a polgári liberalizmusnak, a szakszervezeteknek s természetesen az illegális mozgalomnak; újság­nyelv, hivatalos nyelv és a beszélt, nagyvárosi és vidéki nyelv távolsága még nő. Tegyük hozzá: a szélsőjobboldali mozgalmak egyik összetevője volt egy bizonyos nyelvmágia, vagy mágikus nyelvhasználat - ennek irodalmi párhuzamaira most nem utalok. Tanulságos figyelembe venni a „halandzsa”, „halandzsázik” utóéletét, jelentésválto­zatait a köznyelvben. Már 1924-ben, amikor a Nyelvőr egy jegyzete rákérdez, még az „értelmetlen, zagyva”, majd később az „üres fecsegés”, sőt „igazságot leplező”, „nagy­hangú beszéd” jelentés terjedt el, egyre inkább a „mellébeszélés” jelentés és funkció lesz uralkodóvá, utalva a halandzsaszerű beszédnek egyáltalán nem „nyelvi játék”, „gyönyör­ködtetés”, hanem meghatározott beszédhelyzetben társadalmi funkciójú „félrevezetés”, „fedőbeszéd”, „álcázás” jelentésére. A korabeli nyelvészet a maga részéről nem regisztrálta, jószerivel alig is vette, nem is vehette észre ezeket a folyamatokat. Ennek két oka is lehetett: részint az, hogy a szo­­ciolingvisztikának elnevezett kutatási irány csak jóval később bontakozott ki, de azért is, mert nyelvtudományunknak a század elejétől kezdve mindkét ága (tehát a Simonyi-féle Nyelvőr és a Magyar Nyelv) elsősorban történeti vizsgálatokkal foglalkozott, s amennyi­ben a jelen nyelv állapotára fordított figyelmet, azt túlnyomó részben a magyar­ idegen merev dichotómiájában tudta vizsgálni, értékelni. Azt, hogy a hazain, a magyaron belül is vannak nyelvhasználati rétegkülönbségek, csak elvétve, akkor is új­ paraszt viszony­latában észlelte (a félművelt paraszti beszéd leírásával), amíg lehetett, a „hivatalos nyelv” puszta bírálatával, az újságírói nyelvre tett néhány megjegyzéssel vagy a proletárdikta­túra szavainak regisztrálásával. (Simonyi Zsigmond 1918-ban Az úri igeragozásról írva célzott nyelvhasználati különbségekre; ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság leverése után ez is egyike volt az ellene emelt vádpontoknak.) Inkább az irodalmi folyóiratok, általános kulturális szemlék anyagában lelhetünk a magyar beszédhasználat rétegezett­­ségére utaló szempontokat utóbb, pl. Eckhardt Sándor 1928-as Magyar Szemle-beli cikkében, és az azt követő vitában. Tegyük hozzá: az idegen­ magyar dichotomia szinte kizárólagossága sokban máig is jellemzi nemcsak nyelvészetünket, hanem nyelvről való közgondolkodásunkat is. A saussure-i gondolatokat pedig, mint ismeretes, nálunk hosszú ideig szinte egyedül Gombocz Zoltán ismerte, majd ismertette, ragyogó programcikkek­ben és elnöki megnyitókban, de mint Melich János nekrológjából tudjuk, még legköze­lebbi munkatársai sem értették meg, s a jelenkori nyelv vizsgálatában ő sem hasznosította. Lazicziusz Gyulát pedig hajlama és érdeklődése másfelé vonta. A 20­30-as években né­

Next