Kortárs, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - FÓRUM - Szabolcsi Miklós: Halandzsa - Nyelv és valóság Karinthy Frigyes művében
Kialakult egy kész klisékkel, frázisokkal teli hivatalos nyelv, egy újságírói nyelv, egy külpolitikai idióma ? Sőt talán beszélhetnénk arról is, hogy politikai ideológiák, osztályok, rétegek szerint differenciálódott a nyelv, illetőleg ennek egyes résztényezői ? Hogy az elidegenedés folyamatai befolyásolják a nyelvet is? Vagy meg lehetne kísérelni a jelenségeket a jóval később kialakult szociolingvisztika terminusaival leírni és szólni a magyar nyelven belüli szociolektusokról, esetleg társadalmi szerepeknek megfelelő kódokról, vagy részkódokról, a társadalmi státust tükröző nyelvhasználati különbségekről. Röviden: a halandzsa megszületése is már a magyar társadalom mély ellentmondásainak sajátos tükrözése. Fónagy Iván említett cikkében így fogalmaz: „A halandzsa tehát szintről szintre haladva tagadja a nyelv egyes rétegeit... hogy leleplezze a nyelvet, s a nyelvet a gondolat elleplezésére vagy a gondolat megtakarítására használó embert.” Azt hiszem, többről van szó: a nyelvet használók közössége belső széthasadásának egy jeléről, társadalmi funkciójú nyelvek kialakulásáról, osztály- és rétegviszonyok tükröződéséről a nyelvhasználatban. Éppen az 1914-18-as írások bizonyítják, hogy az író itt mély társadalmi folyamatokról hoz hírt a maga eszközeivel, jelez egy mélyülő válságot, szakadékot. A jelenségsort tehát értelmezni lehetne a magyar társadalomtörténet, illetőleg pontosabban : művelődéstörténet szempontjából — a nyelvhasználat története része a mentalitástörténetnek, s ha majd valóban megrajzoljuk egyszer a magyar művelődéstörténetet, annak egyik része éppen a nyelvhasználat története, s azoknak a jelenségeknek nyelvészeti és társadalomnyelvészeti szempontú leírása lenne, amelyekre Karinthy a maga eszközeivel utal. Hadd jegyezzem meg, hogy a magyar nyelvhasználatnak ez a szétszaggatottsága a két világháború közti korszakban még fokozódik, és külön nyelve alakul ki a hivatalosságnak, a „keresztény-nemzeti” sajtónak, a jobboldali szélsőségeknek, a polgári liberalizmusnak, a szakszervezeteknek s természetesen az illegális mozgalomnak; újságnyelv, hivatalos nyelv és a beszélt, nagyvárosi és vidéki nyelv távolsága még nő. Tegyük hozzá: a szélsőjobboldali mozgalmak egyik összetevője volt egy bizonyos nyelvmágia, vagy mágikus nyelvhasználat - ennek irodalmi párhuzamaira most nem utalok. Tanulságos figyelembe venni a „halandzsa”, „halandzsázik” utóéletét, jelentésváltozatait a köznyelvben. Már 1924-ben, amikor a Nyelvőr egy jegyzete rákérdez, még az „értelmetlen, zagyva”, majd később az „üres fecsegés”, sőt „igazságot leplező”, „nagyhangú beszéd” jelentés terjedt el, egyre inkább a „mellébeszélés” jelentés és funkció lesz uralkodóvá, utalva a halandzsaszerű beszédnek egyáltalán nem „nyelvi játék”, „gyönyörködtetés”, hanem meghatározott beszédhelyzetben társadalmi funkciójú „félrevezetés”, „fedőbeszéd”, „álcázás” jelentésére. A korabeli nyelvészet a maga részéről nem regisztrálta, jószerivel alig is vette, nem is vehette észre ezeket a folyamatokat. Ennek két oka is lehetett: részint az, hogy a szociolingvisztikának elnevezett kutatási irány csak jóval később bontakozott ki, de azért is, mert nyelvtudományunknak a század elejétől kezdve mindkét ága (tehát a Simonyi-féle Nyelvőr és a Magyar Nyelv) elsősorban történeti vizsgálatokkal foglalkozott, s amennyiben a jelen nyelv állapotára fordított figyelmet, azt túlnyomó részben a magyar idegen merev dichotómiájában tudta vizsgálni, értékelni. Azt, hogy a hazain, a magyaron belül is vannak nyelvhasználati rétegkülönbségek, csak elvétve, akkor is új paraszt viszonylatában észlelte (a félművelt paraszti beszéd leírásával), amíg lehetett, a „hivatalos nyelv” puszta bírálatával, az újságírói nyelvre tett néhány megjegyzéssel vagy a proletárdiktatúra szavainak regisztrálásával. (Simonyi Zsigmond 1918-ban Az úri igeragozásról írva célzott nyelvhasználati különbségekre; ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság leverése után ez is egyike volt az ellene emelt vádpontoknak.) Inkább az irodalmi folyóiratok, általános kulturális szemlék anyagában lelhetünk a magyar beszédhasználat rétegezettségére utaló szempontokat utóbb, pl. Eckhardt Sándor 1928-as Magyar Szemle-beli cikkében, és az azt követő vitában. Tegyük hozzá: az idegen magyar dichotomia szinte kizárólagossága sokban máig is jellemzi nemcsak nyelvészetünket, hanem nyelvről való közgondolkodásunkat is. A saussure-i gondolatokat pedig, mint ismeretes, nálunk hosszú ideig szinte egyedül Gombocz Zoltán ismerte, majd ismertette, ragyogó programcikkekben és elnöki megnyitókban, de mint Melich János nekrológjából tudjuk, még legközelebbi munkatársai sem értették meg, s a jelenkori nyelv vizsgálatában ő sem hasznosította. Lazicziusz Gyulát pedig hajlama és érdeklődése másfelé vonta. A 2030-as években né